sokk

A Bukottnak becézgetett démon rezisztens volt a kardra, és az sem jelezte őt. Erik csak állt, remegő keze kifehéredve markolta a legendás kardot. A kard pedig néma maradt. Jól edzett acél, míves munka, semmi több.
A Bukott egy pillanat alatt alakot váltott és körülölelte, mint a füst. Bejárta a ruhái redőit, bekúszott a hajszálai közé és agresszívan benyomakodott az orrába. Erik elejtette a kardot, a torkához kapott és fennakad szemmel hörögve térdre rogyott.
A Bukott újra testet öltött, bár ez csupán a rezzenetlen füst illúziója volt. Erik újra kapott levegőt. A kénes szag hagyta nyom az orrában és a rothadó hús íze a szájában felkavarta a gyomrát. Öklendezve nyúlt az elejtett kardért. A Bukott fejbe rugta, majd megállt felette. Erik ugyan elesett, de a karddal kitámadott a démonra. A bokáját akarta kivágni alóla. Akard ellenállás nélkül suhant el a Bukott alatt. Bokatájon színes füstkavarodást okozott csupán. Erik hanyatt fordult és maga elé rántotta a hasznavehetetlen fémet. A Bukott fölé hajolt és elkapta a torkát. Úgy vitte ki a házból mint egy rugkapáló kismacskát. Kint a falhoz vágta és nézte ahogy Erik eszméletlenül elterül. Fejét félre billantette, és odalépett elé. A hajánál fogva visszaemelte és a hátát nekitámasztva ültette le.

Pár nap múlva Mona és Pjotr ment el a Bukotthoz. Erik velük tartott, bár nem hitt benne igazán, hogy jó ötlet. Nem is volt az. Pjotr, az veterán katona persze azonnal tudta, miért olyan rideg és bunkó velük a démon. Kinti támadása mégis váratlanul érte Eriket. Az orosz leüvöltötte a hajat a fejéről. Felelősségről, csapatszellemről kiabált. Eriknek fogalma sem volt mit válaszoljon. Egyszerűbb volt a rutinokért nyúlni és visszapofázni valami nagyképű üres locsogást. Monából ekkor tört ki a felgyűlt feszültség, és búgó mély hangjával már bent is volt Erik fejében. Süvöltöttek suttogó szavai. Nyomukban megpördült az idő, és megállíthatatlanul és kikerülhetetlenül ömlöttek Erikre Mona emlékei a velencei társaságról.
Megszűnt a teste, a világ, az énje, minden. Ő volt Mona, és az történt éppen amit Mona emlékei diktáltak. Erik újraélte Mona emlékeit, érezte amit akkor Mona érzett, látta amit látott, aggódott, félt, uralkodott a pánikon és olyan problémákat oldott meg, amik messze meghaladták a képességeit.
Látta Velencét a karnevál idején, látta ahogy az atya ledominálja az összegyűlt démonokat, ahogy a Bukott kiáll mellette, látta Kleot ahogy bort önt, az atyát a pokol felett lebegve, miközben odalent négykaru pokolfajzatok kapkodnak feléjük. Látta az atyát élve elrothadni, miközben ők kétségbeesetten keresik a gyógymódot, látta a puszmákat mint megannyi piranját, látta s éezte a csütörtöki edzéseket, Pjotr szétlőtt fejét, a római akciót és annak fájdalmas és képtelen eseményeit, mind, látta hogy alkot Mona emlékeibő Kleo új arcot Pjotrnak, érezte a lojalitást, a szeretetet a szerelmet. Pontosan tudta mit miért tettek így, és miért tartanak ki a végleteken túl is az öreg templomos mellett.
Magához tért. Izzadságtól csatakosan, taplómód beszáradt szájjal, reszkető izmokkal. Az ebédlőből nevetés szűrődött be. Nem a saját szobájában feküdt. Arra sem emlékezett, hogy jött haza. Semmire. Csak a fájdalomra és aggódásra és örömre, amiket Mona érzett nap nap után, mióta Velencébe jött.

Kibotorkált az ebédlőbe és leült a reggeliző társaságba. Nem szólt, nem mosolygott. Tagja volt egy titkos társaságnak, de képtelen volt elhinni ezt.
Marco atya finoman megérintette Erik elméjét.
-Örülök, hogy felébredtél.
-Én is.
-Megrázó az ilyesmi.
-Sajnálom ami történt.
-Velem vagy veled?
Erik rámeredt az atyára.
-Amiket tettem.
-Sokat kell még tanulnod. Jobb ha ezt nem felejted el.
-A Bukottat nem érzékeli a kard.
-Persze, hogy nem.
-De hát az is csak egy démon...
-Ő egy bukott angyal. A kis játékszered, pedig nem nagyon lát távolabb a ahegyénél. Ideje a kutyák orra helyett a sajátodra támaszkodni. - Ideadnád a tálat? - Kérdezte fennhangon.
Erik odanyújtotta de nem nézett a mesterre, és fejben folytatta.
-Nagyon rossz a szaglásom.
-Úgy látom Mona lelkesen megtanít érezni.
Erik gyomra összerándult. Újra magaelőtt látta a Velence istennőjét, ahogy elárasztja Mona elméjét Rómában. Érezte a vad indulatot a lányban ahogy ellenszegül. Felnézett Marco atya szemébe, miközben átvette a tálat. Azokban a szemekben ott lebegett az idő. Zárvány volt az íriszében Velence sokezer napja, és ott figyelt a víz, az istennőnek hívott mélyumbra-lény maga.