Az utazó

Krémszínű utazókabátja kigombolva lebegett körülötte. Fekete garbója szépen kiemelte androgűn vonásait. Hosszú pillái kihangsúlyozták ezt a lágyságot, míg sötétszürke szemei elmélyítették az arcát belengő szomorúságot. Íriszét nem rejtette el napszemüveg mögé, ebben a városban még jól jöhet a valója. karnevál idején mégkevésbé tűnik ki, ha valakinek a pupillája világosabb mint a szeme fehérje.
Magas szárú, lágy ívű bakancsa makulátlan tiszta, fekete hátizsákja hanyagul egyvállon. Nézegette a házakat, bele-beleszagolt a levegőbe. A karneváli forgatag körbefolyta. A templom kapui zárva voltak, csak a középső kapuszárnyak voltak nyitva. A tömeg, mint valami sűrű húskrém áramlott az utcákon. Ő mosolyogva áramlott velük. Néha egy egy pokolbéli kárhozott került elé, olyankor kicsit tovább időzött rajtuk a tekintete, mire ők észrevették és eliszkoltak.
Megkereste azt aki maga volt a mérleg. Besétált a szomszéd házba, fellibbent az emeleteken, fel a legfelső lakásba. Ott megállt a szoba közepén és végigsimította a növények leveleit. Finoman megcirógatta a régi bútorokat, és leült a székre a kis laborként funkcionáló asztal mellett. A leány a teraszon állt és cigarettázott a fiúval. Alig három méterre voltak tőle. Hallgatta a fiu esetlen mondatait, érezte a lány érdektelenségét. Elmosolyodott. Később a teraszon át bejutott a védett házba is. Végigsétált a folyosón, leült a kis hálószobák ágyaira, beleemlékezett a lakók illatába. Végül a védett szobáig jutott. Nem tette be a lábát. Túl sűrű volt az idő odabent. A férfi illata több volt, mint amit élő embernek bírnia szabad. Ezért volt itt. Találkozni és megismerni a víz városának helytertóját, vagy ahogy gondoltak rá évszázadokon át, Velence városkapitányát.

Nem az ő hibája volt, hogy nem találkoztak. Immán negyedszerre kerülte el a vérmocskos lovagot.
-Van még időnk. - mosolygott vissza a hosszú gáton a városra, miközben a taxi rádiójában felcsendült a Probably me.