Purgatórium

Nem várták meg az inkvizíciót. De Payens, mind rendfőnök vetette fel, hogy tartsanak előrehozott tárgyalást DiAmbrose ügyében. Nincs szükségük dilettáns inkvizítorokra. A többiek is szerettek volna pontot tenni az ügy végére. Túl hihetetlen volt, hogy egy ilyen nagymúltu és erős, nagytudású tapasztalt elme, mint ő elbukjon az ördöggel szemben. ha ő elbukott, nincs reményük nekik sem.

Kivezették hát az oltár elé, és ráparancsoltak, hogy mossa meg arcát a szentelt vízzel. Ő megtette. tekintete a várakozás hetei alatt megkeményedett, és visszanyerte méltóságteljes tartását is.

-Nem éget a szentelt víz, nem féled az oltárszentséget, és igaznak vallod magad és hűnek. Mondd el nekünk, hogy került rád a jel.

-Nem ismertem fel, uram. Nem vettem észre a jeleket. Elfelejtettem a nekem adott jóslatokat, ahogy saját megérzéseimet is. Nem féltem többé és nem érdekelt más, csak az a személy. Megígértem neki amit akart és ő elengedett.

-Tudod jól, hogy máglyahalált hal, ki lepaktál vele.

-Tudom. - Mélyen De Payens szemébe nézett. - Ha ezen kívánságomat teljesítené, uram.

-Mi lenne az?

-Ne vegyen ki az isteni iagzságszolgáltatásból, és várja meg az inkvizíciót. Legyen tárgyalás, ha már így kell lennie. Kiállok az emeberek elé, vállalva arcom és tetteim.

-Sajnos nemet kell mondjak kérésedre. Rendünk nem engedheti meg magának, hogy egyik rangos alakja máglyahalált halva hirdesse, hogy elbukott. - mély levegőt vett és végignézett a lovagokon. Mindannyian jól ismerték a rendfőnököt, és ő is pontosan ismerte a lovagokat. DiAmbrose-t is. Nem volt a becsület bajnoka, és nagyon könnyen eljárt a keze, de istenhez és a rendhez tántoríthatatlanul hű volt, és munkája nélkül nem is létezne a Rend. Nem lehet hálátlan és nem lökheti el magától ilyen egyszerűen. - Kipurgáljuk belőled a gonoszt.

Szavait követő csendben behallatszott a templomtér zsivaja. a lovagok körben álltak, DiAmbrose térdrerogyott.

-Legyen az úr akarata szerint. - mondták egyszerre.

A bélyeg a húsába égett, a húsán át beszőtte csontjait és egészen körülfogta, mint kalitka a lelkét. A lovagok minden tudásukat latba vetették, hogy lebogozzák róla e jeleket. Végül, az inkvizícióval érkező, egykori Montigessini gróf pápai pecsétje oldotta fel az átkot. Legalábbis a Rend tagjai így hitték. A paktum a lovag és a démon között elenyészett. De Payens diadalittasan mondott beszédet a Rend tagjainak a gigászi küzdelemről, kiemelve, hogy DiAmbrose végig harcolt az ördög ellen. DiAmbrose csak ült, merev arccal a helyén, és hallgatta a beszédet. Felidézte a hetekig tartó küzdelmet, és a saját gondolatait is közben. Az égett hús szagát, ahogy nap nap után, óráról órára leégették majd visszanövesztették rá, ahogy lefejtették a fizikai és szellemszöveteit a csontokig, hogy lekapargathassák róla a nő nyomát. Ő végig észnél volt, akkor is amikor kifordult szemekkel saját nedveitől sikamlós padlóra fektették, akkor is mikor forró szenteltvízzel töltötték fel. Akkor is, mikor napokig kántáltak gyógyul teste felett papok és akkor is mikor kikötötték egy keresztre a teplom udvarán, hogy visszataláljon az Úrhoz. Végig gondosan ügyeltek rá, hogy nehogy belehaljon. Végül ő maga jött rá, hogyan tud megszabadulni, anélkül, hogy meghalna. Egyszerűen leoldott a jelet, a kötést, és összefogta egyetlen gondolattá és eldugta elméje legvédettebb zugába. Az akarata nem látható úgy sem. Ha ő úgy dönt, hogy végigcsinálja, nincs pap aki lebeszélhetné. Ezután újranövesztette minden egyes sejtjét, és akkor végre tisztának nyilvánították.

Csak ő, az Úrnő és maga Isten tudta, hogy ez nem igaz.

Randevú

A menettel ugyan bejutott a városba, de a szállására már nem. Guttero üzenetét egy a lovagrend címerével ékesített kabátú küldönc hozta, aki a sodró tömeggel szemben tört magának utat, hogy mielőbb DiAmbrose kezébe adhassa.

Valóban van kiért hajóra száll, és kinek parancsára megtanul repülni. Csak egy pillanatra ötlöttek fel benne a jóslat szavai, már el is felejtette azokat. Kérdőn nézett a küldöncre. Az pedig bólintott és futásnak eredt a fogadónagyed felé. DiAmbrose figyelmét annyira lekötötte, hogy el ne gázoljon senkit a lóval, miközben újra és újra felidézte magában a levél szövegét, hogy már a városkapuban állt a küldönc mellett, mikor ráeszmélt a tényre, hogy hajóra fog szállni Alexandriában.

Nem pihentek csak amennyi a lovak miatt szükséges volt és egyetlen szót sem váltottak. A küldöncnek így is hatalmas megtiszteltetés volt ez a feladat. DiAmbrosenak pedig hatalmas teher. Rómába kell utazzon a lehető leggyorsabban. Nincs mód nyafogásra, vélt vagy valós félelmekre a tengerreszállástól. Menni kell, ha a pápa hivat. Remélte, hogy valami nagyobb hajóval utazhat, amit nem dobálhat kénye kedve szerint a tenger. Bár azt is tudta minden hiába, ha a valaminek meg kell történnie, meg fog.

-Indulhatunk Uram? - találta meg tekintetével a kapitány. A lovag csak bólintott és szeme körül a sötét ráncok sűrű hálóba álltak össze.

Az út bár sokkal rövidebb volt mint szárazföldön, így is napokba tellett. Csendes tiszta idő volt, kellemes széllel. DiAmbrose megpihent a fedélzetre kitett nyugágyon. Hagyta hogy a gondolatai szétszaladjanak és testét jóleső zsibbadsággal járja át a tétlenség. Gyümölcsöt és sülthúst evett és jóféle borokat ivott, és bánta, hogy a nagy sietségbe egy ágyast sem kerített magának. A második estén, mikor már megadta magát a sorsnak, hogy így fog meghalni tétlenül, eszköztelenül és kiszolgáltatva az elemeknek egy hölgy ült asztalához a fedélzeten. A hölgy csodálatos pompájú ruhában, játékos okos tekintetével akkor is szokatlan lett volna, vonzó és idegen, ha egy gazdag francia bálteremben áll a lovag elé. DiAmbrose kishíján félrenyelte a szőlőt. Amint újra levegőt kapott sűrű bókokkal kibélelt érdeklődéssel vetette bele magát a társalgásba. A hölgy kedves volt, okos és izgalmas. Velenceinek vallotta magát és kölcsönös szimpátiájuk bizonyításaként módot is ejtettek pár kellemes órára DiAmbrose kabinjában.

A víz ami évek óta hallgatott az ereiben, most felbuzogott újra. Olyan otthonos volt számára ez a nő, mint talán tulajdon anyja sem. Ismerte minden ízét, illatát, testének minden ívét és hajlatát, szavajárásait és gondolatainak logikáját. Mindent megígért neki. Hogy nőül veszi, hogy vérével védi és élete végéig oltalmazza, és megmenti őt a támadóktól bármi áron. És megígérte neki, hogy Róma után visszatér Kairóba és ott várja meg, míg szíve hölgye elrendez mindent Velencében, hogy ők ott egymáséi lehessenek, örökké.

A jóslat egyetlen betűje sem jutott eszébe, ahogy Notorrea és Helena sem. Boldogan hajózott az érzékeit borzolgató nővel, egy nyugodt és napfényes hajóúton Róma felé. Ott elbúcsúzott és megjelent kötelessége szerint a pápa előtt. Aki ellátta pénzzel újra, kitüntetéssel és okiratokkal, majd egy üzenettel küldte Jeruzsálembe újra.

A Jeruzsálemi templom falai között ébredt újra régi tudata. Ott térdelt Isten színe előtt. Számára nem létezett földrajzi pont mi közelebb lenne hozzá mint az a domb és az a templom. Így lehasalt az oltár elé, sírt és zokogott és jajveszékelt. Nem tudta felidézni a jóslat szövegét, csak a tényt, hogy Helena szelleme elmondta neki a sorsát. De semmi másra nem emlékezett, csak hogy legyen hű. Ahogy teljes erejével verte homlokát a márványpadlóba, orrát törte és végül saját vérébe fulladozva találtak rá szerzetesek. Még akkor is, mikor már szinte halálra verte magát a márványpadlóhoz, még akkor is csak bűnösségét és hűségét bizonygatta egyszerre, néha felsikoltott végtelen bűntudatában és kegyelemért könyörgött. A szerzetesek nem tudták mire vélni, rendtársai pedig nem firtatták. Zárkájába zárták, hogy kivárják az inkvizició döntését. A jel ott volt rajta, a szabadszemmel nem látható, de avatottnak világító és bűzlő jel. A lovagoknak nem kellett az inkvizició megerősítése. Tudták anélkül is, hogy lepaktált az ördöggel.

Jóslat

Gratur elhagyása után egyre nagyobb lett az elégedetlenség a katonák körében. A városban normális élelemre, nőkre és pár nap pihenőre számítottak. Az eröltetett menet azonban kikerülte a várost. Fehérre meszelt házacskái közül felmeredő magas tornya csak növelte elégedetlenségüket.

DiAmbrose örült, hogy túlélte. Mostanában nem ismerte fel a veszély fizikai formáit, csak a szelét látta. Nem látta a szörnyeteget, csak a bűzét érezte és forró leheletét a bőrén. Legszívesebben egyszuszra gyalogoltatta volna le a sereggel a Kairóig hátralevő útat. De nem tehette. A zúgolódás és elégedetlenkedés így is komoly fegyelmezési gondokkal járt.

Notorreára gondolt miközben lassan poroszkált lovával a csrjésben. Előtte és mögötte a poros szakállas bűzőlgő emberhorda. Undorodott saját maguktól. Notorrea azt mondta neki az első éjjelen, hogy hajón éri a halál, ami hosszabb és fájdalmasabb lesz, mint a két hadjárat együttvéve. Mutatott neki egy képet a jövőjéből, melyben egy furcsaöltözékű alakfején feketetollas álarccal egy csónakba emeli és reszkető testére dobja a köpenyét. Akkor azt mondta Notorreának, hogy nem tervez hajóra szállni. Mire Notorrea elvigyorodott és kéjesen megnyalta kívánatosan puha ajkait, és azt mondta. Menni fogsz ha az hív akiért repülni is megtanulnál.

-Nincs ilyen személy. -vágta rá akkor DiAmbrose. Most sem tudta elképzelni kire gondolt az álomfejtő. Ez volt második útja Kairóba, és az akiért lehet hogy megtanult volna repülni is, nagyjából másfélnapi járóföldnyire van még tőklük, valahol a kemény porors földben, jeltelenül.

Felismerte a sziklál élét, felismerte a szél hangját. És túl a sereg moraján és szagán érezte a nő illatát újra és hallotta nevetését a szélben. Meghagyta az egyik parancsnoknak, hogy haladjanak, neki akadt egy kis elintéznivalója. Majd gyorsabb tempóra ösztönözte a lovát és felkaptatott a sziklák közé. Magát is meglepte a bizonyosság és hevesség, miközben a gyér cserjék között egy ponton leült, és tenyerét a füldre fektetve emlékezett. Újra ott volt azon a hajnalon. Ahogy megébredtek egymás öleléséből, ahogy egyetlen összenézés és máris egyetlen élőlényként vették fel a harcot a sokszoros túlerővel szemben. Mikor végre szétszaladtak az emlékek és felnézett, Helena ott ült a cserje mellett, abban a kék ruhában amiben a haramiavezér oázisában újra látta. A nő mosolygott és csendre intette, még mielőtt szólhatott volna.

-Hosszú életet kívántam akkor, és hosszú életet neked is. Bár mint harcos csak a következő feladatig láttam, melletted úgy éreztem kiteljesedhetek. Szomorú tréfája az úrnak, hogy egyetlen napot adott nekem ebből az életből... mégis hálás vagyok, hogy ennyi legalább adatott.

-Nem tudtam eljönni a hegy mellet úgy, hogy ne térjek ide vissza. Emlékeznem kell a bátorságomra és a gyensegémre egyaránt.

-Megtanultad a leckét, látom.

-Minden leckét megtanulok. Tele van a szívem oktalan félelemmel, és így, hogy már nem vagy élő meg merlek kérdezni, mit látsz? Van e előttem olyan cél miért élni vagy halni érdemes?

-Hajóra szállsz és elbuksz, ahogy meg van írva. De bukásod százak felemelkedését jelenti majd, és amíg ott vagy, és éled ezt a szörnyű frigyet, addig a többiek megmenekülnek. Amint feladod, az a sok, aki még oltalmad alatt kiteljesedhetne elvész. Én ezt elmondom most neked, mert akkor, ott nem fogsz emlékezni szavamra. És mert itt vagy, és mert itt vagyok, és mert neved adtad nekem, mikor semmit nem áhítottam jobban. És mert az életemet kellett volna neved és oldalad helyett kérnem, hát bűnhődöm.

Íme a jövődhöz a jóslat, neked, ki megölted látó ágyasod, mert megértetted, hogy többek buknának tőled vele tartva, mint a boszorkány nélkül. Íme a jóslat, neked, ki születésed óta démonokkal paktálsz le, ki soha nem ismeri fel az ördögöt de biztos ítélettel dönt mégis isten javára, ki a pokolba fogant és a pokolban él, mégis folytonos fény öleli körül:

Hordozója leszel a gonosznak, és formát adsz neki. Lakóhelyet építesz számára és védművekkel véded mindaddig míg az ember felül nem kerekedik a papon, mindaddig míg el nem buksz abban hogy a démont szolgálod, mindenki más biztonságban van. Ezzel a szolgálattal istent szolgálod, mert fékentartod ezt a dámont, kit megölni úgysincs hatalmad, és így a lelkek tovább gyarapodnak majd. Te vagy az, aki féken tudod tartani, senki más. Ha emberként cselekszel elbuksz és elbukik mind ki isten oldalán harcol ellene. Mert egyensúlynak kell lennie a mennyekben éppúgy mint a pokolban és itt a földön e kettő között. Te leszel a nyelv, DiAmbrose, bár akkor már nem e néven ismer majd a világ.

-Zavaros jóslat ez. Zavarosabb, mint álmaim.

-Légy hű. Ez minden. Légy hű, légy igaz és minden bűnöd megbocsájtatik.

DiAmbrose lehajtotta fejét és poros tenyerével megdörzsölte napcserzette arcát. Mikor újra felnézett a szellem már nem volt ott.

Még elérte a sereg utolsó századát, és minden keserűségét, dühét és fájdalmát az ő nógatásukban adta ki.

Fogyó Hold

Csatakosan ébredt, hirtelen. Nem emlékezett az álomra, csak az utolsó képre. Gratur egyetlen tornyában áll. A szűk ablakrésen hajol ki, melyen csak oldalra fordulva fér ki széles mellkasa. Kezében fáklya, szemét csípi a füst. A pirkadó ég alján mormogva, lassan áradó tömegÉ az övéi. Pontosan céloz. A fáklyát a torony tövében álló szekérre dobja. A robbanás sokkal nagyobb, mint gondolta. Felsőteste és feje féltenyérnyi cafatai piros festékként potyognak a szemközti épület tetőjére.

Notorreaért kiálltott miközben idegesen kanyarította magára a köpenyét. Jól megtanulta a leckét már, sok-sok évvel ezelőtt, hogy az álmaival vigyáznia kell. A háziszolga nagy tál hideg húst és sajtot tett közéjük az asztalra. Notorrea kötelességtudóan meghajolt, és várta az álmot. DiAmbrose mély levegőt vett, de nem kezdett bele az álom felidézésébe. Notorrea tekintete akasztotta meg. Kifújta a levegőt és reggeli mellé odakészített késsel egyetlen villámgyors mozdulattal szúrta szemen az álomfejtőt. A nő úgy zuhant hátra mint egy farönk. Egy nyikkanás nélkül terült el a sátor széttaposott száraz füvén.

DiAmbrose szolgáért kiálltott és harci öltözékébe bújt, míg a szolga szenvtelenül eltakarította a nő tetemét.

Felmászott a megfigyelőállásba egy közlegény mellé. Látcső nélkül, pusztán látása abnormális kiélesítésével vette szemügyre a várost. Az egyetlen torony hidegen állt. A városban semmi mozgás nem látszott. A torony tövében nem állt szekér.

-Nagyobbat szól, mint várom... Akkorát, hogy engem is elsodor. -motyogta magának.

A tábor csendes volt. Lerobogott a megfigyelőállásból és a parancsnoki sátorba sietett. Az a kevés őr aki a sátrak között járt halkan biccentett felé. A paracsnokokat felkeltette és a legjobbat tizenegy bérgyilkossal beküldte a városba.

-Csak a nemeseket és csak a férfiakat öljétek meg. Reggel a menet kikerüli a várost és úgy indul tovább. Egyetlen katona sem teheti be a lábát a várfalon belülre ezen a 12 emberen kívül. Megértettétek?

-Igenis! - dörrent egyszerre a válasz.

A zúgolódás és elégedetlenkedés hangjait már csak kilépése után hallotta meg.

-Nem érdekes - morgott - Notorrea már nem lát a szememmel, én pedig nem kekeckedem az Istennel holmi szaros kis sivatagi városka miatt.

A szentséget szállító kocsihoz ment. Ki sem nyittata az oltárt, csak úgy letérdelt a csukott spaletták elé. Imát mondott, és reménykedett, hogy jól értelmezte az álmot. A fáklya a kezében a legnagyobb veszély. A fáklyát kiiktatta a torony közelébe sem megy, és a szekér, a szentséghordozó szekér még csak látható sem lesz a toronyból. Lassan feltápászkodott és visszaindult a parancsnoki sátorba, hogy indulási parancsát személyesn adja ki.

Amikor a gárdisták bezárták a kaput

Ott állt szemtől szemben, mint még soha, az Úrnővel. Kétségbeesett és fenyegető szorítása mit sem gyengült ahogy teltek a percek. A percek pedig nagyon lassúnak tetszettek, így, hogy kivételesen nem csupán élet és halál volt a tét. Nem csupán a sajátjuk, és nem egyszerűen élet vagy halál.

Végigvették aprólékosan az összes lehetőséget. ültek a konyhában négyen, miközben fennt, Pjotr szobájában gúsbakötve és megerőszakolva pihentek a természet alapvető törvényei. Pjotr elméje és lelke ezer lakat alatt, gondosan elbástyázva a testében tomboló istennőtől.

Mona a lazaság álcája mögül pimaszkodott Marco atya felé, Kleo kemény volt mint egykori önmaga. Hangja rekedtes lett és pillantása megalkuvást nem ismerő, szelleme céltudatos. Marco atya elégedetten nyugtázta, hogy végre felnőtt fejben is a másik két fiatalhoz. Mona született harcos alkat volt. Az atya sosem értette miért bíbelődik babákkal. Ahogy annak idején Helena esetében sem értette, de emlékezett, és így Mona marionettjei is egy ismeretlen furcsa rítust jelentettek neki. Romeo lojalitása és elszántsága újra és újra meglepte. A fiút könnyűnek érezte az elmúlt évben, aki puszta műkedvelésből térképezi fel Velencét. Mára a véleménye gyökeresen megváltozott a firenzei építészről. Úgy érezte, kitartásban és céltudatosságban neki magának is példaértékű.

A helikopterben ülve, mikor azzal ütötték el az időt, hogy Római kapcsolataikat helyezték el a térképen, ő titokban mindőjükben nyomot hagyott. Az elméjükben egy kis jelet, egy kis bélyeget. Félt tőle, hogy elkárhoznak. Féltette őket mindattól, ami következhet, ha ő vagy az Istennő elbukik. Ott hagyta a jelet, hogy a Bukotthoz hasonlók lássák, hogy védelem alatt ez a kis társaság. Ott izzon rajtuk Isten jele, ha értő szem pillant rájuk.

A parkolóba érve Pjotr vergődni kezdett a köpeny steril és rugalmatlan burkában. Marco atya minden erejével azon volt, hogy egyben tartsa a testet és a lelket. Felkészületlenül érte a sikoly. Nem is jó talán sikolynak hívni azt, mikor egy démon, az Umbra egyik nagyhatalmú szellemlénye elszakad életerejét biztosító síktól. Az a hatalmas erejű démon, az aki puszta létezésével tartotta meg, konzerválta és óvta meg Velencét, most teljes egészében ott volt bennük. Testnek használta őt és Pjotrot, és csak azért nem vette át még az uralmat a testjeik felett, mert Mona és ő olyan kiváló munkát végeztek korábban, Pjotr épsége érdekében. Mindezzel együtt Marco atya elvesztette a kapcsolatát a saját testével, de legalább az istennő sem fért hozzá. Minden figyelmével őt fogta. Azt az idegen indulatot, idegen akaratot ami semmi mást nem vágyik most már, csak szerezzen egy testet és térjen vissza Velencébe. Marco atya próbálta felmérni, mit jelenthet, mivel járhat ha egy ilyen éhségü lény hirtelen nem más, mélységes szellemsíkok anyagait fogyasztja, hanem itt, ebben a fizikai síjkban keres magának táplálékot. Mi történik ha Velence többé nem játszótere, hanem élettere egy ilyen entitásnak? Nem mert és nem tudott belegondolni. Csak megtartotta magát, szemtől szemben, az Úrnővel. Úgy mint még soha. Kétségbeesett és fenyegető szorítása mit sem gyengült ahogy teltek a percek. A percek pedig nagyon lassúnak tetszettek így, hogy kivételesen nem csupán élet és halál volt a tét.

Újra egyedül, újra együtt

aznap már majdnem megbékélt a sorssal. Aznap már éppen azon kapta magát, hogy örömét leli újra a létezésben. Reggel beült a templomba, mint egy túrista. Meghallgatta a misét és imátkozott. Latinul, magában, mint régen. Érezte Istent a csontjaiban és a szívében, és hitte, hogy ha ő van a városkapitányi poszton a város működni fog, és nem harapódzik el a démonok hada . És a város, ez a gyönyörű ám minden racionalitást nélkülöző kis csecsebecse isten kebelén - még sokáig fenn marad. aznap, amennyire képes volt ilyesmit érezni, boldog volt.

A gárdisták - magában évszázadok óta így hívta őket - most sem hazuttolták meg magukat. Rendezetten és elsöprő technikai fölénnyel jelentek meg. A polgárokat jólszervezetten eltávolították, a csatornákat lezárták. 48 óra múlva ő ugyanolyan eszköztelen volt, mint amikor a pokol felett reptették a színes húsfalók.

Addig minden házat saját részeként érzett, ami alatt ott hullámzott a víz. Most minden extra érzékelése a főcsatorna vonalára redukálódott. Ücsörgött hát jövendő palotája tükörsima alapján. Hátát az ígéretes és becsvágyó ifjú platán dézsájának vetve, és szemlélte a felvonulást. A gárda zöld és szürke hajói, a tűzoltóság szivattyúshajói és a megannyi pici rendőrcsónak úgy keringőzött a Forrás és a Kapu feletti vizeken, mint valami nagyszabású balett szereplői.

Mona végig ott volt a fejében. piszkálódó, szemtelen megjegyzései szokatlan ízeket vittek gondolatai közé. Gyorsan megtanulta a fiatalok szófordulatait és gondolati sémáit. Mostanra szórakoztatta ha modern angol nyelven szólhatott. Egzotikus íze volt a humornak amit használtak, és amit ő is használt ha velük beszélt. A paltán szívta magába az erőt a kis nodeból. Ő pedig körülfogta jelenlétével a kicsi fát. Önkéntelenül.

Estére Pjotr halott volt. Látta a golyókat végigszállni a száguldó motorcsónak felett. látta ahogy Mona fejét alig egy centire vétette el az egyik, és látta azt is ami tarkón kapta a hidegvérű oroszt. Azt a fickót, aki démonvadász akart lenni, és aki ugyan nem tudta, de évekkel korábban azzá avatta magát egy budapesti macskaköves kis utcában. Az arca eltünt. Csak véres massza maradt a helyén. Kleo utánna kapott, ahogy Pjotr ráborult hassal a kormányra. Ő pedig egy mozdulattal kapta le magáról a köpenyt.
A börtönbezárt istennő ezt a pillanatot ragadta meg a kitörésre, és borította be a csónakjukat Velence sós-keserű sápadtzöld vizével. Érezte ahogy végigsöpör a tudatán, mint egy tapogatózó, követelőző felazott szerető. Ellenállt és lesodotra magáról az elméjért kinyúló idegen lét ragacsos, megtapadni készülő gondolatait.

– Ne egyezkedj az ördöggel, és ne egyezkedj istennel. - morogta magában.

Mikor a emeletnyi hullám elült, mind egy kupacban a csónak hátuljában lapultak. Reflexei a régiek voltak, és befejezte a félbemaradt mozdulatot a köpennyel. Beterítette az oroszt, mintha élne még. A köpeny tudta a dolgát és szorosan fogta ami az oroszból megmaradt. test és lelket egyaránt. Új közös burokba zárva azt.

Csak otthon, mikor az ágyra fektette és gondosabban végigvette Pjotr tetének, és elméjének majd félve de lelkének nyomait döbbent rá az igazságra. Pjort meggyötört teste adott otthont most neki magának, és Velence istennőjeként emlegetett mélyűri szörnyetegnek egyaránt.

A konyhaasztalnál Kleo próbálta megtartani magát. Végig, míg a csónakkal hazafele tartottak a kis törékeny lány tartotta életben az orosz arcnélküli ám agyában sértetlen testét. nem tudott róla, de ez idő alatt Marco atya ugyanezzel a kétségbeesett igyekezettel kötötte Pjotr lelkét ehhez az életképteen testhez. Pjotr elméjét nemes egyszerűséggel kiütötte. Kétfrontos harcra nem volt kész, egy ilyen akaratú harcossal. a konyhaasztalnál ülve a munka életveszélyes részén ugyan túl voltak. Ám a dilemma, az erkölcsi még előttük állt. Főleg őelőtte, aki háborgó lelkében kétségbeesve kereste a pár napja olyan közel érzett istent. Hogy megnyugvást találjon, hogy nem az ő hibája, hogy a démonvadász orosz, aki sosem kötelezte magát el a városnak, de még az atyának sem, lett Velence úrnőjének búvóhelye.

–Az én dolgom lett volna. Nekem kellett volna befogadnom...

Kleo felnézett rá azokkal a hatalmas nedves szemeivel, ami ennyi év után is gondoskodásra késztette.

–Át fogom venni tőle. Kérlek, ha ez megtörténik légy ott és lásd el pjotr-t, nagyon rosszul lesz...

Kleo biccentett, Mona pedig egy kontrolálatlanul elszaladt fájdalmasan őszinte tiltakozó kiáltással emlékeztette, hogy nincs egyedül, még mindig nincs egyedül.

–Talán soha többé nem leszek egyedül, most hogy elkezdtem örülni a társaságnak. Nem akarlak a bőröm alá, a gondolataim közé, Úrnő... Túl rég szolgállak, túl sokat áldoztam neked. Elég volt. - pörögtek kétségbeesett gondolatai.

De a kötelességtudat és annak reménye, hogy a város fennmaradásának az ára ez a paktum ellenkezése ismét megrogyott. Az istennő tartotta meg a várost a vízzel szemben. ha ő elhagyja a várost, az egy éven belül összeomlik, és a világ ezen csodája örökre elsüllyed az agyagos iszapos ajzatban.