A mérnök

Izmai fájtak és nagy lila és vörös fagyási foltok borították. Szája kiszáradt, nyelve szinte eltömte a torkát. Remegtek az izmai és el-elsötétült a látása. Végül engedte magát összeesni. Velence nyirkos utcácskái egyikén feküdt, agya még mindig az űr hidegével volt elfoglalva, ösztönei pedig próbálták életben tartani az idegrendszerét, hogy életben maradhasson a teste.
Suttogva erőtlenül nyögdécselt.
A Bukott vissza jött. Hogy mennyi idő telt el, arról Romeonak fogalma sem volt. Elméjét eltöltötte az űr hideg végtelensége. A Bukott lehajolt hozzá, és a grabancánál fogva, mint egy kiskutyát felemelte. Romeo feje előrebillent, nyelve kilógott, lassan pislogott.
A Bukott átvetette a vállán mint egy rongybabát és hazaballagott vele. Romeo képtelen volt gondolkozni, vagy fókuszálni a figyelmét. Fagyott karjai ernyedten lógtak. Karján a fagyási foltokról lassan foszladozni kezdett a bőr.

A Bukott ott ült előtte a földön. Hatalmas angyali alakja beragyogta az ismert nappalit. Háta mögött a fehér kandalló, felette a szárnyas oltár, jobbra az utolsó ítélet, balra a purgatórium. A kertajtó nyitva volt. Kint egészen besötétedett. A Bukott alakjából úgy áradt a meleg és a fény, hogy Romeo legszívesebben odabújt volna az ölébe, mint egy kisgyerek. Nagy volt a kísértés. A Bukott nem nézett fel rá. Törökülésben ült, szárnyai messze mögötte ragyogtak, hatalmas penge ujjain vakítóan csillant meg a fénye. Fejét lehajtotta, lassan lélegzett. Romeo abban sem volt biztos, hogy a bukott észre vette, hogy magához tért. A Kanapéra ültette őt, mikor behozta a házába. Feje hátrabicsaklott a barokk háttámlára. Lábait feltette a márványlapu dohányzóasztalra. Romeo lepillantott a kezeire. A foltok és fájdalmak valódivá tették az álomszerű élményt.
A Bukott felnézett. A ragyogás kitöltötte Romeo érzékeit. A melege kiűzte tagjaiból a fájdalmat. Romeo kinyúlt felé, mintha tábortűznél akarna melegedni. Pár perc elteltével már semmije sem fájt. Visszahúzta a kezét és elgondolkodva figyelte a Bukottat. Az felállt és intett neki, hogy távozhat. Romeo nem mozdult.
-Miért csináltad ezt velem?
A Bukott csak nézte a csillagokkal pettyezett rovarszerű szemével, és nem felelt.
-Miért csináltad ezt velem? - Romeo nem félt már.
-Szükséged volt rá, hogy tudd.
-Most már tudom.
A Bukott ismét az ajtó felé intett. Alakja fenséges volt és idegen.
-Mióta vagy kívül?
-74 évvel korábban jöttem, mint a főnököd.
-Miért csináltad?
-Szükséged volt rá, hogy tudd.
-Most már tudom, de nem hiszem, hogy szükségem volt rá.
-Nem hittél.
-Most sem hiszek.
-De most már tudod ki vagyok én.
-Bukott angyal vagy, technikailag egy démon, aki elég régóta él az emberek között, hogy tudjon velük bánni.
-Nimohiel. - mondta a Bukott és megérintette Romeo homlokát.
A fiú meg sem próbált elhúzódni. Ha Bukott meg akarná ölni, már megtette volna. Valami mást akar, de az nem a hite.
-Ne add meg magad, Romeo DonDerra, akármit is látsz, maradj az aki vagy. Próbának tettelek ki, de látom erős vagy. Nem várom tőled, hogy higgy bennem, de azt elvárom, és megkövetelem, hogy itt maradj amíg ennek nincs vége. Ha visszaűznek a pokolba vagy meghalok, akkor már azt csinálhatsz amit akarsz. Addig azonban itt kell maradnod, és vigyázni rá, nehogy a dolgok még rosszabbra forduljanak.
-Miért nem állsz nyíltan mellénk? Sosem tudhatjuk, hogy velünk vagy e vagy ellenünk.
-Mert hol veletek vagyok, hol ellenetek. - Mondta a Bukott és kénes ízű maró füstté változott. Romeo olyan fuldokló köhögésrohamot kapott, hogy végül elvesztette az eszméletét.

Ott tért magához az alapítvány háza előtt. Leült a küszöbre és rágyújtott az utolsó bélelt cigijére. Semmi fagyásnyom nem volt rajta, és az egész Bukottas sztori olyan volt, mint egy gyorsan fakuló álom. Lassan szívta el a cigit, időnként felsandított a gyülekező felhőkre. Lehűlt az idő. Romeo feltápászkodott, fázósan megdörzsölte a karját, majd belépett a csendes és sötét házba.
-Tudod, Bukott, bekaphatod. - szólt ki még utoljára a vihar előtti csendbe burkolózott sötétbe.