A testőr, aki nem volt ott

Pjotr megkereste a kávézót és vett fél kilót a méregerős narancsos arabicából. Végigsétált a Via del Pibisciton majd beült egy szendvicsre egy Subways-be. A vonatindulásig sétálgatott a városban. Az egyik virágosnál meglátott egy bizarr növényt, aminek csak diónyi narancssárga gumói voltak, hosszú száraznak tűnő szálakon. Kérdezte a virágost, hogy ez szárazvirág e. Az felvilágosította, hogy ez egy sivatagi növény, sosem kell locsolni, de ha évente egyszer valamikor júniusban tocsogásig benedvesítik akkor szárat növeszt pár óra alatt és egy ilyen kemény gumót. A növény kb 10 éves lehetett. Pjotr gondolkodás nélkül megvette Cleonak. Romeonak egy I love Roma feliratú pólót vett.
A vonat már bennt állt. Ő várta az atyát. A percek negyedórává dagadtak. Pjotr egyre idegesebb lett. A kalauz felszállt, ő pedig immár harmadszorra hívta a városkapitányt. A csörgés megszakadt.
-A hívott fél nem kapcsolható. - mondta be egy derűs női hang.
Pjotr hosszan káromkodott ororszol és leintett egy taxit.

Ahhoz a kapuhoz ment, amin együtt léptek be. Simán eljutott a palotáig, de ott meg kellett álljon. Ide már túristák nem mehetnek be. A kapus megállította és olaszul magyarázott. Pjotr angolul próbálta megértetni vele, hogy be kell menjen. Újabb őr jött, aki már hajlandó volt angolul beszélni és mereven és határozottan kijelentette, hogy a megfelelő okmányok nélkül nem mehet be.
Pjotr előrefeszített állal járkált mint egy felbőszített oroszlán.
-Guseppe atyával kell beszéljek, aki a Magiszterek Házában van.
-Hát persze. - vigyorgott az őr és telefonálni kezdett.
Két órát váratták, mire beengedték az atya kíséretében. Újabb két órába telt mire megtalálták az Árkádos Udvar sövénxylabirintusa mellett Marco atyát.
Az atya csont és bőr volt, szemei alatt mély karikák, homlokán hosszú ráncokat vágott a koncentráció.
-Hozzon egy tolókocsit. - Förmedt az atyára Pjotr. - Nem maradhat itt.
-Mégis hogyan akarja betenni a kocsiba?
-Ügyesen. - Pjotr hideg, logikus gondolkozásra kapcsolt. Mindig ha olyan helyzetet kellett megoldania, amihez cseppet sem értett, bekapcsolt benne valami hűvös józan ész, aki látja ugyan az akadályokat, de csak feladatokat lát bennük, nem a leküzdhetetlen megállító erőt.
-Ért maga az ilyen elemi szerkezet dologhoz. Tudja, az esszenciális szövedékhez??
Guseppe atya elkerekedett. Aztán összeszedte magát és biccentett egy határozottat.
-Remek. Akkor ideje lenne bemutatnija, mire képes.
Pjotr gonoszul vigyorgott.
-Én annyit segítek, hogy megpróbálom felemelni. Tudom, hogy nem fog menni. Láttam már ilyet, de tegye meg, hogy megteszi helyettem, én pedig hihetővé teszem a hihjetetlent.
-Hozok tolókocsit... -sietett el az atya, majd Nora nővérrel és egy sport kerekesszékkel tért vissza.
-Lioni atya széke. Kérem vigyázzanak rá. - Nora nővér nagyon szelíden beszélt. Aztán meglátta az atyát és ezzel egyidőben a Svájci gárda két katonáját akik egyre gyorsabban közeledtek.
-Mire várunk, az isten szerelmére? - Morrant rájuk az orosz, majd megkeményítve magát és felkészülve a fájdalomra odalépett az atyához.

Amikor szinte megáll az idő, akkor Pjotr tudja, hogy baj van. Az ösztönei, a reflekszei gyorsabbak, mint a tudata. Látta a kezét ahogy az atya felé nyúlt és látta ahogy a fény, mint egy vad és halálos elektromos ív összekapcsolja őt az atyával.
Az utolsó amit látott egy alak volt, aki egyszerre nyúlt az atyáért vele, és a kezük összeért az elektromosnak tűnő ívben. Pjotr felnézett a fickóra, az pedig őrá.
-Itt...? - Mondta Pjotr és összeesett.

Csend

A világ befolyásolása a mágia, legyen az bármilyen tett. Van, amit a világ, az emberek hite megenged, nem sérti a szabályokat, az a statikus, egybeeső mágia. De a varázsló saját paradigmája megengedhet számára többet is, olyan dolgokat, amelyek másoknak hihetetlenek, lehetetlenek. Ez a dinamikus, más szóval vulgáris mágia. Sérti a világ törvényeit, és az nem is hagyja ezt büntetlenül. A mágus által létrehozott paradox helyzetet ő egy újabb paradoxszal oldja fel, ami legtöbb esetben a mágus ellen fordul. A vulgáris mágia mindig paradox, és ha még Alvó is szemtanúja a varázslat hatásának, akkor a világ még durvábban vág vissza. Azonban a legrosszabb, ha a mágus elrontja a varázslatát, magyarul botch-ol. A Paradox gyűlhet a mágusban, míg az valamilyen formában ellene nem fordul.
A Paradox különböző formákban keserítheti meg a varázsló életét. Lehet egy a semmiből támadó hatás (flaw-hátrány), amely kisebb-nagyobb furcsaságot, problémát okoz. Az órák visszafelé járnak, a hangok mennydörgés erősségűek vagy minden amit megérint átlátszóvá válik. Vagy lehet valamilyen visszacsapás: direkt sérülés a mágus mintájában. Vagy Paradox-Birodalom, mely magába zárja a mágust és a környéken lévőket, és ahonnan nagyon nehéz kiszabadulni. Például egy olyan hely, ahol bármerre elindulhat, ugyanoda jut vissza. Vagy egy szellem, amit a Paradox idéz meg, és aminek az a célja, hogy a mágust elpusztítsa valamilyen módon.
Ezen kívül van még egy lehetőség, amikor a Paradox gondot okozhat. Mikor a mágus nem tud megszabadulni időben a benne felhalmozódott Paradoxtól. A mágusok nagyon érzékenyek a más "valóságokra", fontos számukra a saját világ megteremtése. Ez néha furcsa módon teljesül, egy örülethez hasonló állapotban, mikor csak a saját elméjükben létrehozzák azt. Ez a Csend. "Kívülről" könnyen felismerhető általában, de néha másokra is kiterjedhet a hatása. Ilyenkor senki sem lehet abban biztos, mi valós és mi nem. Egyes elemeket szerte foszlathat a mágus, de pontosan ilyenkor az is előfordulhat, hogy ezek az elemek valósággá válnak. Egy ponton a varázsló szembeszállhat az egész örületel. Eközben teste katatóniás állapotban marad (kis megszakításokkal) a szabadulásáig, csak az elméjében cselekszik. Veszélyes, de azért érdekes.

Csend

-Most? - intett a fejben az egyik.
-Most. - biccentett gondolatban a másik.
Egyszerre mozdultak. A sövénylabirintusból úgy emelkedtek fel, mint két komor oszlop. Marco atya megállt. A két pap egyszerre lépett felé. Az energianyalábok összekapcsolódtak, minden fa, minden bokor pártjukat fogta. Marco atya térde megrogyott a támadás erejétől. Megpördült a tengelye körül és előhúzta a keresztet. A kereszt felizzott és vakító fénygömböt húzozz az atya köré. A két támadó pap, a kizsigerelt növények között tanácstalanul szemlélte a gömböt. Érezték az erejét, és érezték az ellenerőt is benne.
Lassan léptek közelebb. Az egyik érdeklődve hajolt közel a lassan fakuló gömbhöz. A másik hümmögött. Marco atya a földön ült, törökülésben. Kezei a térdén nyugodtak, arcán végtelen fáradtság. Szemei lehúnyva.
-Érzed te is Rodric testvér?
-Láttam már ilyet. Szerencsétlen, hogy pont itt a kertben. Csend.
-Ó. - érintette meg a homlokát a másik. - Csend. Nagyon sok lehetett már a rovásán.
-Érzed Isten Haragvó Szelét, ahogy dühösen örvénylik körülötte?
-Hm. - Megyek, jelentek a szentatyának. Amíg tart a Csend, úgysem férünk hozzá.

Marco atya megragadta a keresztet és kieresztette az összes felgyűlt mágiát. A Vatikánban, a helyi mágusokkal, ezzel a hatalmas node-dal a háttérben, a szinte saját tudattal bíró kertekben semmi esélye nem volt. Kieresztette mint egy nagyon hosszan benntartott lélegzetvételt.
Azonnal tudta, hogy baj van. Úgy tűnt mindaz a védelem ami a saját menedékében megillette itt nem állt rendelkezésre. Isten Haragja úgy csapott le rá, mint lesben álló ragadozó. Marco atya ellazult. A teste biztonságban van. Elméje épsége immár csak rajta múlik. A büntetésére megteremtődött világok mindent el fognak követni, hogy felemésszék.

Szabadulás

Az ezerfelé mutató irányok, a millió érzés, illat és indulat. A tempót, azt volt a legnehezebb megszokni. A romok közül kikecmeregve, frissen kapott testében olyan sután mozgott, mint kisgyerek egy felnőtt kabátban.
-Jól van, jól. Menni fog ez... ha így kell lennie. Hála! Hála!
Kiment a töltésen, ki a szárazföldre. Ereiben a vér idegenül futott, az egykor volt ember kusza emlékei ott vibráltak a szeme sarkában. A furcsa morgás és égetés a testében hamarosan ledöntötte a lábáról. Egy autoba tették, és megitatták.
-Ó szegény. Biztos sokkot kapott szeretett városa pusztulásától. - mondták és puha anyagokba burkolták. Később rájött, hogy sír.

Sokkal később a hajléktalanszállón, halandó szagban úszva, a morgó marással a belsejében beszélni kezdett. A megnyilatkozás ezen formája nem volt ismert neki. Nem kellett beszéljen soha. Megforgatta a szavakat amiket az egykori ember emlékeiből halászott. Élelmet kért, hol vizet, hol csak hagyta, hadd follyon ki belőle a hang. Néha örültek, néha megverték érte.

Sokkal később egy házba ment be. Hideg volt, és ott éppen bement valaki. Nagy kapu, nagy ház.
-Hol? - kérdezte bizonytalanul. - Hol vannak?
Az ember visszafordult és hosszan nézte. Ő mosolygott olyan szép volt az az asszony. Kezét a nő hasára tette és eloldozta a görcsöket, kisimította az életet odabent.
-Most már jó lesz. - mondta neki és elmosolyodott. A nő csak nézte, nézte őt. Aztán elindult lassan az emeletre. Őt ott hagyta a kukák mellett. Aztán hátra nézett mégis. Ő felnézett a halandó nőre, a méhében megmentett magzatra és felragyogott benne az öröm. A nő szemei elkerekedtek és megrogyott a térde.
-Magasságos! - suttogta.
Ő bólintott és kibotorkált a fagyba. Újra emlékezett. Újra emlékezett a saját életére.

A mérnök

Izmai fájtak és nagy lila és vörös fagyási foltok borították. Szája kiszáradt, nyelve szinte eltömte a torkát. Remegtek az izmai és el-elsötétült a látása. Végül engedte magát összeesni. Velence nyirkos utcácskái egyikén feküdt, agya még mindig az űr hidegével volt elfoglalva, ösztönei pedig próbálták életben tartani az idegrendszerét, hogy életben maradhasson a teste.
Suttogva erőtlenül nyögdécselt.
A Bukott vissza jött. Hogy mennyi idő telt el, arról Romeonak fogalma sem volt. Elméjét eltöltötte az űr hideg végtelensége. A Bukott lehajolt hozzá, és a grabancánál fogva, mint egy kiskutyát felemelte. Romeo feje előrebillent, nyelve kilógott, lassan pislogott.
A Bukott átvetette a vállán mint egy rongybabát és hazaballagott vele. Romeo képtelen volt gondolkozni, vagy fókuszálni a figyelmét. Fagyott karjai ernyedten lógtak. Karján a fagyási foltokról lassan foszladozni kezdett a bőr.

A Bukott ott ült előtte a földön. Hatalmas angyali alakja beragyogta az ismert nappalit. Háta mögött a fehér kandalló, felette a szárnyas oltár, jobbra az utolsó ítélet, balra a purgatórium. A kertajtó nyitva volt. Kint egészen besötétedett. A Bukott alakjából úgy áradt a meleg és a fény, hogy Romeo legszívesebben odabújt volna az ölébe, mint egy kisgyerek. Nagy volt a kísértés. A Bukott nem nézett fel rá. Törökülésben ült, szárnyai messze mögötte ragyogtak, hatalmas penge ujjain vakítóan csillant meg a fénye. Fejét lehajtotta, lassan lélegzett. Romeo abban sem volt biztos, hogy a bukott észre vette, hogy magához tért. A Kanapéra ültette őt, mikor behozta a házába. Feje hátrabicsaklott a barokk háttámlára. Lábait feltette a márványlapu dohányzóasztalra. Romeo lepillantott a kezeire. A foltok és fájdalmak valódivá tették az álomszerű élményt.
A Bukott felnézett. A ragyogás kitöltötte Romeo érzékeit. A melege kiűzte tagjaiból a fájdalmat. Romeo kinyúlt felé, mintha tábortűznél akarna melegedni. Pár perc elteltével már semmije sem fájt. Visszahúzta a kezét és elgondolkodva figyelte a Bukottat. Az felállt és intett neki, hogy távozhat. Romeo nem mozdult.
-Miért csináltad ezt velem?
A Bukott csak nézte a csillagokkal pettyezett rovarszerű szemével, és nem felelt.
-Miért csináltad ezt velem? - Romeo nem félt már.
-Szükséged volt rá, hogy tudd.
-Most már tudom.
A Bukott ismét az ajtó felé intett. Alakja fenséges volt és idegen.
-Mióta vagy kívül?
-74 évvel korábban jöttem, mint a főnököd.
-Miért csináltad?
-Szükséged volt rá, hogy tudd.
-Most már tudom, de nem hiszem, hogy szükségem volt rá.
-Nem hittél.
-Most sem hiszek.
-De most már tudod ki vagyok én.
-Bukott angyal vagy, technikailag egy démon, aki elég régóta él az emberek között, hogy tudjon velük bánni.
-Nimohiel. - mondta a Bukott és megérintette Romeo homlokát.
A fiú meg sem próbált elhúzódni. Ha Bukott meg akarná ölni, már megtette volna. Valami mást akar, de az nem a hite.
-Ne add meg magad, Romeo DonDerra, akármit is látsz, maradj az aki vagy. Próbának tettelek ki, de látom erős vagy. Nem várom tőled, hogy higgy bennem, de azt elvárom, és megkövetelem, hogy itt maradj amíg ennek nincs vége. Ha visszaűznek a pokolba vagy meghalok, akkor már azt csinálhatsz amit akarsz. Addig azonban itt kell maradnod, és vigyázni rá, nehogy a dolgok még rosszabbra forduljanak.
-Miért nem állsz nyíltan mellénk? Sosem tudhatjuk, hogy velünk vagy e vagy ellenünk.
-Mert hol veletek vagyok, hol ellenetek. - Mondta a Bukott és kénes ízű maró füstté változott. Romeo olyan fuldokló köhögésrohamot kapott, hogy végül elvesztette az eszméletét.

Ott tért magához az alapítvány háza előtt. Leült a küszöbre és rágyújtott az utolsó bélelt cigijére. Semmi fagyásnyom nem volt rajta, és az egész Bukottas sztori olyan volt, mint egy gyorsan fakuló álom. Lassan szívta el a cigit, időnként felsandított a gyülekező felhőkre. Lehűlt az idő. Romeo feltápászkodott, fázósan megdörzsölte a karját, majd belépett a csendes és sötét házba.
-Tudod, Bukott, bekaphatod. - szólt ki még utoljára a vihar előtti csendbe burkolózott sötétbe.

Pásztorok

Emerik testvér kibotorkált az irodából. A megbeszélés hosszú volt, és benne a sok kérdés a feltételezésekkel és másodkézből érkezett tapasztalatokkal keveredve olyan káosszá állt össze, amivel nehezen birkózott meg. Isten követe egy angyal. Emerik, ahogy a XXI. század legtöbb embere, nem hús-vér lényekként gondolt az angyalokra, hanem fényre, vagy érzetre leginkább. Az, hogy valaki besétál egy rijekai teplomba és azt állítja, hogy Isten követe, nem olyasmi amit bárki komolyan vesz. De ha az illető hirtelen több szemtanú egybehangzó állítása szerint is átalakul egy hatalmas fáklyaként lobogó vakító fehér alakká alakul, mely hangja dörgően tölti be a templomot, és melytől a szentek fejére olvadnak a glóriák és sűrű cseppekben olvad le az aranyozás az oszlopokról. Azt elég nehéz figyelmen kívül hagyni. Emerik testvér kibotorkált az irodából és visszament a templomba. A szentek glóriái épen voltak, de az aranyozás több helyen hiányzott. Drogan testvér mondta, hogy a glóriákat azonnal helyreállították, de ez akkor is felkavaró volt. A nyári istentiszteleteket kint tartották a templomkertben, így a rombolás nem volt szem előtt. Emerik testvér megállt a főhajó mértani közepén és lassan körbefordult. A mozaikos kőpadló repedéseibe beitta magát itt-ott az arany. Ahol lehetett már felszedték. Az a négy öregasszony, akikkel a lény beszélt nem voltak túl jó állapotban. Az egyikük szívinfarktust kapott, és kórházba került. Ketten egészen megzavarodtak. A negyediknek kiszakadt a dobhártyája. Tehát a történet, melyet elmeséltek nem állt stabil lábakon. Emerik testvér felvetette, hogy esetleg valamiféle erősen sugárzó anyaggal térhetett be valaki a templomba. De Drogan testvér megnyugtatta, hogy a kórházban a kérésére vizsgálták ezt is Jelka nénin. Emerik testvér letérdelt a feszület előtt. Kezeit imára emelte de nem jött ki hang a torkán. Nézte a feszületet, a férfialakot rajta, a szenvedést az arcán, a szegeket a testében és olyan heves szomorúság kerítette hatalmába, hogy le kellett hajtsa a fejét a földre. Zokogása halk nyögdécselésnek hallatszott csupán. Könnyei összekeveredtek a padló barázdáiban a leoldott arannyal.

A találkozásra megpróbált, de képtelen volt felkészülni. Belépett a templomba, miközben a többiek a templomkertben kialakított oltárnál imádkoztak. Emerik testvérnek remegtek a térdei, és reszketett a keze is, miközben önkéntelenül is morzsolgatni kezdte a köpenye szélét.
Lebotorkált az oltárig, ott letérdelt és elsuttogott egy imát. Mikor befejezte felállt. A hőség ekkor csapta meg. Lassan fordult meg, fejét lehajtva, reszketve. A lény ott állt a padsorok között, elállva a menekülés útját. Lobogó fehérsége idegen volt. A lángnyelvek mint szárnyak ölelték körül, és lobbantak hátra a kapuig. A feje emberi volt, sima és kortalan. Szemei tompa fényűek, mintha hályog fedné őket. Kezeit összeérintette, mire a súlyok kapuszárnyak döngve becsukódtak. Emerik testvér érezte, hogy ha csak ráijeszt ez a lény, ő összepiszkítja magát félelmében. Térdre rogyott és a kőlapokat nézte.
-Beszélj! - dörögte latinul a lény. Emerik érezte, hogy elmúlik a hőség, és óvatosan felpillantva azt is látta, hogy a lobogás is elmúlt. Most egy férfi alak állt előtte, hosszú fehér ruhában.
-Beszélj! - dörrent rá újra.
Emeriknek fogalma sem volt mit mondhatna, így elkezdte a Bibliát idézni, Jézus születésének történetét. Alig pár mondatot mondott mikor a férfi egészen közel lépett és hajánál fogva emelte fel Emeriket.
-Nem hiszel. - sziszegte a szemébe. - Nem hiszel te csaló pap! - Hátralökte Emeriket, aki hátrálva kúszott az oltárig.
-Hiszek, a magasságos egy istenben! - kiáltotta halálos félelmében.
-Te csupán féled, de nem hiszed, gyermek. Most itt áll előtted az angyala, úgyhogy eljött a számadás ideje, Emerik. Vallj, gyónj, és térj valódi hitre, mert a földdel teszem egyenlővé bálványimádó épületedet. - Teátrálisan körbemutatott a templomban. -Miféle alak ez itt? -Mutatott a feszületre. - Miféle alak ez?
Emerik elsápadt.
-Isten egyetlen fia, Jézus Krisztus, ki meghalt a kereszten megváltva az emberiséget... - össze-vissza makogva dőltek belőle a szavak.
-Isten egyetlen fia? ISTEN EGYETLEN FIA? - Az angyal felfénylő alakja fenyegetően magasodott fölé.
Emerik érezte ahogy a vér áttöri a szöveteit és az orrán és a fülén kezd kibugyogni.
- Kegyelmezz! kegyelmezz! Kegyelmezz!

Kutatók

Végig ment a fehér folyosón az üvegkalitkáig. A főnöke irodája az épület sarkán helyezkedett el, két oldala padlótól a mennyezetig üveg. Kilátása a tengerre nyílt, a végeláthatatlan óceánra. Robertsont ennyi idő után is szorongással töltötte el, ha belegondolot, milyen messze vannak minden lakott vidéktől. Moon bázisnak hívták ezt a helyet, és valóban, Robertson sokszor úgy érezte a Holdon sem lehetne messzebb a családjától.
A fehér folyosóról négy ajtó nyílt. A laborok lennt voltak két emelettel alattuk, mélyen a sziklában, a tengerszint alatt. A kutatást vezető tudós, Robertson főnöke öreg volt és szigorú, ami egy titkos labort igazgató Nobel díjas veterán katonai feltaálótól elvárható.
Ritter Hirs háttal ült az ajtónak. Ősz feje éppen kilátszott a fotel háttámlája mögül. Az óceánt nézte. A felhőtlen ég alatt a szinte hullámtalan víztömeget.
-Ha jobban belegondol Robertson, Ritkább víz ez a sűrűbb víz felett.
-Uram...
-Igen, igen. - Hirs professzor könnyedén fordult vissza a fotellel. - A jelentések, melyeket a velencei projectről kptunk nem kielégítőek. Úgy tűnik a tesztelésre odaküldött G4-PP23-as vegyület nem hozta meg a várt eredményeket. A városban a Jin féle sugárzás továbbra is kimutatható. Vagy a koncentrációt kell növelnünk...
-Ez sajnos jelen körülmények között lehetetlen. - vágott a professzor szavába Robertson. Majd hirtelen elhalgatott és zavartan a cipőjére meredt.
-... vagy a keveredést hatékonyabbá tenni.
-Uram, ez nagyon veszélyes.
-Tudom, Robertson. De ha ilyen módon kordában tudjuk tartani a kaotkus torzulásokat a szövedéken, az azt jelentené, hogy ezt a szert bátran alkalmazhatjuk bármekkora emberi településen. Korszakalkotó áttörés lenne ez, mint már annyiszor mondtam.
-Nem érkeztek meg a tesztek, melyek az emberekre gyakorolt hatást mutatnák.
-Jelenleg a műveleti helyszínen túl kevés személy tartózkodik, messzemenő következtetések levonásához. Baleseti halálozási adatokat ismerünk, a halottkém jelentéseivel. Ha ez így marad, bátran bevethetjük nagyvárosokban is.
Robertson bólintott, de nem nézett fel az öreg tudósra.
-Azt szeretném, ha megkettőznék erőfeszítéseiket, most, hogy már a cél előtt vagyunk. A WT olyan segítség a szer kipróbálásához, amilyenről nem is álmodtunk.
-Úgy tudom uram, hogy szinte semmi nem maradt a városból.
-Igen, Robertson, tudom. Én is ott voltam nászúton. De ha aszer beválik, immár kaotikus torzulásoktól mentesen állíthatjuk újá.
Robertson mosolygott. Sosem járt még Velencében.

Improvizáció

Romeo leeresztette a kosarat és mielőtt az földet ért volna, már ugrott is ki belőle. Végigfutott a Frezarian a Canal Paderrinaig. Ott átbújt a zeneiskola bedőlt gerendái között. Átmászott a kipakolt Lardi palotán és a kerten keresztül a Bukott elé vágott. Egyszerre értek ki a csatornára. Romeo kicsit lihegett és nagyon koszos volt. A Bukott magasabb és erősebb emberi testet alkotott maga köré. Űrbe mutató hatalmas szemeit napszemüveg takarta. Lassan állt meg Romeotol alig öt lépésnyire. Romeo maga sem tudta miért akart a Bukottal beszélni. Most, hogy itt állt előtte már egyáltalán nem tartotta olyan jó ötletnek.
Túl hosszú volt a csend. Eszébe jutott, hogy milyen öreg is a Bukott. Neki aztán ráér itt ijesztgetni őt a halotti, űri hideg kisugárzásával. Romeo megborzongott.
-Láttam. - mondta végül Romeo. De a hangja szinte suttogás volt. - Ki volt az?
A Bukott feltolta a homlokára a napszemüveget. A szillagokkal pettyezett űr dermesztő idegenségével nézett le Romeora.
-Hiszen tudod.
-Nem tetszett amit láttam.
-Hát tégy róla, hogy többet ne történjen ilyen. - A Bukott hörgő rekedt hangja méginkább démonivá tette az összképet.
-Miért nem bokszoltátok le odaát? Átjöttök, és itt estek egymásnak?
-Egymásnak esnénk? Ő is az ami, és én is az vagyok. Nem kedvelem. Ő sem engem. De ismersz te még ilyen figurákat. Ez nem elég indok nekem a gyilkolászásra.
-Ma már. - Romeo kezdett felengedni.
A Bukott egészen közel hajolt Romeo arcához. A fiú kényszerítette magát, hogy kinézzen a Bukott szemein át az űrbe. Lassan elkezdtek kihülni az ujjai.
-Hű kutyák a gazda halála után is összetartják a nyájat, Romeo. - Mondta a Bukott majd otthagyta a lilára fagyott építészt.

és összenéznek.

-Emerik testvér, kérlek még egy percre, ha maradnál. - A testes lelkipásztor nagyot sóhajtott. - Szükséges szólnom egy pletykáról, melyet ki kellene vizsgálnunk. Kérlek foglalj helyet.
A kövér öreg lelkész mellett vibráló tekintetű nő ült, aki eddig egy savanyú cukorkát próbált megszabadítani papírbevonatától.
-Hozom a kávét. - pattant fel, a félig kicsomagolt cukorkát kosztümje zsebébe rejtette.
Emerik testvér helyet foglalt. Remélte, hogy a havonta esedékes beszámolója végeztével távozhat, és egy könnyű ebéd után a golfpályán töltheti a délutánt. A gyülekezet tagjai elkezdték kivenni éves szabadságukat. Alig voltak az istentiszteleten. Ebben az is szerepet játszott, hogy a Jézus Igaz Szíve Egyház alig több, mint kétszáz hívet tudhat magáénak.
-Emerik testvér. Az egész gyülekezet nevében szeretnék köszönetet mondani nagyszerű munkááért, amivel folyamatosan segíti Isten visszatértét az emberek szívébe. Emiatt...
-Drogan testvér, én mondok köszönetet neked, mint tanítómnak és mentoromnak...
-Khm khm. A kávé...
-Köszönjük Julia. - Az öreg megköszörülte atorkát, majd anélkül, hogy kortyolt volna a kávéból, magaelőtt tartva a csészét kezdett beszélni.
-Az úr követet küldött hozzánk, Emerik testvér. Követet, ki az úr igéjével lépett be, templomunkba, és kéri számon rajtunk az örökségül hagyott kincseket. - itt lassan kortyolt a kávéból. - Útját nem álltuk, hisz hogy is tehetnénk? De meg kell bizonyosodnunk róla, hogy ez nem csupán az ördög ténykedése. Nem csupán egy próbatétele igaz szívünknek. - Letette a csészét. - Emerik testvér. Te mind mindőnk közül a legtisztább, te képviselsz minket holnap délben a teplomban, hol ez a magasságos szerzet egyetlen egyszer hajlandó meghallgatni magyarázatunkat az eltűnt kincsekről.
-Miféle kincsekről, testvér? - Emerik hangja rekedt volt és reszketeg.
Drogan testvér letette a csészét és a szoba falán magányosan lógó feszület felé intett.

Tűzvészek

-Milyen más volt, - ámult újra és újra el. - akkoriban délcegen jártál, akkoriban mindenki félte a neved. Akkoriban nyíltan vezetője voltál ennek a városnak, még ha hivatalosan nem is te voltál a dózse. Ó... Micsoda kegyvesztettség, hogy manapság elrejted az arcod, hogy manapság nem öltöd magadra a téged megillető megjelenést. Ketten vagytok, látom. Egymást erősítitek, de ha tehetnétek, talán, elpusztítanátok a másikat. - megtorpant és szemét lehúnyta, úgy figyelt. - Nem ölnétek meg egymást, csak ha már biztos lenne az ítélet.
Újra kinyitotta a szemét és elindult jellegzetes könnyű járásával.
-Persze minden másként alakul, ha ő kilép a védettségből. Akkor természetesen a város az utolsó cseppig kiszívja az erejét. Mint egy vámpír fog porrá omlani. Hm. Milyen más volt, akkoriban délcegen jártál. És ha megtámadtak úgy vágtál a halandók között rendet, hogy mindent elborított perzselő haragod.

Hívők

-Milyen szerencsések vagyunk, Andreas, milyen kibaszott szerencsések! - mondogatta Pedro Lundi miközben nagyokat harapott a sajtosszendvicséből. A mérnökasztallal szemközt egy régi asztalnál ültek. Az utca olyan volt, mintha lomtalanítás lenne. Az öreg bútorok zöme túlélte a bajt. Most felcímkézve és lefotózva várták az elszállítást. Pedro villanyszerelő volt Mestrében. Évek óta dolgozott már Velencében, így most is maradt. Jól megfizették. A sajtos szendvics elfogyott, és ő újabbat kotort elő a táskájából.
-Ne káromkodj, Pedro. Ne légy tiszteletlen. - morgott vissza Andreas.
-Később, majd rólunk is úgy mesélnek majd a gyerekeknek, hittan órán, ahogy mi tanultuk a bibliai történeteket. Milyen szép. Hazamegyek hétvégén négy napra. Büszke lesz az asszony.
-Nem tudom. Akik hazamentek közülünk nem jöttek aztán szabi után vissza. Egy sem, akinek családja volt.
-Furcsa. - leengedte a sajtosszendvicset az ölébe, és elnézett az utca vége irányába. - Észre vetted, hogy nincs hal a vízben?
-Jah. Furcsa.
-Meg kéne kérni az angyalt, hogy tegyen csodát, és segítsen visszaállítani a várost.
-Jah. Ha már telket nem ad...
-Bár... faszom. - fordult vissza Pedro a szendvicséhez. - Akkor mehetnék vissza vízteleníteni a kapcsolószekrényeket. Jobb ez így.
Andreas csak bólogatott, mivel a szája tele volt a szükségkonyháról kapott sajtosszendviccsel. Minden második falathoz kortyolt egyet a termoszból, amiből lassan kifogyott a kávé.

Régi dolgok

Az a páncél... Igen... A vér még néhol rozsdafoltként ott lapul az egymásra csusszanó elemek között. Kissé kopott. Fénye akkor sem volt már, mikor utoljára felvette. Miért is?...

Két gyertyatartó, ónból. Egymásra nehezedő hurkácskák karcsúsodó oszlopai... Montgranteból, igen... emlékszem. Bohó romantikus gondolat volt elhozni. Nem is tudom miért nincs még a szemétdombon.

Nehéz, alkarnyi vaskereszt, drágakőberakásokkal. Egy kő sem hiányzik. Ahogy akkor mikor először, most is ugyanaz a gondolat lengi be: Ölni lehet vele...

Míves, apró, indás díszítésű tubákosszelence. Olyan könnyű, hogy szinte nincs is. A tubák megkövülve óvja az utolsó gazdája ujjlenyomatait.

Szakadozott, barna bőrkötéses, gótbetűs Biblia. Benne, a margókon ezernyi jegyzet. A tinta hol kék, hol fekete. Az első harmadánál véráztatta lapok. Nem lehet kidobni. Felejtésbe veszne a vér gazdája... és a Bibliáé.

Pecsétgyűrű, kövében lassan forgó köd. Bizonyos napokon mintha sikítozna valaki messze messze... más napokon a kő vajsárgán világít. Olyankor érdemes ládába zárni. Fabéléses vasládába...

Mázas csupor. Zöld. Nagyjából egy liter űrtartalommal. az alja kissé foltos, a szájánál apró csorbulások.

Horgonyok a múltba, horgonyok a jelenbe, kis gyönge kampók a józan észhez...

Vadlesen

Dan Trebisch elégedetten tért vissza a szállásra, miután eltöltött egy kellemes déelőttöt Monával és Cleoval. A két fiatal nő igyekezett nem túl sokat elárulni a velencei munkájukról. Természetesen egy percig sem hitte, hogy egyszerűen itt maradtak, mikor mindenkit kitelepítettek, mivel Velence életveszélyessé lett nyílvánítva. Dan nem finomkodott. Miközben a kihalt utcákon kóborolt szkennelte az épületeket felébredett tevékenységre utaló nyomokat keresve.
A város úgy világított, mint egy atomfáklya. A víz, ami a cölöperdő körül örvénylett távolról sem tünt természetes víznek. A még álló házak zöme olyan szagot árasztott, mintha megannyi átjáró lenne a pokolba.
Dan mindezekre rárakódva érezte a préda illatát. Egy ház előtt megtorpant. Itt a pokolbéli orrfacsaró bűz keveredett a préda és még valaki szagával. Dan leült az épület lépcsőjére. Nem félt a démonoktól. Tudta hogy vegye fel a harcot velük, és tudta hogy hagynak neki békét. A préda szaga mélyen beléégett. Most olyan friss volt a nyom, olyan ínycsiklandozó, hogy beleszédült a közelségébe.

A lányok háza épen állt. Az egyik legjobb állapotú épület volt. A lányok a vakolatot igyekeztek leszedni. Dan értette miért. Az ő lehetőségeit is szűkebbre szabta ez a konzerváló mágie, de érteni vélte mi szükség rá. A lányok láthatóan nem örültek a házfalakat bepermetező rendeletnek. Eljátszották hát Trebischnek, hogy ők csak véletlenül, és ő eljátszotta, hogy katasztrófatúrista.
Magában jól mulatott a kölcsönös óvintézkedéseken, amin - úgy érezte - mindannyian átlátnak.

Dan Trebisch azonnal beleszeretett ebbe a lehetetlenül mágikus városba. Nem zavarta a sok bűzlő démonlakta hely, nem érdekelték a megszállt emberek akik az építkezésen dolgoztak, és nem zavarták a felébredett lányok sem. Szívesen megismerkedett volna velük behatóbban, de nem kívánta eröltetni a dolgot.
Amiért idejött, amiért az utóbbi években dolgozott most karnyújtásnyira volt, és ő nem akarta elrontani ezt a ritka lehetőséget.

Időnként felmászott egy egy rom emeletére és onnan kémlelt szét. Egy alkalommal egy démonra lett figyelmes. Pár hasonló lénnyel már volt dolga. Ez az alak azomban meglepően emberszerű volt. Szerencsére a szaguk messziről elárulták őket. A magas sötétpulcsis alak mögött pedig megpillantotta őt. Dan annyira megdöbbent, hogy megszédült. Meg kellett kapaszkodnia.
-Hát itt vagy! - suttogta és orrlyukai kitágulva szippantotta be a préda illatát.

Álmok

Velence karnevál idején. A gondolás lassan tolja előre a csónakot. A partok messze tűnnek. A színes fények a vízen, az emberek nevetése, beszéde és a zene összeolvad egyetlen zamatos csicsergéssé. A gondolás pontosan a csatorna közepén tartja a csónakot. Már csak legömbölyített körvonalak a házak, szépia színek és opálos ragyogás a víz. A félig elszopogatott cukorkára emlékeztető formák, ellaposodnak, és kivilágosodnok. A gondola eltűnik, kifakul alóla, a víz porrá foszlik, ám a ringás érzése megmarad.
Teveháton ül egy férfi mögött. Nem férhet oda. Testetlen érzet csupán, a férfi valódi. A teve nyugodt tempóban halad. Sziklák között billegnek el. A férfi a távolt fürkészi, ő maga pedig a válla mögül les előre. Előbb látja meg, mint a férfi, de nem szól. A horizonton sötét sávba gyűltek az ellenséges lovasok.
-Túlerő. - morran a férfi a saját nyelvén. Megfordítja a tevét és ügetteti. A teve nehezen fut, ez minden amire most sarkallható. A férfi szitkozódik, a teve nehezen fut. Sajátjai felderítője jön eléjük. Pár szót váltanak a haderő nagyságáról és tempójáról. A lovas hajszolja a lovát, ő pedig annak hátralobogó köpenyébe kapaszkodik. Úgy röpül vele mint sivatagi szél reptette kóróvirág. Észrevehetetlen.
Táborba futnak be, a lóról csak úgy leugrik, nem köti ki. Fut a sátor felé, ami középen áll. Őrök előtte. Ő hagyja a fickót befutni. Elengedi a köpenyt és besétál a réseken, mint egy egér, mint egy szellő, mint egy eltévedt fénycsóva.
Bent a vezér a boszorkányt hallgatja. A nő ködösen beszél, álmai zavarosak, nem sejti a csata kimenetelét. A férfi oldalt áll meg, kivárva, hogy a boszorkány befejezze mondandóját. Ő maga megáll a boszorkány háta mögött. A válla mögül les előre, a vezérrel. A boszorkány hirtelen hátrafordul, szemei kimerednek és térdre omlik előtte. Homloka a földön, kezei széttárva.
-Kegyelmezz! Kegyelmezz! Kegyelmezz! - suttogja

***

Velence karnevál idején. A gondolás lassan tolja a csónakot a csatorna közepén. Ő fáradt, szinte már alszik is. A fények játszanak a vízen, az emberek nevetnek, beszélgetnek, a zene folyamatos. Hanyatt fekszik a csónakban, feje felett a sötét égen, millió rés a sok csillag.
Szétárad a fényük, összeérnek, és helyt adnak a vakító kék égboltnak. Szél fúj és halk vízcsobogás hallatszik. Egy férfit ölel. hanyatt fekszenek a sebesre száradt földön. A férfi rajta fekszik, ő a mellkaséát szorítja. A férfi kezei olyan szárazak már, hogy ha összezárja az ujjait felhasad a bőre. Nem tud róla, hogy ő alatta fekszik. Nem érzi az ölelést. Ő a válla mögül sandít az égre, és ő is hallja a csobogást. Halucinál.
-Aludj. -súgja a megtört harcosnak, és az el is alszik nyomban.
Álmában egy lovon ül. Véres pofájú, félelem nélküli csatamén a lova. Páncélján tüskék, ahogy a lováén is. Fújtatnak. Körbe néz és amíg a szem ellát hasonló harcosok serege veszi körbe. Vérmocskosak mind, és elszántak. Itt állnak a világ peremén, a sivatag mélyén és már látják az ellent. Ha szomjas leszek vért iszom, mondogatják egymásnak. Nem félnek.

Exklúzív

Pjotr csak az utca nevét adta meg a taxisnak. A villák és paloták során már gyalogosan haladt végig. Magas kovácsoltvas kerítések választották el a citrusokkal és virágzó bokrokkal övezett épületektől. A megadott házszám sem különbözött az eddigi házaktól. Kamerás beléptető rendszere volt. Pjotr becsöngetett, és a Madamot kereste. A kapu berregve kinyílt.
Az épület Róma gazdag fénykorát idézte, amikor a kurtizánoknak "üzlethelység" is jutott a placcon. Magas reneszánsz ívek, kőcsipkék és márvány. Pjotr alapvetően katona volt, így rögtön felmérte hogy tudna sietve távozni. Dél körül járhatott az idő. A ház csendes volt. Tágas kávézó térbe érkezett. A sarokban kis szinpad, zongorával. Bárpult, kávégépek, sörcsap. Vörös mintás nehéz tapéta, igényesen összeállított kanapék és asztalok, székek, és tükrök. A pult mögül egy sápadt fiatalember köszönt rá.
-Miben segíthetek, uram?
-A Madamot keresem. Üzenetet hoztam neki. - Pjotr egyre kényelmetlenebbül érzte magát a küldönc szerepében.
A fiú telefonért nyúlt és pár halk szót váltott olaszul, majd komolyan és immár zavarba ejtő udvariassággal tett elé egy notebookot.
-Daefa elnézését kéri, és pár perc türelmét. Kérem foglaljon helyet... - mutatott egy félreeső kanapéra. - Parancsoljon, addig, tekintse meg katalógusunkat. Hozhatok önnek egy italt?
Pjotr nemet intett és automatikusan átvette a notebookot. Leült és a parányi asztalkára tette a gépet. Kinyitotta és önkéntelenül is elmosolyodott.
A katalógus igazán meggyőző volt. A lányok színre, alakra, attitűdre meglehetősen széles skáláját lefedték a felmerülhető igényeknek. Pjotr nézegette a lányokat. Nem mintha ki akarná próbálni bármelyiket is. de ha már így alakult szívesen nézeget szép és ledér lányokat miközben azok örömet szereznek maguknak.
-Ejnye atyám. - mosolygott közben magában.
-Khm.
Pjotr majdnem lesodorta a gépet úgy meglepődött. Azonnal, automatikusan felpattant. Egy magas sáskaszerűen vékony nő állt előtte. Botszerű karokkal, törékeny csípővel. Mégis meglehetősen telt keblekkel és tökéletesnek tűnő bőrrel. Az arca egy kislányé. Pjotr nem szerette a törékeny lányokat. A gyerekforma törékenyektől pedig végképp lekonyult a lelkesedése.
-Jó napot. - hebegte. - Elnézést, hogy ilyen alkalmatlan időben zavarom. Üzenetet hoztam a Madamnak. Ön az?
-Igen én vagyok. - biccentett a nő és közelebb lépett Pjotrhoz.
- Kitől hozza az üzenetet. -Érdeklődött búgó hangon a nő.
Pjotr félrepillantott. -Vajon mit mondhatok?
-Az atyától.
A nő arca elfehéredett. Mély levegőt vett és intett Pjotrnak, hogy kövesse.
Az iroda vagy tárgyaló egészen sajátosan volt berendezve. Pjotrnak egy pillanatig kétségei támadtak, hogy jó helyen jár e. Az egyik falat teljes egészében üvegszekrény borított, benne jól láthatóan elrendezve a legkülönlegesebbtől a leghétköznapibb szexuális segédeszközök voltak. Persze volt egy kis nőies íróasztal és egy beszélgetésre sokkal alkalmasabb társalgó rész is. A Madam nem kínálta hellyel. Pjotr elgondolkozott hány éves lehet. Hiába fürkészte 20 és 40 között bárhol lehetett.
-Parancsoljon. - Fújta ki a levegőt a nő.
-A szerelem isten legszebb verse a halálról.
Hosszú csend következett amiben Pjotr nem moccant. Szemét nem vette le a nőről. A nő becsukta a szemét és bár igyekezett uralkodni magán, egy könnycsepp kibuggyant hosszú szempillái alól. Elfordult hát és ügyesen, a lehető leg észrevétlenebbül törölte le, miközben az íróasztal mögé ült.
-Reméltem, hogy erre sosem kerül sor.
Pjotr könnyen eljátszotta, hogy nem rendíti meg a hír, hiszen fogalma sem volt miről van szó. A nő látva hogy nem kap segítséget összeszedte magát. és bár a hangja semmit nem árult el feldúltságából a keze cseppet remegett.
-Vörös és fehér. A test legőszintébb sóhajai. - Aztán lehajtotta a fejét és mintha csak magának mondaná fűzte hozzá: - Hóban futó nyomok találkozásánál a vértócsa. - Végül határozottan és újra kedves határozott arckifejezéssel állt fel és lépett Pjotr elé. -Szükségem van pár napra. Legkésőbb egy hét múlva tudok eleget tenni a kérésének. Őn pedig természetesen a ház vendége 24 órára. Kérem bátran éljen a vendégszeretetünkkel.
Pjotr biccentett és visszaballagott a notebookhoz. A nő követte és a fiúnak is jelezte, hogy Pjotr teljeskörűen a ház vendége 24 órára.
Az orosz kedvtelve nézegette a lányokat a notebookon. Aztán odalépett a fiúhoz.
-Attól tartok nem vagyok olyan helyzetben, hogy élhessek a lehetőséggel. Köszönöm a szíves vendéglátásukat. Minden jót.
A fiú mosolygott és kiengedte az időközben leengedett rácsokon. A ház most egy erődre hasonlított, amiben háborúra készülnek.

- Nem akarom, tudni, atyám. Nem akarom tudni, miért kell titkos nyelvezet egy kurvához. Nem akarom tudni, miért olyan megrázó ez neki, és nem, nem akarom, hogy bebizonyosodjon, hogy szó sincs szexről. Bár lenne inkább szex...- pörgött magában Pjotr mikor kilépett a házból és lesétált a belvárosba megkeresni Mona kedvenc kávézóját.

Audiencia

Marco atya a Vatikán erődítményében ismét a pápa előtt állt. A beszélgetésnek vége volt. Benedek fáradtabbnak tünt mint valaha. Bánatos szemekkel meredt remegő kezeire. Marco atya lehajtott fejjel állt.
-Legyen. - nyögte ki az öreg száj - Legyen akkor így. Távozhatsz és ne merészelj többé ilyesmivel megzavarni. Ha nem vagy képes ellátni a feladatodat megtalálom a módját, hogy megbüntesselek. Mögéd állítottam egy őrszemet, lovag. Úgyhogy tudd, hogy minden percedben ott vagyok, ha már Isten levette rólad a szemét.
Az egykori lovag meghajolt, és lassan távozott.
-Nem ülnék a helyedre Benedek. - gondolta, miközben a napfélyes folyosókon sétált kifele az épületkomplexumból. - Őrszemek, megfigyelők és kémek. Mit ér mindez, modd mit ér? - Mire a Magiszterek Házához ért harci kedve a régi volt. A szeme körül éktelenkedő karikák a szája körül meggyűlt ráncok sokat öregítettek külsején. Pjotr kissé meglepve fogadta.
-Még nem indulunk. - intette nyugalomra az oroszt. - Még meg kell tudnom mindent, amit csak itt tudhatok meg az erőforrásainkról és lehetőségeinkről. Este indulunk csak. Elég ha a fél kilences vonatot elérjük. Addig szabadnap. - mosolyodott el.
Pjotr biccentett és már vette is a kabátját.
-Pjotr... ha megkérhetem... Adja át az üzenetem egy hölgynek.
-Természetesen.
-Itt a cím, az üzenet pedig a következő: A szerelem isten legszebb verse a halálról.
Pjotr ismét egy szemöldökrezdülésnyi csodálkozást engedett csak meg magának.
-Kit keressek?
-A Madamot. ha nem kap válszt akkor kérjen elnézést és jöjjön el.
-Igenis.
-Mona kedvenc kávézója a Pilatus's Last Chance a Morga di Bellán. Van egy narancsos kávékeverékük amiből a legerősebbet szereti a legjobban. - mondta az atya és már sietett is fel a szállásra. Pjotr ott maradt az előcsarnokban még pár másodpercig mozdulatlanul a döbbenettől.

Szemtanu

Romeo figyelte a kertet. Bona felkurjantott neki, hogy jelezze ebédelni mennek. Romeo visszaszólt egy okét és újra ráfókuszált a kertre. A Bukott ott állt a fák mellett. Fényes fehérsége kiragyogott a zöldből. Lassan kiterjesztette a szárnyait. Egyik hatalmas kezével az egyik fa törzsét érintette, a másikkal a másikat. A halott fákon burjánzó kúszónövények között meg-megcsillant valami. Romeo igyekezett még közelebb óvakodni fókuszált figyelmével. Annyira kiélesítette a látását, hogy érzetre a Bukott alig pár méterre állt tőle. Romeo elfordította a figyelmét az egykori angyalról és a fát kezdte fürkészni.
Hirtelen ájulás kezdte elsötétíteni a látását. Meg kellett kapaszkodjon az emelő kosarának korlátjában. Mire összeszedte magát a varázslata eloszlott. A Bukott újra emberi alakban volt és éppen belépett a házba. Romeo csalódottan nézett végig a velencei romhalmazon, melyben az a pár viszonylag épen maradt ház, melyben a nem e világi lények egykor tanyát vertek, most utolsó erődökként állt.
A Bukott kilépett az utcára és nyugodt tempóban végigment a Főcsatorna irányába. Nyomában, pár lépésnyire egy könnyű léptü alakkal. Romeo megdermedt. Az az alak magabiztosan ment a Bukott után, láthatólag annak tudta nélkül. Amikor a Bukott megállt, hogy kinézzen a Calle Dei Cherchierire z árnyékként mozgó alak is megállt. Olyan közel állt a Bukotthoz, hogy az már már nevetséges volt. Romeo karján felállt a szőr. A szája kiszáradt, ujjai hidegen kapaszkodtak a korlátba.
-Fordulj meg, Bukott, fordulj meg! - suttogta erőtlenül.
Az alak, aki közben testközelbe ért, most óvatosan, mintha valami pillangót akarna megsimogatni kinyúlt a Bukott háta felé. Keze ott fehérlett annak sötét kapucnis pulóvere felett, olyan formán, mint egy szenté. Romeo nem látta, hogy megérintette e, csak azt, hogy a következő pillanatban a Bukott angyali formája bomlott ki az álca emberi külsőből, és úgy fordult hátra, hogy késként villanó penge ujjai egyetlen vágással szeletelhették volna fel a háta mögött álló kis alakot.
Az azonban elillant, mint egy hologram.

nem vita, hit kérdés

A két férfi - hajlott hátú idős emberek - a kávézó apró asztalánál ültek, egymással szemben. Az egyik egy napilapot hajtott az ölébe, hogy kilásson mögüle, a másikra. A másik egy szelet tortával foglalatoskodott. nagy gonddal vágta egyforma darabokra a villájával.
-Valakit csak oda kéne küldeni, Gerard. Nem járja, hogy ilyen volumenü eseményekről nem tudunk első kézből, csak ilyen vacak lapokból, mint az Evening Standard.
-Valóban Hubert, oda kellene utazni...
-Nem, nem kellene. Küldenünk kellene valami ifjú titánt. Valami lelkes fiatalembert, akiben van elég lendület az ilyesmihez.
A sütit egy pillanatra feledve a másik öreg felpillantott.
-Mit gondolsz arról a nagyszájú fickóról, arról a hogyishívják... - összeszorított a száját és a szemét. Az asztal lapján koppantott párat a villával.- Dalkamo? Dascoli?- megrázta a fejét kissé, majd visszatért a süteményhez.
-1200-as évek, igen igen - nevetett a másik, hogy csak úgy zizegett az újság a kezében. - Dante.
-Hm hm- bólogatott tele szájjal a barátja. - Legyen ő a küldött. Szólj az unokáknak, hogy adjanak neki menlevelet.
-Persze persze... - bólogatott az első és visszasüppedt az Evening Standard aktuális számának olvasásába.
-Te Gerard, nem gondolod, hogy igazán komoly baj lehet most abban a furcsa nedves városban?
-Igen komoly problémáik vannak, egészen biztosan.
-Ki ott most a vezető?
-Valami Kórus tag, Hubert, Kórus tag kell legyen. Pap, ha jól emlékszem.
-Hm. Az a lovag, nem? Jaj nem emlékszem a nevére.
-Én sem. - Eresztette ismét az ölébe az újságot. - De arra emlékszem, hogy volt pár év amikor tiltott terület volt Velence.
-Hm. Mit gondolsz?
-Oda kell küldeni a fiatalembert. Ha nem jön haza, akkor még érvényben van a vesztegzár.
Mindketten rekedtes öreg nyikorgással nevettek fel.
-Nem hiszem.
-Nem számít. Kiderül.

----

De te ugye elhiszed, hogy a Bukott angyal? - fordult Cleo Romeohoz reggel, az ágyban fekve. Romeo kócos feje álmosan emelkedett fel a párnáról.
-Jaj ne... már a Bukottal is kelünk?
-Ne tereld el a szót, Romeo, tudnom kell, mit gondolsz róla. - nézett Cleo komolyan a firenzei építészre. Romeo felült. Háta mögé igazította a párnát.
-A Bukott egy démon. Nincs ezen mit tipródni. Egy bukott angyal. hm?
-Kitérsz. Ezek szerint hiszed, hogy angyal?
-Nem nem hiszem. Ahogy egy döglött kutya is kutya, úgy a Bukott is angyal. De ahogy a döglött kutyát nem veszem kutya számba, úgy a Bukottat sem veszem angyalszámba.
-Azért eléggé sarkított ezt a kérdést. - háborodott fel Cleo.
-Számomra a Bukott egy felébredett lény, csupán. Csinálhat úgy mintha angyal lenne, de nekem ő csak egy nagy hatású tényező Velencébe, aki történetesen valami furcsa bizarr kapcsolatot kezd veled kiépíteni, amit cseppet sem nézek jó szemmel. De hogy ő már nem angyal a szent és pozitív értelmében az biztos.
- Jaj ne mondd ezt. Segít nekünk, és úgy is néz ki mint egy angyal.
-Aha, te kis élet varázsló, te anyagmester. Te is tudsz füstté válni, ha nagyon nekifeszülsz, és tudsz szépséges angyali testet növeszteni és hosszú pengéket az ujjaid helyére. Más kérdés, hogy őt ugyanezért nem sújtja IstenHaragja.
-Borzalmasan mérnökien gondolkozol.- duzzogott Cleo.
-Szereted, hogy ilyen mérnökien gondolkozom. - vigyorgott rá Romeo, és főlé mozdult. Úgy csókolta meg, hogy Cleonak esélye se legyen kihúzódni a lelkes közeledés elől.

Vadász

Hetekbe telt mire odaért. A nyomok, a jelek, a hátrahagyott rezdülések a valóság szövetén olyan aprók voltak, hogy csak az övéhez hasonló avatott és sokat látott szem volt képes észrevenni. Európa mindig nehezebb terep volt. A vonatról leszállva óvatosan körülkémlelt. Elegáns öltönye gyűrött volt a sok ücsörgéstől. Laptop táskája súlyos volt, az apparátus sokkal nehezebb volt, mint egy egyszerű notebook. Kivett egy szobát a Kapriban, és elindult a vadászatra.
Európa más világ. Itt a kor összezavarja a nyomokat. Összekeveri az egykori akaratok húzta hegeket a mai kor akaratmestereinek nyomával. Dan nem akaratmestereket keresett, hanem ősöreg lények nyomát. Azok közül is egyetlenét, aki olyan simán és feltűnés és lábnyom nélkül vészelte át a korok változó realitását, hogy szinte lehetetlen volt megtalálni. Dan specialistája volt az ilyen nyomozásnak. Függetlenként dolgozott, bár valószínűleg ha valaki meghallgatná egyszer a történetét kettős ügynöknek titulálná.
Dan dolgozott már a dinamikus és a statikus akaratmester szövetségnek, dolgozott alvóknak és dolgozott renegátoknak is. Nem zavarta a megbízói változatos, az övétől esetleg nagyon is eltérő világképe.
Őt a préda érdekelte csak. Ez, akiért ismét Európába jött saját kedvtelése volt. Olyan nehéz volt ez a feladat, hogy szinte reménytelenné is tette a vállalkozást. Dant azonban nem hagyta el a hite, és megmaradt a kitartása ennyi éven át is.
Most a pályaudvaron állva ismét, beleszagolt az emberszagtól terhes füstös gépillatú elektromosságtól fagyossá vált levegőbe és megérezte a keresett illat elhaló utózöngéjét.
-Honnan jött ez a vonat? - fordult a vonat orrában cigarettázó vasutasokhoz.
-Két órája futott be Porto Magheráról, Olaszországból.
Dan felvonta a szemöldökét, megköszönte majd tábort vert a vasútállomáson.
Tapasztalatból tudta, hogy a keresett lény vissza visszatér élete állomásaira. Ilyen sajátos keringőben telnek évei. Lassan, ráérősen, mint egy turista kering a valaha volt élete meghatározó helyszínei között. Dan nem tudott róla, hogy Rómán kívül máshova is ellátogatott volna. A vasutállomás viszont olyan terepnek látszott, ahol a préda újra fel fog bukkanni.

Hetekkel később Dan Trebisch hivatalos megbízólevéllel érkezett meg a velencei sorompóhoz. Felmutatta a papírjait, átvette az igazolványait és belépett a lassan újraépülő legendás városba.
Sosem járt még itt, és így romjaiban is lenyűgözőnek találta. Sokáig sétálgatott az aládúcolt vagy megroggyant házak között. Mélyen beszívta a levegőt minden lélegzetvételkor.
A préda szaga mindent belengett.

Intermezzo dél körül

A fák köré csavarodtak az árnyak. A pára a füst úgy töltötte be a tűzfalakkal határolt kertet, mint poharat tölt ki a víz. Romeo bár igyekezett nem bámulni, nem tudta levenni tekintetét akertről. Ha el is pillantott másfelé, ha szólt is az embereinek, instruálva őket, vissza-visszatért a kert szürkészöld foltjára. A fákon rég nem volt lomb. Romeonak az volt az érzése, hogy a dús indás növény, a repkények és vadszöllők tartják még ezen a síkon az ősi fákat.
Kiegyenesedett. Kihúzta magát, és mint árbóckosárban álló tengerész kémlelt körül. Kiterjeszetette magát és figyelmét közel vitte a Bukott kertjéhez. Velence kevéske zöld területe közül ez volt a legnagyobb, és azon kevesek egyike, melyben szinte soha nem lép senki a tulajdonoson kívül.
Romeo a kertet fürkészte. A szürke, kőszerúen kemény törzsü fákat. A munkások felkurjantgattak neki, hogy ebédelni indultak, ő vissza vakkantott egy egy okét.
Megsúrüsödött apára, így egy idő után Romeo nem látta már jól a távoli kert vonalait. Visszaült a gerendára és megvakarta kócos fejét.

A háta mögött álló alak moccanatlan körvonala mint őr vagy hatalmas oszlop magasodott a firenzei fölé.
-Hinni fogsz, gyermek. De vajon azt választod e aki a leg érdemesebb a hitedre?

Hívek

-Miről beszélsz?
-Angyalokról. - A férfi a kihűlt levest kavargatta a tányérban. a répák mint tengeralattjárók kőröztek. A nő felnézett. Egy hajtincs a szeme elé penderült. A nő arcán a sok év alatt begyakorolt "mifasz?" arckifejezés jelent meg.
-Ittál?
-Dehogy ittam.... Beszélgettünk a munkáról. DonDerra elmagyarázta mi fontos mi nem. Érdekes volt. Aztán voltak házak amiket kihagytunk és voltak házak amik valahogy épebn maradtak. Némelyik olyan fura, rossz szagú. Olyan hely ahova nem tennéd be a lábad. - Lassan, vontatottan beszélt. Kezében a kanál egyenletes tempóban írta a köröket a levesbe.
-Aztán az ebédszünetben DonDerra hazament, Lietto meg Bona odaültek hozzánk és arról kezdtek beszélni, hogy ez a pusztító erő maga isten. Én persze röhögtem. Ők meg komolyan mondták tovább, hogy leszállt egy angyal a Szent Márk térre, és, hogy mászkálnak az utcán építőmunkásnak öltözve. - megcsóválta a fejét és felnézett a feleségére. Az asszony kezében mozdulatlanul állt a kanál, lrtetlenkedő arckifejezése lassan megbotránkozóvá vállt.
-Becsavarodtál, Emillio. Ilyen öreg majom létedre fogsz valami kurva szektába beállni. Térjé' má eszedre.
-Láttam ma... láttam az anyalt. Egz gondolán tolta magát ki a főcsatornára. Néztem is a gerendák közül, ki az a hülye mókamester aki ilyenkor eljátsza a gondolást. Aztán a Főcsatorna közepén megállt. Leszúrta a rudat és ... és... - szemei könnybelábadtak miközben beszélt. A kanalat elengedte és mindkét kezével a homlokát maszírozta. - kibontotta a szárnyait. Maria, érted? Láttam. Ott állt kibomlott terpeszkedő szárnzakkal hófehéren, ahogy meg van írva. A víz pedig forrt körülötte. Fényesen és pezsgőn forrt. - elcsuklott a hangja, és nem mert a feleségére nézni. A beállt csendben csak a felesége egzenletes kanalazása vert zajt.
-Holnap elmész Dr. Moranohoz, felír neked valami nyugtatót. Most pedig eriggy és hívd fel az építésvezetőt, hogy nem mégy holnap dolgozni.

Minden baj múlt lesz...

Kéztördelve keringett a kertekben. Aztán a templomban találta magát, a Magiszterek Háza mellett. Az oltár előtt térdre rogyott és könnyeivel küszködve imádkozott. Könyörgött istennek, hogy világítsa meg az utat amit neki szánt. Végül sarkára ült és ölébe ejtve kezeit mnt egy kisgyerek nézett fel a keresztre. A kőkrisztus szenvedéstől eltorzult arccal nézett le rá. A templom üres volt Nóra nővér pedig motyogva rakosgatta rendbe az információmorzsákat.
Hirtelen fordult hátra a zajra. A zaj csupán egy pad nyikkanása volt, ahogy valaki leült rá. Kis reccsenés, kis csikordulás egy férfitest alatt. Alfonse DiAmbrose ült mögötte a második sorban. Állát összekulcsolt kezén nyugtatta és merengve nézett fel a feszületre. nem vett tudomást a középen térdeplő apácáról.
Nora nővér óvatosan felállt és leseperte a ruhájáról a port. Felnézett a papra, akit pár órája elhűlve hallgatott Guseppe testvérrel diskurálni. Cselszövés, intrika és réges-régi átkozott paktumok voltak témái a beszélgetésnek. A két pap, mocskos zsoldosokhoz hasonlatosan röhögött fel, felemlegetve közös katonaemlékeiket. Vagy nézett össze, mint kiket közös bűn hoz össze. Még a jóképű orosz testőr is bele-bele mosolyodott a történetekbe. Nora nővér nem értette mit keres ott. Miért kérték, hogy segédkezzen vendégül látni a velenceit, hiszen Agnes nővér is elegendő lett volna erre. A beszélgetés végén megköszönték a segítségét és elköszöntek tőle, ahogy Agnestől is. Ő zavarodottan elindult a kertek felé. Most, itt a templomban, ahol azt hitte összeszedheti gondolatait, itt van ez a furcsa ember, ez a velencei, aki valójában szicíliai akcentussal beszéli az olaszt. Itt ül, és zavarba ejtően ragyog a feje.
Nora nővér kiszaladt a templomból.

-Anyám... kérdeznem kell.
-Hallgatlak Nora. Mi zaklatott fel ennyire?
-Hogy lehetséges, hogy egy ilyen zavarba ejtően ellentmondásos személy ilyen becses legyen... ?
-Nem értem, Nora, kedvesem, szedd össze a gondolataid. Kiről beszélsz?
-Anyám, a szentek és az ő glóriáik, azok valódiak. Sosem láttam senkit akinek glóriája lett volna.
-Kevesen vannak. Kit láttál? A legtöbb bíboros sem érte el azt a fokot. Kivel találkoztál?
Nora tapasztalatból tudta, hogy nem mindenkinek olyan kifinomultak az érzékei mint neki. Azt is tudta, ha korábban születik pár évszázaddal, máglyéán égetik meg, mint boszorkányt.
-Meddig marad itt az a velencei pap?
-Reggel indul haza.
-Beszélnem kell vele. Mikor nem zavarom vajon?
-Mi dolgod van neked a velenceivel?
-Anyám... bízzon bennem, kérem. Beszélnem kell vele. Ki tudja mikor látok újra ilyen emberien szentet.
Agnes nővér megmerevedett majd lassan megérintette a reszkető Nora nővér kezét. A jéghideg fehér ujjakat nagy meleg száraz tenyerébe zárta és megkereste Nora tekintetét.
-Felejtsd el a nevét, Nora. Ő Marco atya, Velencéből. Bármit is láttál, ő nem egy szent ember.
-Glóriája van, anyám. ... Glóriája van, és a szavának olyan ereje, hogy még a szentatya sem tudja Vatikánba tartani.
-Mit mondanál neki, Nora? Megcsókolnád a ruhája szegélyét? Ne butáskodj. Marco atya sokat próbált lélek, de semmi több, mint Guseppe testvér régi barátja, és velence két papja közül az egyik.

-Atyám... ne haragudjon, hogy megzavarom. - állította meg a folyosón a vonat felé igyekvő marco atyát és Pjotr Ivanovicsot Nora nővér. Hangja halk volt és gyerekesen magas.
-Parancsoljon, nővér.
-Kérem, segítsen rajtam... én nem tudom... én nem akarom. Elnézést. - Nora lehajtotta a fejét, kezei mint egy rongybabának, csak lógtak teste mellett.
Pjotr elvette Marco atya csomagját, az atya pedig közel lépett a nővérhez. Kezét a vállára tette, atyáskodón, majd lassan közel hajolt és belesúgott valamit Nora fülébe, amitől az sírva fakadt. Az atya elengedte, és a csomagjáért nyúlt. Intett Pjotrnak, hogy indulhatnak.
Nora nem moccant. Könnyei sötét foltokban pettyezték fekete ruháját, a szája az atya szavait ismételgette.
-Minden baj múlt lesz. Isten szeretete csak, ami örök. Minden baj múlt lesz. Isten szeretete csak, ami örök. Minden baj múlt lesz...

Intrika és hűség

Marco atya a vonaton újra végigvette fejben a kapcsolatait. Számosan rég halottak. Az a kevés, akik még élnek nagy valószínűséggel csak homályosan emlékeznek rá. Vagy ha pontosan tudják is ki, nem látják szívesen. Az ő területe Velence, és az egyesség úgy szól, hogy nem tér vissza a Vatikánba, hacsak nincs valami komoly jelentenivalója.
Most van.
Magával vitte az Emlékezés Pecsétjét és a keresztet, amivel annak idején a pápa elbocsájtotta. A Folyosók fényben fürödtek. A terem, melyben várakozott gondozott franciakertre nézett. Fehér kavicsos sétányain nem látott senkit. A hatalmas épület komplexum felidézte a régi, jól ismert haragot.
-Van miből... igaz? - reverendája makulátlan volt, haja katonásan rövid, a belevegyült ezüst szálak kiemelték déli bőrszínét. Arcába a ráncok belevágták a folyton kívülállóként fürkésző arckifejezést. Hosszan váratták, majd egy háromfős küldöttség érkezett. Az egyik férfi ott volt a házában pár napja. Ő nem tett mozdulatot amiből kiderülne, hogy emlékszik a férfire. Biccentettek csak egymásnak. Marco atya hivatalosan csak a mindenkori pápának tartozott beszámolóval. Kész volt ezt a küldöttek tudomására hozni.
Az egyik férfi előrelépett, egyik kezét a háta mögött hagyta, a másikkal tétován intett egy szék felé.
-Kérem, foglaljon helyet... kérem. Érdeklődéssel hallgatjuk Önt. Sajnos a szent atyát egyéb halaszthatatlan tennivalói meggátolják abban, hogy személyesen meghallgassa Önt. De biztosíthatom, hogy pontosan tájékoztatjuk erről a beszélgetésről.
Marco atya szívélyesen elmosolyodott.
-Nagyon örülök, hogy ilyen készségesek. Gondolom a várakozásom négy órája elegendő volt, hogy kiderítsék ki is vagyok pontosan. Nem is vesztegetem akkor az időt formaságokra. - Mély levegőt vett és az ajtó felé intett. A három férfi összenézett.
-Tudjuk Önről, hogy nagyhatalmú ember, aki jelenleg Velencében lát el különleges megbízólevéllel valamiféle figyelő feladatot. De a munkája aprólékos mibenlétéről nincs tudomásunk.
Marco atya arcáról látványosan olvadt le a mosoly.
-Miért jöttek hárman?
-Ez a szokás.
-Ez a szokás. - az atya izlelgette a szót. - Én pedig szokás szerint a pápával beszélem meg, ami miatt eljöttem, személyesen.
-Azt hiszem ebben nem az Ön igényei a mérvadóak. Kérem mutassa be a megbízását igazoló bizonyítékokat.
Marco atya arca kisimult. A reverendájából lassan előhúzta a keresztet és a pecsétet. A kereszt felizzott, a pecsétet pedig úgy fogta két ujja közé, mint egy töltényt. A 4 cm hosszú kis aranyhenger olyan régen volt a kezébe, hogy komolyan el kellett gondolkodjon, hogy van e értelme magával hoznia. Végül elhozta. Jobb ha vele van, még ha fogalma sincs már senkinek arról, hogy mi az.
A kereszt sem volt nagy. Erősödő ragyogása azonban megtorpanásra késztette a három papot.

Fél óra sem telt bele az atya már Benedek pápa előtt állt. Az atya féltérdre ereszkedett, de felsandított mikor a pápa megérintette a fejét. A kereszt ragyogása letompult, és a pápa egy pár másodpercre lehunyta a szemét. Marco atya figyelte. Kétségei voltak.
-DiAmbrose. Hm. - nézett rá a pápa. - Emlékszem az iratokra. Akkor azt gondoltam már bizonyára vége e súlyos és minden szereplő számára fájdalmasan sötét paktumnak. Mikor isten segedelmével nekem kellett magamra vennem a pápasággal járó feladatokat ezt is felül kellett vizsgálnom, és megmondom neked őszintén, egyáltalán nem volt kedvemre amit találtam. - hangosan szusszantott mielőtt folytatta - Nem tudom miféle lény az ott, és nem is tisztem megtudni. Ami az én felelősségem az a hívek lelki üdve és lehetősége találkozni az igével, ott, abban a szent templomban. DiAmbrose, te lemondtál jogaidról, és átvállaltad a felelősséget a mindenkori pápától, cserébe a szabad rendelkezésért. Nem látom be miért kellene ezt tovább folytatni. - Kihúzta magát ültében és szigorúan lenézett a még mindig térdeplő lovagra. - Felmentelek, Alfons DiAmbrose Velencének tett szolgálatod alól.
Marco atya felvonta egyik szemöldökét és felegyenesedett. A pecsétet tenyerén nyugtatva állt a pápa előtt.
-Mielőtt végleges döntést hoznál, uram, vedd ami a tiéd. Itt vannak az emlékeim. - a pecsétet kihúzta az arany tokból és a homoloka közepéhez nyomta. A jel ami ott maradt bonyolult volt, színes és míves. Zászló és kulcsok. IV. Jenő pápa címere. Benedek hunyorogva ismerte fel a jelet. marco atya átnyújtotta neki a kis tárgyat és finom intéssel jelezte, hogy cselekedjen hasonlóan. Az őr, aki eddig az ajtóban állt, és az irnok, aki lejegyezte az audienciát most egyszerre kapták fel a fejüket.
-Micsoda olcsó trükk. - Benedek ledobta a lába elé a pecsétet. Marco atya lehajolt és felvette. Szeme megtelt szenvedéllyel. Felemelte a keresztet és úgy tartotta, hogy a középpontjának finom áttört mintája a homlokán viritó pecsét mögé essenek.
-Ha úgy kívánja, atyám... - és szabadjára engedte a kötést. A szobában fellobogott a pokol tüze. Fellobbantak a piranja lények fényei, és a lény, akit ők csak Velence Istennőjének hívtak. A paktum ott égett a retinájukban, a fájdalom a csontjaikban, a felismerés az elméjükben. Majd az évek mint gyorsított felvétel peregtek. Benedek pápa reszketve vergődött díszes karosszékében. Szája némán tátogott, szemei kifordultak.
-Elég... - hörögte.
A lovag aki egykor volt meghajolt. A pap aki aztán lett letérdelt. A városkapitány aki elhajtotta idáig közelebb lépett a pápához.
-Hívja vissza a kopóit szentatyám. Senkinek nem jó, ha ez a valami a világra szabadul. A paktum értelmében én őrzöm, és ő eleget is tesz ennek. A város áll, amíg mi egyként létezünk. Hívja vissza a szövetségesei, hiszen egy oldalon állunk. - halkan beszélt, féltérdre ereszkedve, de a pápa szemébe nézve.
-Pokolfajzat. Nem egyezkedünk démonokkal.
-Angyalok járkálnak a Víz városában, atyám, ahogy démonok és köztes lények. Egyensúly van, amíg áll a mérleg. De ha hagyja, hogy a szövetségesei kedvükre játszogassanak ezekkel az entitásokkal, olyan erőket szabadít el, amik megfékezéséhez nem bír elég hatalommal.
-Démon lettél, lovag. Kárhozott lélek, őrült elme. - hörögte a pápa, és intett, hogy vigyék ki.
Az őr megindult DiAmbrose felé, de az csak kinyújtotta felé a kezét, szemét nem vette le a pápáról. Homlokán a jel világított, másik kezében a kereszt ragyogott.
-Nimohiel... emlékezz! A Fény A Sötétben. Kire bízta Isten az angyalait? Jó szerszámokat becsülj meg, mondá. Gyermekei elől elzárta őket, hogy óvja őket erejüktől. Nimohielt el akartam hozni neked, pápa. De elődeiddel ellentétben neked nem sajátod a korlátoktól mentes gondolkodás. Légy bölcs és ne ártsd magad olyasmibe aminek természetét nem ismered, és elméd fel nem foghatja, bárhogy is igyekszel.
-Mit képzelsz, kivel beszélsz? - háborodott fel a pápa. - Mit képzelsz, ki juthat el idáig? Kire merik egy ilyen hatalmas szervezet vezetését, és ki az aki milliók számára Isten helytartója?
-Hűségem istené, nem a helytartójáé. - Leengedte a keresztet, és a pecsét sem világított már a homlokán. - Nem lenne erőd vinni a terhemet, úgyhogy meg ne próbáld kihúzni a lábam alól a talajt.
-Nem mész ki élve a Vatikánból, lovag. Ezek után ez a legkevesebb. - A pápa összeszedte magát és újra intett az őrnek. - Kísérje ki, és zárja a Miasszonyunk szárnyban lévő cellák egyikébe. ha ellenállást tanúsít, lője le.
Az őr biccentett és intett az ajtó felé a lovagnak.
Marco atya egészen a francia kertekig rendben haladt. érezte a testőr elme mágiáját a saját gondolatai körül. Elhitette a katonával, hogy ura a helyzetnek. Végül egy puha gyepes saroknál a kapcsolatuk nyitotta kapun át besétált az őr elméjébe és leoltotta az öntudatát.

-Minden simán ment? - Érdeklődött Pjotr.
-Nem mondhatnám. Kísérj el kérlek a Magiszterek Házáig. Pjotr rezzenéstelen arccal követte egy kisebb klasszicista épületig. A lépcsőn már ott állt egy pap és két nővér, akik meglátva DiAmbrose-t lesiettek az üdvözlésükre.
-Sajnáljuk, hogy így megváratták, elnézését kérjük. Kérem fáradjanak be. - az idős apáca folyamatos szóáradat nem adott esélyt ellenkezésre. A férfi rosszallóan méregette őket, majd kedélyesen hátbaveregette Marco atyát.
-Jó színben vagy. A múltkor az a kis csapat elég modortalanul viselkedett. magát fiam még nem láttam...- nézett a férfi Pjotra. Az atya keserűen elmosolyodott.
-Ő volt a másik csomag, Guseppe. Guseppe elfancsarodott.
-Elnézést a tapintatlanságomért. - beértek egy ebédlőbe. - Ritkán jössz Rómába Alfonse. Ha gyakrabban jönnél, nem csak ínség idején, a barátságunk is új alapokra helyeződhetne.
A nővérek mosolyogtak és kenyeret, sajtot és gyümölcslevet hoztak, nagy tál gyümölcsöt és diót.
-A pápa elég sajátosan értelmezi a pecsétet. Nehezen értettem meg vele a helyzetet. Attól tartok nem bízik meg bennem.
-Senki nem bízik benned, Alfons. - nevetett Guseppe. - Miért is tennék? A pápai pecséted az egyik legnagyobb erejű tárggyá nőtte ki magát ennyi év alatt. Meg is ölhetted volna.
-Meg - mosolygott DiAmbrose. - Remélem ezt ő is tudja, és emlékszik, hogy csak azért nem tettem meg, mert nem akartam.
Pjotr kissé távolabb állt meg, testőr volt itt, nem szövetséges.
-Hogy hogy itt vagy, és a múltkori kellemetlenség ellenére is barátságról beszélsz? - hajolt közel a férfihez az atya.
-Utánna néztem néhány dolognak, és úgy határoztam melléd állok. Nem mintha támogatnám az ilyen gusztustalan szimbiózisokat, de Velencét szeretem, és elkeserít amit itt élek. Te IV. Jenő embere vagy azóta is. és mint ilyen a statika ellensége, a vaskalaposság és a szigorú kasztrendszer, az értelmetlen dogmák és bürokrácia felkent ellensége. Tedd meg amit meg kell tenned, és én támogatlak. cserébe támogass engem, ha kérem.
-Egyel mindenképpen tartozom.
-Akkor legyen az az egy kettő.
A két pap paptól szokatlanul, mint két katona fogott kezet. Szorításuk átívelt korokon és időkön. Az egykori ellenlábasok, akik ugyanabban a seregben voltak kéánytelenek harcolni, most szövetségest találtak a másikban.
-Térj vissza. A többit elintézem.
-Köszönöm. De mégis milyen segítséget remélsz tőlem.
-Csodákat, Alfonse, csodákat.

Hűség és intrika

Erik végigsétált a hosszú, monumentális folyosón. A nap pontosan 45 fokban áradt be a folyosó ablakain. Eriket egy árkádsorra emlékeztette Velencében. Kísérete a fiatal, lelkes, kissé zavart tekintetű szerzetes illő távolságot tartott Eriktől. Tekintete néha a kardra tévedt. Erik nem zavartatta magát. Tudta kit keres, tudta mit fog neki mondani, és biztos volt benne, hogy pár óra múlva már a vonaton fog ülni, vissza Velence felé.
A tárgyaló, ahova bekísérte a fiatalember, szintén úszott a fényben. Nehéz kárpitozott székekkel körbevett hatalmas kerek asztal terült el benne. A függönyök nehezek és sötétek voltak. A tapéta barokkos, virágmintás. Egyszerűségnek, szerénységnek nyomait sem találta. A szerzetes magára hagyta, ő pedig kinézett a hatalmas ablakon, ki a kerengővel körbevett franciakertre. Önkéntelenül is össze hasonlítgatta az itt tanultakat a Velencében látottakkal.
-Erő, hatalom és erőforrás van az egyházban. - Gondolta, majd összeráncolta a homlokát és az atya hangját idézte a fejébe. - Mi nincs meg ezekből Velencében.
-Emberi eredetű hatalom. - Gondolta tovább. A képzelt Marco atya erre is megfelelt. - Ismered eléggé ehhez a kijelentéshez a Vatikánt?
Az ajtó kinyílt és egy egyszerű papi öltözetet viselő férfi lépett be. Gondosan becsukta maga mögött a magas kétszárnyú ajtót. Erik közelebb lépett, és amint a férfi felé fordult, ő komolyan féltérdre ereszkedett előtte. A férfi megérintette a vállát jelzésül, hogy felállhat.
-A követek riasztó dolgokról számoltak be, fiam. Remélem te jobb híreket hoztál.
-Atyám Velence sajátos erővonalak találkozásában fekszik. Ennek megfelelően a helyzete igen kényes. Attól tartok megtartani vagy elveszteni egyaránt fájdalmas és erőt próbáló.
-Valóban felmerült az elvesztésének lehetősége is. Vázold kérlek, milyen viszonyokat látsz.
-Két pap dolgozik Velencében. Az egyikük egyértelműen elkötelezett a hívők védelmében és a város tisztán tartásában, így merem állítani, hogy ő minden kétséget kizárólag az egyház embere. A másik mintha megszállás alatt lenne. Az ő indítékai homályosak, és a megszálltság miatt kifejezetten nehézkes vele a hagyományos kommunikáció. A hely ahol tartózkodik erősen védett. Ott varázsolni igen nehéz. javaslom a teljes hatalmat a másik testvérünk kezébe helyezni. Információim szerint benne a végsőkig megbízhatunk. - Erik itt őszintén sóhajtott - Sajnálom, hogy ezt kell javasolnom, atyám.
A pap komolyan bólintott majd háta mögött összekulcsolta kezeit, úgy hajolt közelebb Erikhez.
-Megkapod a megfelelő iratokat ehhez, még indulásod előtt.
Erik megadóan bólintott, mint ki őszintén sajnálja, hogy így alakult. Belül azonban repesett a büszkeségtől.
-Mi a helyzet a túlvilági lényekkel? - folytatta a pap a kihalgatást.
-Meggyengültek a permetezéstől. - Erikben kővé dermedt a vér. Az atya egy darabig hallgatott.
-Igen? Ez nagyszerű hír.
-Sajnos a permet hatása minden más lényre is hat, és úgy tapasztaljuk, hogy nagyon mérgező.
-Áh. - Vonta fel a szemöldökét a pap. - Sajnálatos. - Megdörzsölte a homlokát és az ablakhoz lépett. - Javasold, hogy alakítsák a templomot menhellyé. Igyekszünk mielőbb biztosítani a templom nyugalmát és vegyszermentességét.
Erik figyelmesen megnézte a pap elmerengő alakját. Minden apró ráncot a homlokán, az ujjai ideges rándulásait. Végül felidézte az atya egyik tanácsát: tanuljon meg az orrában bízni. Ahogy a démonok felkutatásánál, úgy a hétköznapi életben is.
-Atyám ez a permet dolog úgy vélem nagyobb pusztítást okoz, mint hasznot hoz. Ne haragudjon, hogy kritikával merészelem illetni, de félek, hogy helyrehozhatatlan károkat okoz a Városban.
-A gyülekezet még nem döntötte el, hogy megtartjuk e várost vagy sem.
-Nem te vagy a kis kompániád tartja meg vagy ejti azt a várost. - fröcsögte lenézőn Erik gondolatban.
-Atyám én sem tudok dolgozni, így, hogy teljesen el vagyok lehetetlenítve.
-Hányat öltél meg? - fordult felé a pap, elszánt gyűlölettel a szemében.
-Kettőt.
A pap szemöldöke a hajáig szaladt.
-Kettőt? Hogyhogy?
-Mondom, atyám, ez a permet ellehetetleníti szinte minden technikám alkalmazását.
-Jól van hát. Mindent megteszek, hogy kiderítsem mi ez a permet.
Most Eriken volt a látványos meglepődés sora.
-Atyám?...
-Köszönöm Erik, visszatérhetsz Velencébe. - mormogta a pap, kezét egy pillanatra Erik fejéhez érintette majd gondolataiba mélyedve kisietett.

Intermezzo

Nem érzékelte őket, mert azzal volt elfoglalva, hogy a bontásban segítsen Romeonak. Tartotta a házakat amíg a fiú munkásai oda nem értek. Pont akkor omlott le egy öreg favázas épület mégis. Igyekezett a pusztulást koncentrálni, és sikerült is úgy intéznie, hogy senki nem sérült meg. Az a négy munkás aki a vízbe esett könnyedén megkapaszkodott, nem is sejtve, hogy az atya figyelme óvta őket. Megtorpant, hogy teljesen erre figyelhessen. Mellett Kleo is megállt és lemerevedett. Marco atya arra fordult amerre Kleo nézett és meglátta a csapatnyi munkást terelgető három egykori angyalt.
A víz kisimult Velence szerte. Az atya kinyúlt Kleo elméje felé. A munkások körbe folyták őket mint a víz, az angyalok lassan közeledtek. Semmi nem utalt arra, hogy felismerték volna őt. Az atya gondolt egy merészet és hogy megvédje Kleot az angyalok behódolást követelő kisugárzásától átengedte hozzá az Istennő érzést. Megmutatta neki milyen érezni Velencét. Megmutatta neki a víz mindenhol ott levő tapasztalását. Engedte hogy eláradjon benne az erő és hatalom érzése.
Az angyalok közel értek. Marco atya a járda pallói között lenézett a vízre, és vízként felnézett magára. A palló szilánkosan törve engedett a víz erejének. A feltörő vízoszlop ott állt az angyalok és a közöttük. A víz felemelkedett és elborította a pallót. Csak centinyi volt, nem emelkedett a cipőjük sarka fölé, de arra pont elegendő volt, hogy teljesen, aprólékosan befogja a figyelmük az idegeneket.
A három alak megállt, az emeberek visszafordultak. Kleo és az atya ott álltak pár lépésnyi távolságban, szemközt a legendás lényekkel. Kleot elbűvölte a víz ereje. nem is volt igazán magánál. Maco atya érezte, hogy szikrája sincs benne félelemnek, vagy behódolási kényszernek. A három alak mozdulatlanul állt. az atya magában elmosolyodott, megmártózott az otthonos hatalomban és intett az egykori angyaloknak, hogy ereszkedjenek térdre. A háromból kettő letérdelt a harmadik állva maradt és várt.
-Hódoljatok Velence istennője előtt. - mondta az atya szenvtelen hangon. Remélte, hogy azok érzik Kleoban a víz erejét, nem tudva őt az atyától szétválasztani. Kleo nyugodtan lélegzett, az atya pedig érezte, hogy Kleo figyelmét teljesen leköti a város millió információja a vízbe ejtett sörös dobozoktól a hajók mozgásán át a búvárok szöszmötöléséig, a kóbor macskák nyújtózásával együtt minden rezdülés.
A három angyali lénnyel együtt a terelgetett emberek is térdre rogytak Velence sós vizébe érintve nadrágjukat. Az atya visszahívta a vizet és biccentett. Úgy léptek el a térdelő alakok között, mintha tereptárgyak lennének. Két sarokra onnan az atya visszahívta a Velence érzetet Kleo elméjéből. A lányt elöntötte a hiányérzet, de egy perc múlva már túl is volt rajta. Nem beszéltek erről többet, csak az atya köszönte meg a közreműködést a házuk ajtajában. Belül lelkendezve örült, hogy Kelot valóban továbbra sem vonzza a hatalom.

Az utazó

Krémszínű utazókabátja kigombolva lebegett körülötte. Fekete garbója szépen kiemelte androgűn vonásait. Hosszú pillái kihangsúlyozták ezt a lágyságot, míg sötétszürke szemei elmélyítették az arcát belengő szomorúságot. Íriszét nem rejtette el napszemüveg mögé, ebben a városban még jól jöhet a valója. karnevál idején mégkevésbé tűnik ki, ha valakinek a pupillája világosabb mint a szeme fehérje.
Magas szárú, lágy ívű bakancsa makulátlan tiszta, fekete hátizsákja hanyagul egyvállon. Nézegette a házakat, bele-beleszagolt a levegőbe. A karneváli forgatag körbefolyta. A templom kapui zárva voltak, csak a középső kapuszárnyak voltak nyitva. A tömeg, mint valami sűrű húskrém áramlott az utcákon. Ő mosolyogva áramlott velük. Néha egy egy pokolbéli kárhozott került elé, olyankor kicsit tovább időzött rajtuk a tekintete, mire ők észrevették és eliszkoltak.
Megkereste azt aki maga volt a mérleg. Besétált a szomszéd házba, fellibbent az emeleteken, fel a legfelső lakásba. Ott megállt a szoba közepén és végigsimította a növények leveleit. Finoman megcirógatta a régi bútorokat, és leült a székre a kis laborként funkcionáló asztal mellett. A leány a teraszon állt és cigarettázott a fiúval. Alig három méterre voltak tőle. Hallgatta a fiu esetlen mondatait, érezte a lány érdektelenségét. Elmosolyodott. Később a teraszon át bejutott a védett házba is. Végigsétált a folyosón, leült a kis hálószobák ágyaira, beleemlékezett a lakók illatába. Végül a védett szobáig jutott. Nem tette be a lábát. Túl sűrű volt az idő odabent. A férfi illata több volt, mint amit élő embernek bírnia szabad. Ezért volt itt. Találkozni és megismerni a víz városának helytertóját, vagy ahogy gondoltak rá évszázadokon át, Velence városkapitányát.

Nem az ő hibája volt, hogy nem találkoztak. Immán negyedszerre kerülte el a vérmocskos lovagot.
-Van még időnk. - mosolygott vissza a hosszú gáton a városra, miközben a taxi rádiójában felcsendült a Probably me.

sokk

A Bukottnak becézgetett démon rezisztens volt a kardra, és az sem jelezte őt. Erik csak állt, remegő keze kifehéredve markolta a legendás kardot. A kard pedig néma maradt. Jól edzett acél, míves munka, semmi több.
A Bukott egy pillanat alatt alakot váltott és körülölelte, mint a füst. Bejárta a ruhái redőit, bekúszott a hajszálai közé és agresszívan benyomakodott az orrába. Erik elejtette a kardot, a torkához kapott és fennakad szemmel hörögve térdre rogyott.
A Bukott újra testet öltött, bár ez csupán a rezzenetlen füst illúziója volt. Erik újra kapott levegőt. A kénes szag hagyta nyom az orrában és a rothadó hús íze a szájában felkavarta a gyomrát. Öklendezve nyúlt az elejtett kardért. A Bukott fejbe rugta, majd megállt felette. Erik ugyan elesett, de a karddal kitámadott a démonra. A bokáját akarta kivágni alóla. Akard ellenállás nélkül suhant el a Bukott alatt. Bokatájon színes füstkavarodást okozott csupán. Erik hanyatt fordult és maga elé rántotta a hasznavehetetlen fémet. A Bukott fölé hajolt és elkapta a torkát. Úgy vitte ki a házból mint egy rugkapáló kismacskát. Kint a falhoz vágta és nézte ahogy Erik eszméletlenül elterül. Fejét félre billantette, és odalépett elé. A hajánál fogva visszaemelte és a hátát nekitámasztva ültette le.

Pár nap múlva Mona és Pjotr ment el a Bukotthoz. Erik velük tartott, bár nem hitt benne igazán, hogy jó ötlet. Nem is volt az. Pjotr, az veterán katona persze azonnal tudta, miért olyan rideg és bunkó velük a démon. Kinti támadása mégis váratlanul érte Eriket. Az orosz leüvöltötte a hajat a fejéről. Felelősségről, csapatszellemről kiabált. Eriknek fogalma sem volt mit válaszoljon. Egyszerűbb volt a rutinokért nyúlni és visszapofázni valami nagyképű üres locsogást. Monából ekkor tört ki a felgyűlt feszültség, és búgó mély hangjával már bent is volt Erik fejében. Süvöltöttek suttogó szavai. Nyomukban megpördült az idő, és megállíthatatlanul és kikerülhetetlenül ömlöttek Erikre Mona emlékei a velencei társaságról.
Megszűnt a teste, a világ, az énje, minden. Ő volt Mona, és az történt éppen amit Mona emlékei diktáltak. Erik újraélte Mona emlékeit, érezte amit akkor Mona érzett, látta amit látott, aggódott, félt, uralkodott a pánikon és olyan problémákat oldott meg, amik messze meghaladták a képességeit.
Látta Velencét a karnevál idején, látta ahogy az atya ledominálja az összegyűlt démonokat, ahogy a Bukott kiáll mellette, látta Kleot ahogy bort önt, az atyát a pokol felett lebegve, miközben odalent négykaru pokolfajzatok kapkodnak feléjük. Látta az atyát élve elrothadni, miközben ők kétségbeesetten keresik a gyógymódot, látta a puszmákat mint megannyi piranját, látta s éezte a csütörtöki edzéseket, Pjotr szétlőtt fejét, a római akciót és annak fájdalmas és képtelen eseményeit, mind, látta hogy alkot Mona emlékeibő Kleo új arcot Pjotrnak, érezte a lojalitást, a szeretetet a szerelmet. Pontosan tudta mit miért tettek így, és miért tartanak ki a végleteken túl is az öreg templomos mellett.
Magához tért. Izzadságtól csatakosan, taplómód beszáradt szájjal, reszkető izmokkal. Az ebédlőből nevetés szűrődött be. Nem a saját szobájában feküdt. Arra sem emlékezett, hogy jött haza. Semmire. Csak a fájdalomra és aggódásra és örömre, amiket Mona érzett nap nap után, mióta Velencébe jött.

Kibotorkált az ebédlőbe és leült a reggeliző társaságba. Nem szólt, nem mosolygott. Tagja volt egy titkos társaságnak, de képtelen volt elhinni ezt.
Marco atya finoman megérintette Erik elméjét.
-Örülök, hogy felébredtél.
-Én is.
-Megrázó az ilyesmi.
-Sajnálom ami történt.
-Velem vagy veled?
Erik rámeredt az atyára.
-Amiket tettem.
-Sokat kell még tanulnod. Jobb ha ezt nem felejted el.
-A Bukottat nem érzékeli a kard.
-Persze, hogy nem.
-De hát az is csak egy démon...
-Ő egy bukott angyal. A kis játékszered, pedig nem nagyon lát távolabb a ahegyénél. Ideje a kutyák orra helyett a sajátodra támaszkodni. - Ideadnád a tálat? - Kérdezte fennhangon.
Erik odanyújtotta de nem nézett a mesterre, és fejben folytatta.
-Nagyon rossz a szaglásom.
-Úgy látom Mona lelkesen megtanít érezni.
Erik gyomra összerándult. Újra magaelőtt látta a Velence istennőjét, ahogy elárasztja Mona elméjét Rómában. Érezte a vad indulatot a lányban ahogy ellenszegül. Felnézett Marco atya szemébe, miközben átvette a tálat. Azokban a szemekben ott lebegett az idő. Zárvány volt az íriszében Velence sokezer napja, és ott figyelt a víz, az istennőnek hívott mélyumbra-lény maga.

Jelenések

Lenézett az egykori angyalra a torony hosszú keskeny ablakában állva. Olyan erős szél volt, hogy neki is dőlhetett. Az egykori anygal glóriával, alakját körbeölelő ragyogással lebegett a Szent Márk tér felett. Alatta a sok láthatósági mellényes bukósisakos munkás térdrerogyva vagy áhitattól megközülten állva énekelt zsoltárokat. Marco atya figyelte az angyalt. Ellentétben a lenti tömeggel ő pontosan tudta, hogy nem ngyal többé. Erejét azonban megsokszorozta az áhitatban éneklő hívők hada. Valahol lent a tér hátsó szegletében ott álltak az övéi. Kleo, Mona, Pjotr is. Marco atya érezte az elrontott igyekezetet és az annak nyomán megjelenő védtelenséget. Mona és Pjotr éppen úgy elhitték a jelenést mint a többszáz munkás. Marco atya nem tehetett semmit. remélte, hogy hamar felocsúdnak. Neki magát a jelenséget kellett megszüntetnie. Akaratát az anygalé ellen feszítette, de úgy pattant le róla, mint egy gumilabda. A lény hátrafordult de nem foglalkozott többet vele. Az atya mögött a lépcső aljában Erik talprakecmergett.
-Szedd össze magad fiú, mert valóban kicsinállak, ha nem engedelmeskedsz. Itt én ismerem legjobban a viszonyokat, a terepet és a prioritásokat.
Erik bólintott és kézfejével törölte le az orrából szivárgó vért.

Erik felidézte a verseket, amik annyira beleégtek a lelkébe, hogy azóta sem tud szabadulni tőlük. A történetek a Kardról, a lovagokról keresztül a korok sötétjén. A jó oldal választása, ahogy a többiek jedik akartak lenni, ő pedig tudta, hogy démonvadász lesz. DiAmbrose neve egy volt a lovagok között. Álmában sem gondolta, hogy az egykori vérgőzös gyilkológép még él. Pláne nem, hogy Velence köztiszteletben álló papja. Rendbe kellett rakja magában a dolgot, hiszen az az ember aki annak idején maga is forgatta a kardot, manapság egy mélyumbra szörnynek segít Velencén uralkodni és bukott angyalokkal köt szövetséget. Erik teljesen össze volt zavarodva. Ezen semmit nem könnyített a tény, hogy Marco atya, azaza Alfons DiAmbrose sokkal erősebb volt nála, és úgy tünt úgy olvas Erikben mint nyitott könyvben.

Mikor végre újra a házban voltak. A Bukott segítségével megoldva a Szent Márk téri jelenetet Marco atya kedvtelve fogyasztotta Pjotr és Kleo által főzött nagyszerű orosz husoslepényeket. Erik minden mozzanatával újra és újra visszarántja egy régesrégi helyzetbe. Érzései megkettőződtek. Látta Eriket Velencében. Értetlenül nézte ahogy a fiú minden erejével azon van, hogy ellenálljon és megtartsa kétpólusu világképét mennyről és pokolról. Ördögökről és angyalokról. Jóról és rosszról. És ezzel párhuzamosan értette Eriket, hiszen olyan zavarbaejtően olyan volt mint ő maga ennyi idősen. Akkoriban a lovagrend még erősebb volt minden más földi suzervezetnél. Ő maga aktívan és vérpermettekl övezve irtotta a gonoszt. Hol a szent karddal, hol a saját kardjával ami szintén nem volt egyszerűen csak egy edzett vas. Boldog volt és elégedett és kegyetlen és erőszakos. Lépten nyomon gyilkolászott és használta a nőket és zabált. Aztán elkezdődött a második hadjárat és az élete egycsapásra megváltozott.
Erik olyan volt, mint akkori maga, csak ehhez a huszonegyedik századi életmódhoz finomítva. Bigott gondolkodás, halálos technika, felébredett tudat, sármos külső, kemény akarat. Marco atya letett arról, hogy Romeot tegye meg maga helyett városkapitánynak. Bár most távolodott tőle a halálvágy, de tudta, érezte, hogy az áhított elmúlás közelebb van, sokkal közelebb mint eddig. Szüksége van egy utódra, aki rátermett, kellően gátlástalan, kellően tehetséges és végtelenül lojális. Erik ez utolsó paraméterben hibázott. Az atya azomban kedvtelve tanítgatta azon a kevéssé humánus módon, ahogy annak idején vele is tették. Romeo túl jó volt, túl kerek egész, hogy beáldozza. Jobban szerette annál, semhogy városkapitánnyá tegye. Romeo és Kleo atyai érzéseket keltettek benne. erik tanítvány volt. Pjotr és Mona bajtárs és szövetséges.
-Még egy ágyas kellene... sóhajtott, mikor a hosszú nap végén bemászott a hideg lepedők közé.

Az első összecsapás

Látványosan erősebbek voltak. Immunisak és sikamlósak. Nem nagyon talált rajtuk fogást. persze az Istennőt segítségül hívhatta, de érezte, hogy neki sem könnyű velük. A bukottak erősebbek voltak, mint remélte. Ahogy lentről figyelte a három egykori angyal mozgását, ahogy felkapja az egyik Kleot és behajítja a placc közepére biztos volt benne, hogy hosszú helytertósága hamarosan véget ér, és egyszerűen ám fájdalmasan fogja elbukni a feladatot. Nem az istennőt nem tudja majd kordában tartani, hanem a pokolból felokádott bukott angyalokat. Megremegett akarata a nodeon. A kiömlő energiákat magába folyatta és így bele a vízbe, vissza Velencébe, kihagyva a mohón kerső bukottakat az energiaáramlásból. Romeo eltünt, Mona kiütve hevert, Kleoból pedig éppen kiszívni készül minden erőt a harmadik szörnyeteg. Marco atya nem tehetett mást, segítségül hívta a vizet. Kleo élete pár pillanaton múlt, Mona kiszolgáltatott, és Romeot, úgy tűnt az Isten haragja messze vitte. Magában erősen káromkodva elfeledett sziciliai szitkokkal kísérve szólította velence vizét, hogy emelkedjen fel és mossa tisztára jövendő házának alapját.
-Nem szaladhatok be minduntalan anya szoknyája mögé. - dühöngött magában és remélte Mona és Kleo megbirkóznak a hirtelen érkező vízáradattal. A csapóajtó résén át figyelte ahogy felágaskodik a víz és hátára veszi a lányokat. Ő mintha egy buborékban lenne moccantlanul tartotta magát a tomboló vízáradat alatt. Romeo nem volt ott, nem volt a városban. Az atyát ez erős aggodalommal töltötte el. Érezte Pjotr mozdulatlan tömegét az egyik romos ház vízbelógó darabjain. érezte Erik földetérő eszméletlen testét a Bukott háza előtt és persze pontosan érezte a lányokat a vízben, a bukott angyalokat ahogy az Istennő felzabálja őket a sós koszoszöld velencei víz által. Érezte a három paralizált embert is, ahogy próbálnak túlélni. Érezte az egyik halálát ahogy mélyet szippantott ijedtében a vízből. érezte a pánikot elernyedve lebegő testükben.
-Olyan kevés vagyok nélküled. - gondolta keserűen.- Tessék, itt van, uralkodj. Mutasd meg, hogy nem volt hiábavaló az áldozat.
Marco atya felmászott a csapóajtón át leendő chantryje alapjára. A harmadik angyal éppen felnyomta magát a vízből a placcra. Az atya odalépett elé és nekifeszítette akaratát az egykori angyalének. Annak pengeélessé záródott pofája felnyílt és behódolásra késztető impulzusokkal bombázta az atya elméjét.
-Belátom, erősebb vagy. Én viszont nem vagyok egyedül. - mosolyodott el, majd megadóan kiegyenesedett. A démon abbahagyta a nyomulást, hogy befogadhassa a behodolás energiáit. Marco atya olyan gyors volt, amennyire ember aligha lenne képes és egyszerűen belökte a hatalmas anygali lényt a vízbe. A fortyogó mohón habzsoló hullámokba. Kilépett a szélére és elégedetten nézte ahogy maradék nélkül emészti fel velence vize a behódolásra képtelen démont.
-A laza könnyű éveknek vége, Úrnőm.

Ultimátum

Erik nem tépelődött sokat. Talált egy öreg papot, aki fiatal nőkkel él valami kamu alapítvány mögé bújva, és a haldokló porrá dőlt Velencében kaput nyit a túlvilágra egy démon segítségével. Mágikusan védett kis ház az övé és felismerte Erik kardját is.
Ennyi éppen elég indok volt, ahhoz, hogy egyetlen sms-ben jelezze a Vatikánnak, hogy ideje a pap körmére nézni. Maga sem gondolta, hogy ennyire gyorsan reagálnak majd. Alig egy pár óra múlva már kopogtak is a velencei ház kapuján.
Eriknek semmi baja nem volt a lányokkal. Helyes voltak, aranyosak. Mona búgó hangjától pedig rendre elkapta a gerjedelem. Remélte, hogy a vatikáni küldöttek érkezése előtt sikerül eltölteni e a lánnyal pár kellemesen ledér órát. Nem sikerült.
A vatikáni ügynökök öreg szemellenzős figurák voltak. Egyik sem emlékeztette Eriket a Birsbane-i ügynökre, aki egy kis fa kereszttel nagyobb segítsége volt, mit ezek hárman együttvéve. Az egy harmincas fószer volt, komoly harci tudással és elképesztő beolvadási képességekkel. Ez a három öreg csóka olyan volt, mint három öreg, csúztól lassú griff. Valaha nagyon meggyőzőek lehettek. Még ott száradt a szájuk szélén a vér, de már hiányzott neki a délutáni szunyókálás.
Erik csalódott volt. Az ügynökök úgy pattantak le az atyáról, mintha ő kérhetne bármit is számon a vatikániakon. Éppen csak nem szégyenítette meg őket. Erik hosszan várt valami magyarázatot a futtában utánnuk vetett kommentre, amit az atya az orra alatt mormogott, szinte csak magának: Sosem kedvelt Benedek.

Erik komolyan elkezdett tartani az atyától. Különösen az után hogy az lehozott az inkvizítoroknak egy okiratot. Be volt keretezve valami vastag barokk keretbe. Hatalmas ősrégi irat volt. Marco atya mint megbízó és kinevező iratát mutatta be. Erik elbűvölte nézte. Az is feltünt neki, hogy a lányok, Kleo és Mona, de még az a mitugrász firenzei pöcs, Romeo sem hallott errről eddig.
Az irat szerint az akkori pápa teljes uralmat (egyházi méltóságként) biztosít valami Alfonz DiAmbrose nevü papnak, aki ezek szerint Marco atya.
Erik elhült.
Logikus lett volna azt feltételeznie, hogy ez a fickó csaló. Hogy az a majd 600 éves megbízólevél hamis. Vagy ha nem is hamis, de semmiképpen nem az övé. Az atya azonban olyan volt, fellépésre, erőre,mágikus potenciálra akiből kinézhető, hogy valóban élt akkoriban, és igen, az a levél az övé. A leg riasztobb mégis az volt, hogy a követek is DiAmbrosenak szólították. Bár el akarták vinni az iratot eredetiségvizsgálatra, de az atya megmosolygta őket és szót sem fecsérelt a dologra.
Erik megborzongott. Nem gondolt bele a korba. Csak az cikázott lázasan elméjében, hogy ez a DiAmbrose és az, akivel a kard készítője, Antonio Banvald gróf, az 1600-as években együtt harcolt egy és ugyanaz. Akkoriban akard készítője kis csapatot verbuvált, akikkel - azok mágius potenciálját meglovagolva - együtt tartottak rendet a sok túlvilági lény között, kik a sok babonát meglovagolva erre a síkra merészkedtek.
Ha ez a fickó valóban DiAmbrose, akkor Eriknek nincs mitől tartania. Ha csak az ükunokája, akkor egyszerűbb lenne lecsukatni. A vatikániakon nám látszott kételkedés. Sokkal inkább rosszallás és méreg. Erik remélte, hogy ez az egykori teplomos lovag jobban tiszteli a kardot, semhogy annak jogos viselőjét bántalmazza. Erik pedig egy kisiskolás lelkesedésével gondolt DiAmbrose fejében lapuló tudásra. Csak úgy kell intézze, hogy tanulhasson tőle az után is, hogy ráküldte az öregre a vatikáni ügynököket.
Az atya nem aprózta el. Miután elbűvölte őket multjának apró morzsájával és tett néhány enyhén lenéző megjegyzést a küldöttekre és elzavarta őket. Majd vacsoránál megbeszélte az eseményeket háza népével, összebólogatott Kleoval nagy szomorkodva, hogy meggyengült és elpuhult a katolikus egyház. Majd Erikhez fordult és azt mondta, az ő ügyét majd másnap tárgyalják.
Erik érezte a zsibbadást a tagjaiban. Pár másodperc múlva már a kanapén feküdt. az atya egy párnát igazított a feje alá,és egy pléddel betakarta. A száját sem tudta mozgatni, csak a szemhéjára volt hatással. Rémületes volt, pedig semmi fenyegető nem volt benne. Tudta, hogy csak azért így, hogy nehogy megszökjön. De más elméletben tudni, és más érezni ugyanazt.

Másnap Monával kelt. A lány ott állt lebénított teste felett és kicsit piszkálódott vele. Innen alulról még izgatóbbnak találta a lány hűvösnek mutatott de nagyon is valóságos vonzódását. A mély búgó hangja pezsdítette a vérét. Pár perc múlva, mikor már újra ura volt a tagjainak, az atya felmondatta vele a kard történetét. Majd számos apró részlettel egészítette ki. Végül kidobta Eriket. Azt mondta majd akkor jöjjön vissza, ha kész lojális lenni, és tanulni.
Miközben beszélt egy ellenállhatatlan gondolatimpulzust küldött Erik felé. Sokkal keményebbet, sokkal fenyegetőbbet, mint amilyenek mindeközben a szájval mondott:
-Szórakoztató vagy Erik. Szemtelen kis tacskó, de ezzel a sunyisággal elvetted a kedvem a tanításodtól. Ha képes lennél kissé nyitottabban gondolkozni és azzal a megkérdőjelezhetetlen hűséggel követni engem, ahogy azt a lelketlen vasat követed, adnék még egy esélyt. Most kotródj a házamból és szállj magadba. Csak akkor gyere vissza, ha zokszó nélkül megteszed amit mondok. Ha nem jelentkezel nálam és még egy hét múlva is a városban vagy, megöllek.

Erik Hauser

A négy trófea maszk a batyuja tetején pihent. Letörölgette a kardról a vért. Még pumpált benne az adrenalin, de a vérszomjas ragadozó kielégült.
-Velenceiek. - mormogta - Szóval kiöntöttek titeket, mint megannyi ocsmány ürgét?
Visszatolta a kardot a tokba és egyenként megnézegette a maszkokat. Megállapította, hogy míves munka mind, és koruk alapján is izgalmasak. arról nem beszélve ami mágia az anyagukba szövődött.
Miután gondosan elpakolt, elindult a folyó mellett gyalog, le a vonatállomásig. A tavaszi frissesség a tengert jutatta eszébe. Megvette a vonatjegyet, pár szendvicset, egy tábla csokit és egy zacskó minőségi illatos dohányt. A vonaton végig a kupéban maradt, Felrakta lábait a szemközti ülésre és átadta magáta száguldó táj élvezetének. A Velencét ért elemi csapás miatt a vonat csak a Via della Libertáig ment. Onnan csak a romeltakarítók és a kiszolgálószemélyzetük mehetett tovább. Erik gondosan kivárta a megfelelő pillanatot és észrevétlenül libbent át a Pont della Liberta-ra vezető út sorompóján. A hosszú hídon kezdett csak visszatérni a relaxált nyugalma. A híd velencei végén létesült eligazító és ételosztó ponton felmarkolt egy BONTÁS feliratu láthatósági mellényt és a hosszú bőrkabátja zsebébe gyűrte. Vállán a nagy batyu pillekönnyűnek látszott.
Velence romosabb volt mint gondolta. Azonnal bevetette magát a sűrűjébe, pedig már erősen esteledett. A főcsatornán a kicsi uszályok púposan megrakva eredeti festett fa, faldarabokkal, és kimenteni való berendezési tárgyakkal úsztak északnak. Erik leült a keményre tömött batyura és magába szívta a levegő fűrészporos, sós és füstös ízét. A várost úgy hálózták be a túlvilági lények undorító nyomai, mint öreg farönköt csigák nyálcsíkjai.
-Hemzsegtetek, igez? - nézett körbe mosolyogva.
Órák múlvaegy üres uszály jelent meg. Beállt a csatorna közepébe. Hamarosan öten kezdtek mozgolódni a fedélzetén. Erik azért figyelt csak fel rájuk, mert hallotta a csobbanást, ahogy egy ember a vízbe esett vagy ugrott. Látta a figurát sebesen elúszni. Aztán felvillant a hajó. A többi alak összehangolt ténykedésbe kezdtek. Majd az egyikük, akin addig láthatósági mellény volt, és így könnyen követhető volt minden mozdulata szétfoszlott az egyre nehezedő sötétben. Erik számára ekkor felkapcsoltak egy reflektort.
Előhúzta a kardot és szépen az ölébe fektette. Zsebéből gyűrött vászonzacskót rángatott ki és sodort egy cigit. Lassan eregette a füstöt és közben dúdolt egy régi rock klasszikust. A hjó kiszinesedett szemei előtt. A rajta ügyködők arca kivilágosodott és a hajó alatt tekergőző vonagló démon teljesen láthatóvá vált számára. A démon nagyrésze valami elképesztő erejű varázslat révén a hajó platójának közepén rezzenéstelenül álló figurában összpontosult. Erik utolsó szívott a cigiből, és a talpán elnyomta a csikket. A kis csutkát, ami maradt belőle gondosan visszatette a dohányzacskóba.
Az angyal felegyenesedett és körülnézett. Erik kezéből kifordult a dohányos zacskó. Lassan felállt és bámulta a hajót. Az angyal figyelme egy pillanatig egyértelműen rá irányult, majd folytatta tovább tevékenységét.
-Idézés. Mit idéztek? Ti döntöttétek romba Velencét? Ti engedtétek szabadjára azokat az ocsmányságokat? Ti vagytok a felelősek a kapuért? - futottak át a kérdések zaklatottan pörgő elméjén.
Végül úgy nézte végig az egészet, hogy egy mozdulatot nem tett. Be kellett látnia, hogy kevés ő ehhez. Gondos terv kell, aprólékos csapdarendszer, mint Berlinben.
Hajnal fele még mindig ott ült és gondolkodott. Látta az angyalt elköszönni, mikor már kiteljesedett az idézés. Látta ahogy megnyílik az univerzum és hidat ver két idegen sík közé ennek a pár embernek az akarata. Az angyal csak felrajzolta a vonalakat és megmutatta a szavakat, de egy kisujj moccantást sem tett a létrehozatalért. Erik pontosan látta, ki mennyit fektetett a sikerbe. A középen álló báb, akiben a démon tombolva várt adta a legtöbbet.
Erik köpött egy hegyeset és előszedte a tábla csokit.

A két nő lassan poroszkált felé. Láthatóan összekapcsolt elmével és kialvatlanul. Erik azonnal felismerte őket a hajóról, az idézésről. Megmarkolta a kardot. a nők nem tüntek gyanakvónak. Fárdtak és megkönyebbültek voltak. A soványka körül lebbenő árnyak nem sok jót ígértek. Igyekezett udvarias maradni, bár a lányok úgy léptek fel mint valami felébredett maffia védelmipénz behajtói. Végül, egy váratlan pillanatban a szőke sötétlő árnyai elszabadultak és mindkét nőt büntetni kezdték.
Erik látta már hogy bomlik ki a valóság szövete, hogy helyet adjon isten haragjának. A két nő kellően ki is fordult önmagából. Éhségük csillapíthatatlannak tünt. A teltebb, formás kis fekete végül odáig ragadtatta magát, hogy nyakon harapta Eriket.
A férfi magában nevetett a történteken. A csontoson szőkén térdelt, bár az is kepeszkedett elérni a lábikráját. A fekete viszont ugorva támadott rá. Erik nem akart kardot rántani. Remélte, hogy az isten haragja hamarosan elcsitul.
Miután kiöklendezték a sebtiben magukba tuszakolt cigarettéket, csokipapírt és papírzsebkendőt, valamint Mona, a fekete kiköpködte Erik nyakából kitépett húst, végre nyugodtan tudtak beszélni.

Pár órával később Velence helytartójánál volt vendégségben. Mona készítette elő a vendégszobát számára, és izgalmas gusztusos fehér húsával kellően lekötötte a figyelmét is.
Házigazdája sem volt kevésbé érdekes. Marco atya maga egyenesen démonfertőzött volt. Erik érteni vélte Velence pusztulásának okait. Majd miután a hajón látott bukott angyal behajított egy kicsontozott tetemet az ajtón, jelezvén, hogy ki az úr a háznál Erik elégedetten mosolyodott el.
-Kipurgálom Velencéből ezt a kárhozott társaságot. - döntötte el. Mona meleg bőrét még szívesen érezné magán előtte, de összeségében pokolra való az egész társaság. Ahhoz azonban túl erősek voltak, hogy azonnal nekik essen, így jópofizott és figyelte őket egész álló nap.
Az atya ismerte a kardot, és annak történetét. Kár, hogy nem eléggé ahhoz, hogy tudja, messziről bűzlik ő ahhoz, hogy megúszhassa a Vérpenge osztotta halált. Pokolbéli és démonfertőzött lényeknek a pokolban a helye - vallotta Erik, és őszintén sajnálta, hogy két ilyen kedves lányt is át kell küldjön a halálba.