Üzletelők

Lógatta a lábát, várta a naplementét. Innen, Nimohiel fáiról volt a legszebb panoráma a lemenő nap előtt kirajzolódó városra.
Lógatta a lábát és egy almát rágcsált apró nőiesen finom harapásokkal. Aztán hátra, lenézett az utcára, ahol egy férfi közeledett, szimatolva, mint egy vadállat. Nimohiel még mindig a kertben állt, nem vette észre, hogy a fán ül. Sosem vették észre, sem emberek, sem angyalok, de méga démonok sem. Nimohiel egyik kezével az egyik, másikkal a másik fát érintette meg. Ő pedig fenntről nézte a bukott angyalt és már-már szánalom ébredt benne. Az egyessége a lovaggal nem a várt módon alakult. Így neki maradéktalanul vissza kellett adja az emlékeket. Nimohiel nem volt csalódott, és ő nem értette miért nem az.
Amikor végzett az almával a csutkát két ujjal a szárnál fogva meg, lehuppant az utcára, egyenesen Dan Trebisch mögé. A démonvadász megperdült és felkiálltott meglepetésében.
-Kerestél. - mondta mosolyogva neki és félredobta a csutkát.
-Igen... - Dante visszanyerte hidegvérét. - Igen. Régóta kereslek. Nálad van valami ami az enyém, és szeretném visszakapni.
-Ó. Csak nem? - mosolygott tovább és érezte a férfiben gyorsuló vér lüktetését.

A Bukott ott maradt a kertben miután az atya távozott. Cleo közéjük állt, minden hitével és szeretetével és könyörgött a szívében neki, hogy ne kényszerítse az atyát, hogy higyjen benne, mint angyalban. Közben a szájával az atyát győzködte, hogy nehogy elhigyje, hogy ő egy angyal. Azt a férfit győzködte, akivé Marco atya az emlékei nélkül redukálódott. Az egykori vérnösző lovagot, aki Velence városkapityának megfontoltságával és gyanakvásával méregette Nimohielt, majd olyan elszántan lendült tárgyalásba, követelésbe, majd támadásba, hogy az magát Nimohielt is meglepte. A Bukott gyönyörködött benne. Olyan volt, mint azon a napon amikor partra szállt. A csónak még meg volt amiben felbukkant a forrongó mágiától savasan maró vízből. Nimohielt eltöltötte a szeretet. az a szeretet amit minden emberi lény iránt érezni volt képes, a legjobb napokon. Az isten elrendelte szeretet, ami reméli, hogy ez a gyarló, esendő, tökéletlen lény egyszer azzá a magasságos tökéletességgé fejlődik, amiért ők annyit dolgoztak.
Összekapaszkodtak az elméik a lovaggal. Cleo csak lassan mozgó hörgő tátogás volt villámgyors ütésváltásaik mellett. A lovag hevesen küzdött, érvelt és ütött párhuzamosan. Végül lerogyott az ő, Nimohiel, angyali nagysága előtt.
-Angyal vagy - mondta ki végül a lovag, és térde lassan a fűhöz ért. A fák felzúgtak. A harmadik pedig azonnal visszaadta a kölcsönvett emlékeit.
-De elbuktál. - fejezte be a gondolatot az atya.
Cleo fellélegzett. Nimohiel pedig elmosolyodott.
-Egyetlen pillanat. - gondolta és míg azok hárman távoztak, ő ott maradt az ősi illatokat izzadó hatalmas fákkal.

Pillanatkép

Az alapítvány kollégiuma aznap este, a kapu előtt Lora csónakja. Velence csendes és rosszul megvilágított. Elállt a havazás. Olvad.

hazatérés

Még reszketett a gyomra a Bukott ízétől. Még meg-megrebbent a tudata mikor a lányok a szeme elé keültek. Fel kellett idézze az emlékeket róluk, és kiseperni az előző óra modortalanságait.
-Milyen messziről jöttem.. - gondolta Marco atya, miközben Cleo isteni sültjét ette a saját háza ebédlőjében. Mona olyan boldog volt, hogy mosolygott. Marco atya biztos volt benne, hogy nincs tudatában a mosolygásának.
Szilárdabbnak érezte magát mint valaha. A Bukottal kötött egyessége elég riasztó volt ugyan, de még így is jobb volt, mint behódolni neki.
- Nimohiel. - forgatta a nevet, mint valami ritka követ. - Nimohiel.
Lora kérdezett valamit a városról. Miért is áll még mindig. az atya oda sem figyelve válaszolt a bukott angyalnak olyasmiket amik valójában nem voltak érvek, vagy indokok.
-Miért is? - meredt a tányérjára. Megenyhült a gyomrát fogó szorítás mikor eszébe jutott az Istennő íze, mikor végigszaladt a tudata a cölöpök között a víz hátán. - Mert így akarom. - gondolta, és újra Lorára nézett.
-Szeretjük, azért. - mondta ki újra, majd gondolatban még hozzátette: - mert ez az isten akarata, bukott angyal. Azért. Hogyan is kételkedhetsz ebben? A városirtások idejének vége. Ahol én vagyok a legfőbb nemes, ott nem öldöklünk alvókat és nem dönthetnek romba városokat.
Köhhentett.
-Sok még a dolgunk... hölgyek. Pihenjünk le. - mondta kedvesen és felegyenesedett. Lassan cammogott fel a lépcsőn a szobájáig. bent az ismerős tárgyak újra körberajzolták a hozzájuk kapcsolódó emlékeket.
- A gyertyatartó, a kereszt és a csupor... igen a csupor. -szeretettel vette a kezébe az öreg, csorba edényt. - Még hogy pusztuljon! - horkant fel. - Mit képzelnek ezek...

Vörös és fehér

Daefa elmerült a múltban. Felidézte a vers minden sorát. Felidézte a szerződés ízét. Annak az éjjelnek minden pillanatára emlékezett. A félelemre amivel kezdődött és a félelemre amivel végződött. Közte a sokórányi zavarra, reményre, forró ölelésre és fájdalmas aktusokra. A fém hidegére meztelen bőrén, a szörmével bélelt köpeny puha óvó melegére. A férfiak szemére, az arcán szétkenődött rúzsra és arra az utolsó pofonra.
Daefa mélyet sóhajtott.
-Legyen.
Végigment a vastag szőnyegbe burkolt folyosón és bezörgetett Virgishez a varrónőföz. Virgis lassan nyitott ajtót. Hályogos szeme vaksin nézett el Daefa mellett.
-Gyere be lelkecském. - suttogta a varrónő.
-Itt volt a küldönc. Ahogy ígérte egy katonát küldött...
-Nem számít, lelkecském, nem számít. - a varrónő kitapogatta daefa kezét és forrón megszorította.
-Válassz utódot lelkecském.
Daefa szeme megtelt könnyel.
-Ugye nem gondoltad, hogy elfelejti? Ugye nem gondoltad, hogy megúszhatod? - Virgis szárazon nevetett. - Sosem felejti el az ördög, ki mit igért neki. Minden ígéret ott függ a nyakában egy hosszú rozsdás láncon. Húzza a nyakát... Amikor behajtja, kissé megkönnyebbül. Ő az utolsó sóhaj, amivel kiszabadul a lélek, lelkecském. Így van ez. - vak szemével elnézett Daefa mellett. halkan beszélt és reszketegen bólogatott.
-Nem tudom ki legyen...
-Hm. Gondold át jól. Két napod van. a húgaid, mindhárman megfelelőek. Inkább azt döntsd el, melyiket szereted legjobban.
-Egy hetet kértem tőle.
-Az mindegy mit kértél, lelkecském. A szerződés szerint két napod van.
Daefa lehajtotta fejét és elengedte Virgis kezét.
-Mondom nektek mindig, hogy minden nap az utolsó. Sosem hisztek nekem. Egyiktek sem... Menj, készítsd össze a ruhád. Legyen ez a menyegződ napja, lelkecském.
Daefa bólintott és kibotorkált a szobából. A folyosón megállt egy pillanatra és kihúzta magát. Ő volt a Madam. Még két napig biztosan. Méltósággal akarta itt hagyni a házat. A háta mögött a csukott ajtó mögött Virgis vak szemei nedvesen pislogva keresték a fényt.
-Ami a lovagból maradt, azok vagyunk, Daefa. Ő rendelkezik velünk. Az első lélegzetükntől, az utolsóig. Lelj békét lelkecském... kivételes a sorsunk ezzel együtt is...

Élet-halál ura

Felült a pultra, onnan nézte őket. Mint egy lassított felvétel olyan volt, ahogy az atya kijött a szobából, végignézett rajtuk és elégedetten nyugtázta, hogy ez egy bordély. Pjotr biztos volt benne, hogy baj lesz. Érezte a gerincében, a ludbörző karján, minden különleges érzékével. Az ember aki kijött Maria egykori szobájábó csak hasonlít Marco atyára.
"-Pusztuljon?
-Azt kéne. Nem lenne több gond vele...
-Egy történelmi városról beszélsz Giuseppe. Ne bolondozz!
-Már hatvanezren sem lakják. Lassan a város rangot is elveszti.
Az atya mérgesen vonta össze a szemöldökét. Kiitta a borát és mint aki megelégelte az üres fecsegést, az asztalra csapott.
-Ez nem a középkor, emlékezz, nem is az ókor. Nem teszünk városokat a földdel egyenlővé. Pláne nem, ha a tengeren állnak. Manapság sokkal finomabb módszerek vannak.
-Akkor vesd be őket, Alfons.
-Most kóstolgatsz, barátom? - váltott az atya valami ősrégi sziciliai dialektusra.
Guseppe testvér felnevetett.
-New Orleansban szerinted mi történt? - váltott vissza a szerzetes olaszra.
-Amerikaiak. Nem számít. Europában nem történik ilyen barbárság. Velence a kultúra és pompa városa. Nem hagyjuk összeomlani.
-Még ilyen áron sem?
Marco atya felemelkedett ültéből, hangja nem lett hangosabb, csak valahogy mélyebb és reszelősebb. Olyan fenyegető volt hogy még Pjotr is nyelt egyett, hogy visszanyerje az önuralmát.
-Többszáz éve vezetem azt a várost úgy, hogy nem széledtek szét démonok belőle, és a város is működik zavartalanul. Mered e kétségbe vonni, hogy jól végzem a munkám?
A szerzetes felpattant.
-Fenyegetsz?
-Szó sincs róla. Azt várom, hogy rangodhoz és multadhoz hűen tisztán láss.
-Velencének el kell pusztulnia, ha ez az egyetlen mód becsukni azt a kaput.
-Emlékszel még milyen érzés embert ölni? Emlékszel a vér szagára, vagy a megfojtott ágyas utolsó mozdulataira? Emlékszel milyen nehezen lemosható az alvadt vér? Milyen színe van a mérgezett embernek? Emlékszel az érzésre mikor biccentesz a hóhérnak? Emlékszel?
A szerzetes keresztet vetett.
-Ugye.
Marco atya intett Pjotrnak, hogy mehetnek. A szerzetes lehajtotta a fejét.
-Pusztulás és harag jár a nyomodban, bosszúvágy és jajszó.
-Megkönnyebülés is. - fordult vissza az ajtóból Alfons Di Ambrose, felmutatva a pecsétgyűrűjét a szerzetesnek. - Megkönnyebülés is."

Pjotr nézte a jólismert arcot, és belefacsarodott a szíve. Az szicilisi akcentussal beszélt a lányokhoz. Lenéző volt és tiszteletlen. Tartott tőlük kicsit, de csak mint az, ki amnéziás, de arra emlékszik, hogy ő a király. Pjotr meghúzta a kék vodkás üveget, és határozott. Ha a hadvezér döntésképtelen, majd döntenek a tisztek a csata menetéről.
-Kapitány, ó kapitányom. - gondolta és hevesen megrázta a fejét, mikor a lányok rá akartás testálni a szószóló szerepét.

Romeo

A tengerpartra kifekszik a tenger
A világ végén pihen a szerelem
Mint távoli nap vakít a szívem
Árnyéka vagyunk valamennyien.

Érkezés

Mögötte állt, de a válla fölé hajolt úgy figyelte. Az arcuk majdnem összeért. A férfi zihálása a fülében, az izzadtság és a félelem jellegzetes szaga keveredett a sós vízével és a munkáskesztyű cserzett friss bőrszagával.
Vadiúj kesztyűk voltak.
A férfi reszketett, majd egy pillanatra megdermedt. Tér és idő egymás kezét fogva megtorpant egy pillanatra. A kapu megnyílt és egy szikra kicsapott a túlsó dimenzió idegen sűrűségéből.
Hátulról fordult a férfi arca felé. Élesen kirajzolódtak a pólusai, az orrcimpájának kétségbeesett tágulása és a szemfehérjében megpattanó hajszálerek rajzolta finom háló a szemében.
A túlvilági szikra felfénylett, a férfi kifújta a levegőt és a vizes utcakőre rogyott. Ő ott maradt begörbített háttal őrizve a férfi helyét maga előtt.

-Nyugodj békében Ali Khamer. Üdvözöllek... hm...- hátralépett, teátrálisan mint egy porondmester. - Insectuiel. Ó. Légy üdvözölve Velence városában.
Suttogó hangját a férfi nem hallotta, ahogy elsuhanó alakját sem vette észre. Lélegzett és várt. Szive össze-vissza vert, szemei homályosan láttak csak, és valami kaparta a torkát. Pár percbe beletelt, mire megtanult köhögni.

Leskelődő

Lassan mászott le az utcára. A távolban elkezdődött a kopácsolás. a hajnalt felváltó reggel fakó volt és szürke. Velence utcáit vastagon bebugyolálta a köd.
Az Alapítvány házáig csalinkázva jutott el. Belehallgatott a munkások reggeli felesek melletti beszélgetéseibe. Megnézte a vízben lassan bontakozó fényeket. Megsimogatta a Canal di Bacchio kóbormacskáit, és kidobta a narancshéjat a Palazzo Mortone szökőkútja mellett felállítot hirtelenkonyha moslékosvödrébe. Éppen megérkezett az aznapi ételadag. Beleszimatolt a levegőbe és elégedetten hümmentett mikor észrevette a pék sofőrjének arcán a hajnali csókok helyét. A nő aki átvette tőle morcos volt és kialvatlan. Az ő hajnalában kávé volt és hideg. Arcán a nikotinfüst simította végig szerető kezek helyett.
Az Alapítvány háza sötét volt. Mindenki aludt odabent. Az atya a földszinti szobában, gondosan betakarva. A többiek kettesével, egy lány a kanapén.

Lány?

Megállt és benézett a magas rácsos ablakon. A benti szürkeségben megnőttek az árbnyékok. Ő pedig elmosolyodott az emlékektől.
-Az árnyékok, ugye, minden dolgok árnyéka? - suttogta az ablakrésbe. - Hol jársz idefenn hol vakító a Nap a felhők és a köd felett?
Hosszan nézte az alvó alakot.
-Vigyázz arra a testre, mert nem kapsz többet. - kuncogott és tovább sétált a főcsatorna felé.

szimultán

A vatikáni palota belső kertjeinek egyikére néző nyolc angyalszobor felemelkedett. Szárnyaik fesztávolsága közel négy méter volt. Kő testükből por szitált, ahogy nekiindultak, hogy rárepüljenek a sövénylabirintus mellett ügyködő idegenekre.
Meg sem rezdültek volna, ha azok a parányok, azok a hús-lények nem fognak nagyhatalmú mágiába.
De megtették.
Így az őrangyalok harcba szálltak. Elsodorták akit értek. Súlyos kőtömbként nyomták agyon akire megérkeztek.
Melőtt megtehették volna az egyik parány átváltozott. Hatalmas áttetsző medúzaként kiterjedt a kert felett faltól falig. Az angyalok megtorpantak. A kőbe zárt szellemlények lassan felismerték ezt a formát. Megtorpantak. A forma ősibb volt náluk. Hiszen őket emberek idézték kőbörtönökbe, paktumokkal véve őket rá erre a szerepre.
Őrangyalok.
De menni kellett, a szerződés miatt. A paktum kötelezettsége nem hagyott akaratot ellenállásra. A kő mozdult, az őrangyalok repülltek. Bele a medúza belsejébe, szétporladni, feloldódni az ősöreg akartaban.
-Morzsák. - mondta a lény és elporlasztotta őket.
A reflektorok rámutattak, keresték körvonalait, határait. Ő pedig csak lebegett hatalmasan és befoghatatlanul a sövénylabirintus felett és beszélni próbált a felbukkanó Svájci Gárdistákhoz. Modulálatlan morgása nem jutott el a pánikban forgolódód katonákhoz.

Romeo hasalt a főben. A fájdalom elborította. Aztán felnézett és csak monát látta a csapatból. Mona sikoltott.
Pjotr igyekezett kitolni a kerekesszékbe tett eszméletlen Marco atyát, Cleo Romeo fölé hajolt, hogy meggyógyítsa az angyalok okozta sérüléseit.
Romeo soha nem látta Monát félni. A jelenet bizarr volt és rémisztő.
-Haza. - gondolta Romeo. - Menj haza. - és fejben összefogta egy ponttá az ismert ház nappaliját Velencében, és azt a fizikai pontot ahol Mona állt.
Mona eltünt.
Romeo várt. Homolkát lehajtotta a fűre.
egy pillanat.
Még egy.
-Donderra, vigyél azonnal vissza! - Mona döbbent felháborodása hallatán Romeo elmosolyodott.
-Ugyan. - Mondta ki hangosan és hirtelen hanyatt perdült. Megragadta Cleo kezét és ellökte magától. A következő pillanatban Cleo is oltthon volt a nappaliban. Romeo megrészegült a sikertől. Felpattant, mit sem törődve a zsibbadó sérülésekkel és Pjotrot kereste a szemével...
-Haza. Menjünk haza!
Végül Lorát is hazavitte. Emberi alakjában, haza, az Alapítvány velencei házának nappalijába.

Megrándult a tér. A heves mozdulattól megrándult ő is. A füst a kertben összesűrűsödött, hogy kiterjedhessen újra. A fák nyikorogtak. Velencét eltakarta a köd. Hó szaga volt a levegőnek és sós víz íze. Ő végül összerendezte valós alakját és miután szeretettel végigsimított a fái törzsén, elindult a homályos utcákon.

A másik a tetőn ült ismét. Velence nyikorgott a nedvességben. A víz jelenvolt alatta, felette és benne. A tető volt a legközelebb a naphoz. Ott ücsörgött. Egy narancsot pucolt lassan. A héjak szinte világítottak a szürkeségben. Látta a villanást a házban, érezte a megrezdülő valóságot. Elégedetten bólintott és bekapta az utolsó gerezd narancsot.

Akaratmester

Gyerünk tovább!

Lassan tudott csak haladni. A fény, mint valami vékony hajszál ott pihent ormótlannak tűnő ujjai között. A szál vége elveszett a labirintusnak tűnő, különböző sűrűségű sötétségfoltok között. A pániktól megremegett. A szál érzékenyen vezette a reszketését valami távoli forrás és valami még távolabbi cél felé.

Gyerünk tovább!

A mozdulatok óvatos lassúsága, a minden erejét megkívánó összpontosítás hamar kimerítette. Teste két ujjba szorult. Nem volt feje, sem törzse, se karjai. Semmi, csak a két nehezen mozgó ujj, melynek jellegzetes, mikroszkopikus redőiben meg-megakadt a hajszálnál is vékonyabb, sűrű fény.
Marco atya mozdulatlanná dermedt a fáradságtól. Nem merte elvonni a figyelmét a szálról. Félelmetes volt a lehetőség, hogy elveszti, eltépi véletlenül vagy elejti azt.

Előre! Előre!

Lassan elmaradtak mögötte az ízek, az illatok, gyermekkori emlékek és ifjúkori szerelmek. Ganéval borított nedves föld, vérrel öntözött száraz homok, sós vízben ázó pácolt fa, széltől és naptól cserzett vásznak emléke, korhadó mohosodó terméskő falak, rozsdálló vasláncok és lassan barnává sárguló vékony papír...

Gyerünk, még egy kicsit...

Emlékezett a hatalom ízére, a nyers erőére, a megfontolt cselszövés hatalmára, a jól kiválasztott szóéra, a pillantás erejére, emlékezett a szexuális energiák emésztő hatalmára is. Ismerte a hűséget, a bosszút, a szerelmet és a hálát. Mind elmaradtak a szál mentén, a sűrű sötétség gomolygásában.

Előre...

Se tér, se idő, se test, se viszonyítási pontok, se zajok, se szagok, se színek, se formák. Marco atya elgondolta a szálat a két hatalmas ujj között, majd elengedte ezt a gondolatot, mint egy rossz ötletet. Látta ahogy a ragyogó vonal lassan elhalványul. Az ujjak elengedték, de a szál ott volt még. Marco atya elvonta a figyelmét onnan, és befele kezdett figyelni, felmérve a saját állapotát. Mikor újra a testrészeit kezdte keresni ismét ott voltak az ujjak és a közöttük kis távolságban lebegő lassan halványuló szál.
Marco atya elengedte, mivel már oly rég vágyta a halált, Alfonse DiAmbrose viszont megfogta a szálat, lényének minden élniakarásával, ami átsegítette egykor, az továbbviszi most is. A lovag elgondolta a hatalmas ujjakat és megragadta a fényt.

Gyerünk tovább!

Éjjel

Egy pillanat volt csupán. Semmi lassan kifakulás, elillanása az erőnek, ahogy a nyitott ablakon áramlik ki a vasárnapi ebéd illata. Elszippantódott az erő, mintha vákuum szívta volna ki Velencéből.
Lassan forgatta a pestis-maszkot finom kezeiben. Ott voltak azon az elmúlt évek eseményei. Szerette a szemüvegeket, sapkákat és így a maszkokat is. Ott hordozták, mint egy filmfelvevő mindazt aminek tanúi voltak. Nem volt olyan egyszerű előhívni őket, mint az emberekből az emlékeket. De ott voltak. Ő pedig nem hagyatkozhatott a saját emlékeire minden esetben. Amikor olyan sűrű a jelenlét, mint itt Velencében, nem látszik tisztán a történések vetülete.
Szerette ahogy ragyog a szívük közben. Szerette nézni ahogy kiteljesednek egymásba hajolva, mint túl közel növekedő hatalmas szomorúfüzek.
Nézte a maszkot, és arra a fiatalemberre gondolt aki maga sem tudva miért, ifjúi hévvel vetette magát a háború mocskaiba, nem véve tudomást a vérről, a szenvedésről, és az egyételmű, és ordítóan világító értelmetlenségről.
-Milyen messze vagy. Milyen embertelenül messze vagy már, és milyen embertelenül közel az út végéhez. - Megsimította a pestis-maszkot. - Mindjárt vége, kedvesem, mindjárt vége.

Velencében ez alatt lehűlt a levegő. Romeo felcammogott a szobába és bebújt Cleo mellé az ágyba. Cleo álmában sóhajtott és elernyedtek az izmai. Mona idegesen forgolódott, majd ismét magára húzta Pjotr ott felejtett polóját és elaludt végre. Bona álmatlanul keringett a városháza oszlopsorai között és kereste a jelenést. Könnyei potyogtak cserzett, ráncos arcáról. A hiányérzete az őrületbe kezdte kergetni már.
-Hol vagy? - suttogta. - Segíts meg, kérlek.
A bukott a Szent Márk tér sátrai között járt, teljes karneváli díszben. Nézte a sátrakat és a benne alvókat. Végigsétált az üres gondolakikötőn és elnézett a tenger felé.
Lassan szállingózni kezdett a hó. A Bukott kinyújtotta a kezét, hogy felfogja a hópelyheket. Aztán levette a tollas fekete maszkot és bedobta a vízbe.