Kémek és tolvajok

Bejártak mindent kéz a kézben. Átsuhantak a falakon, csendes lugasokban pihentek meg az ódon házak között. Ferde macskaköves utcákban porzott léptük, és nevetgélve álltak meg a kis hidakon. Hol a vizet figyelték, hogy a hullámokon táncoló fényeket és mintákat. Bejárták a házakat és tereket, hálószobákat és muskátlis ablakokat, enyhe lejtésű háztatókat és széles gondolákat. Végül megpihentek a vasútállomáson és kissé mosolyogva és hulla fáradtan várták meg a vonatot. Mindent tudtak, ami megtudható, és most messze viszik, megállíthatatlanul. Elviszik Velencéből, miközben a vízszint egyre emelkedik, és ahogy a régi illatok és ízek, ahogy az elvesztegetett pillanatok nem hozhatóak vissza, úgy Velence hajdanvolt stabilitása és ereje is apró darabokban távozik a városból. Mint fénylények harapásaival távozott az életerő a városkapitányból.

Pookah írta: Mona a falon

Ült a falon a Kleo teraszán, és csurogtak a könnyei. Mona ritkán sírt - bánat, öröm, düh, agresszió vagy félelem szívesebben talált utat magának a kezein keresztül, testet öltve egy-egy marionettben. Most sem húzta soká a bőgést, rágyújtott inkább ismét egy cigire. A nikotin fókuszálta a gondolatait és megnyugtatta. "Mióta itt vagyok, egyre többet bagózom" - gondolta. "Meg kell kérnem Kleót, takarítsa ki a testem..." Összeszedte magát és átgondolta, hogyan tovább. Azt tudta, hogy Marco atya mellett akar maradni még egy ideig, akárhogy is érez iránta a férfi. Az utóbbi napokban nem jutott hozzá a munkájához, ami amellett, hogy továbbra is kedves volt a szívének, hivatalosan a maradásának a záloga. Nem akart az atya jóindulatára apellálni. Átszámolta a napokat és fejben újraosztotta a munkát. Majd a szobájában papíron is pontosít, de azt már látta, hogy bele kell húznia egy kicsit. Nem veszélyes a helyzet, de nem is lazsálhat túl sokat. Nem baj, legalább valamivel eltereli a figyelmét arról a tényről, hogy úgy tűnik, Marco atya nem viszonozza az érzéseit. Mona tűnődött. Nem számított heves vallomásra az atyától, de voltak pillanatok, amikor azt gondolta, vannak esélyei. Néhány rajta időző, hosszú pillantás, vagy azok az alkalmak, amikor sikerült megnevettetnie... Mona szeretett és tudott hatással lenni másokra, és művészként meg is érezte legtöbbször, amikor ez megtörtént. A múltkor Kleo is úgy látta, mintha Marco atya hajlana Mona felé. "Umm. Ebben az esetben mindketten tévedtünk." Nem áltatta magát azzal, hogy majd szépen lassan beleszeret az atya, vagy hasonlók. Ráadásul számított rá, hogy a férfi figyelni fogja, túlvan-e már az egészen. És ő azt mondta, azt ígérte, csak egy csókot kér. Nem tehet úgy, mintha többet akarna, hiába tudják mindketten, hogy valójában tényleg többet akar. Úgy tisztességes, ha tartja magát ahhoz, amit kimondott. Ráadásnak elképzelhető, hogy Marco atya elküldi, vagy képes belenyúlni az agyába és kitörölni a szerinte nem kívánatos részeket, ha terhessé válnak számára Mona érzései. Mona megtett volna hasonló dolgokat szívbaj nélkül, ha úgy gondolja, ezzel használ a másiknak. És pontosan tudta, az atya sem szívbajos. Kitörölhette volna az érzést ő maga is magának, talán, ha elég ügyes, de nem akarta. Fáj persze, cudarul, a visszautasított - pontosabban a sajnálattal és aggódva, de mégiscsak elhárított - szerelem... jelenleg jobban, mint bármi más. De ez majd változik, ő pedig nem bolond, hogy lemondjon erről az új, sosem tapasztalt, élességében is édes érzésről. Tegnap éjjel nedves álmai voltak az atya főszereplésével, és felébredve megdöbbenve vette tudomásul, hogy lehet így vágyni valaki érintésére, hogy az fizikailag fájjon. Nem teljesen értette magát, és ez is érdekes volt, figyelni a saját vágyait, reakcióit, egyszerre kívülről és belülről, eltávolodva és nagyon is benne élve. Megintcsak arra jutott: maradnia kell. Maradni akar.
Eszébe jutott, hogy Marco atya talán félelemből nem mond igent a ki-sem-mondott kérdésre. Fél, hogy túl sokáig élt ahhoz, hogy szeretni tudjon, vagy hogy mibe keveri Monát, ha felvállalja őt. "Nem mintha nem keverne bele minduntalan a zűrökbe" - gondolta mosolyogva. Talán attól fél, hogy Mona túl fiatal, vagy éppenhogy attól, nem él elég sokáig. Vagy hogy gyereket akar, vagy elmegy, mert normális életet szeretne élni... Ezen a ponton leállította a fantáziáját. Nyilván ez mind lehetséges, de ha ezekre a lehetséges indokokra gondol, reménykedni kezd, amit nem engedhet meg magának. Csak akkor van esélye kibírni ezt az egészet, ennyire közel az atyához, ha tiszta fejjel, világosan és racionálisan gondol a saját állapotára, helyzetére, és az atya érzéseire. Illetve azok hiányára.

A hóval teli horpadt bádogbögrében (amit Kleo csikkgyűjtőnek helyezett el) elnyomta a cigit, leszökkent a falról és bement a házba. Visszafojtotta a késztetést, hogy a folyosón elhaladva befüleljen a szomszédos szobába, ott van-e az atya. Bement a saját, megszokott és megszeretett szobájába. Egyelőre el sem tudta képzelni az életét máshol és máshogy, mint itt, ebben a házban, ezekkel az emberekkel körülvéve. Római élete, a szülei és a régi barátai olyan messze voltak tőle, mintha csak filmen látta volna. Szerette őket persze, mint nagyon távoli, kedves emlékeket, de nem tudott rájuk valóságosként gondolni. A félénk és finom Kleo, aki tüskékkel védi magát, mint egy érzékeny virág; a bolondos és élvhajhász Romeo, aki a tűzbe is beugrott volna a barátaiért; a hol csöndes, hol harsány orosz, Pjotr, aki még elszántabban próbálta óvni a függetlenségét, mint Mona, és aki végül inkább szintén a többieket választotta... Miattuk is ki akart tartani, az ő barátságuk és társaságuk érdekében.
De ahhoz, hogy kitartson, valakivel meg kell osztoznia a keserűségen, a kétségeken és az ezek felett fátyolként lebegő örömön... Elővette Simonetta babát a bábok mögül. Gyengéden levetkőztette, és nagy gonddal, időt nem sajnálva egy töviskoronás, vérző és rózsákkal körülvett szívet rajzolt-festett a báb szíve fölé. Igyekezte minél tetoválás-szerűbbre. Simonetta babának egyébként tényleg volt szíve: Mona egy szív alakúra csiszolt, gyönyörű, fazettás hegyikristály-darabot rejtett az agyagba, amikor 17 évesen a babát megformálta. Mindössze kétszer húzta ő a szívecskés papírt Nanna húsvéti cassatájából, először 5 évesen, akkor állatkertbe akart menni. A második kérése ez a kristály volt. Az apja szívta a fogát, de végül hang nélkül kifizette a rendkívül drága darabot - valószínűleg a guta üti meg, ha megtudja, hova került végül a kő.
Aztán nekilátott a munkának. Simonettát az asztalon hagyta, nem akarta, hogy elkenődjön a festés, néha rápillantott munka közben. Szerencsére a készülő előadás kitöltötte a gondolatait hamarosan, eltűnt tér és idő, csak a báb és Mona kezei léteztek. Kijavította az illesztési hibás térdeket, összeszerelte a darabokban heverő Pierro-t, felöltöztette, felzsinórozta és a tartókeresztekhez kötözte a zsinórok másik végét. Szerette is, meg nem is ezt a részt. "Mintha tűre döfnék egy pillangót...", ugyanakkor szinte érezte, amint a mozdulatlan bábot a mozgás lehetőségének végtelen variációi töltik el. Megtáncoltatta a kész Pierro-t, hogy kellően mozgékony-e, tartanak-e a zsinórok, könnyedén működik-e a mozgatás. Mona marionettjei eléggé bonyolultak voltak, két kézzel kellett mozgatni őket. Előre gondolt arra, hogy egyszerre két bábot is kell majd az előadás során mozgatnia, ezért úgy intézte, a fő mozgási pontok kerüljenek egy keresztre, a másikra a finom mozgatást szerelte. Átgondolni, hogy mikor mit mozdít meg, így kicsit bonyolultabb volt eleinte, de szükség esetén a finomabb mozgást ki tudta iktatni. A darabban volt egy tömegjelenet, ezzel kapcsolatban még kissé tanácstalan volt. Azt gondolta, megkéri a többieket, segítsenek neki. Amíg ő a szerelmi vallomását eltáncoló Pierro-t mozgatja ("Hát ez egy vicc" - gondolta kicsit cinikusan), a többiek meg tudják annyira mozdítani a többi bábot, amennyire szükséges. Egy metronóm mondjuk kell hozzá, a hangot úgyis később teszi alá. Nem szívesen kevert volna varázslatot mindaddig a darabba, amíg anélkül is meg tudja csinálni.

Az eb

Pjotrban volt valami hierarchikus tisztelet. Akkor is felettesének tekintette Marco atyát, amikor először találkoztak, és akkor sem rebbent meg a szeme, mikor itt, az alapítványnál szembesült azzal, hogy a vérengző démonvadász az alapítvány képviselője. Nem tett megjegyzést és nem utalt közös vérgőzös múltjukra. Marco atya pedig automatikusan hagyta meg Pjotr számára a kívülmaradás lehetőségét. FÉlt tőle, hogy azt elragadja a saját erőszakos múltja, és démonvadásszá akarna válni. Nem tett volna jót a város törékeny egyensúlyának, ha egy ilyen kaliberü figura úgy dönt, hogy pusztuljon mind, ki nem emberi lény. Pjotr nyugodt volt, és két diplomatikus beszélgetésük után az atyában eloszlott minden kétség és aggodalom Pjotrral kapcsolatban. Ezzel együtt meghagyta neki a lehetőséget, hogy távolmaradjon.

Amikor az orosz végül leült az ágya elé, hátát az ágykeretnek vetve, Marco atyának egy megbízható kutya jutott eszébe róla. Majd egy másik kutya, akit kölyökkorában adott Bella Trottininek. Húsvét után jártak már, kicsit csípős tavasz volt. Bella tizennégy éves volt, és álmodozó, lassan lebegő leány. Nem volt kifejezetten szép, de jó szíve miatt mindenki szerette. Marco atya pedig nem hagyhatta ki a lehetőséget, amit ez a szende ifjú képviselt. Mauritio Bruni volt az ideális futár. Marco atya úgy intézte, hogy egy gyönyörű kutyaköjök álljon az alakváltó rendelkezésére. A víz forrt a kis kosár körül, mikor acsere megtörtént. A kölyökutya úgy lebegett alá a csatornában, mint egy kis rongycsomó. Mauritio azonnal becsempészte a kis jószágot a Trottini házba. napokig a sufniban tartotta, majd egy megfelelőnek tűnő pillanatban az emeleti folyosón hagyta, ahonnan a hálószobák nyíltak. Bella azonnal beleszeretett. A kiskutya lassan nőtt, aurája, amit csak értő szem láthatott volna halványan derengett. Abban a házban olyan hétköznapinak tünt, mint egy igazi kóborkutya.

A makettet DonPerino műhelyében készítették, a legnagyobb titokban és a legnagyobb gonddal. Trottini ugyan soha életében nem szedte össze a bátorságot, hogy hozzányúljon, de mindvégig fenntartotta magának a lehetőséget, hogy a makettet használva tegyen kárt ellenségeiben.

Marco atya egy bálon szerzett tudomást a műalkotásról, de akkor már késő volt. Agusto és a és az öreg Perino olyan jó munkát végeztek, hogy csak kétölnyi távolságból lehetett megszemlélni a mesés város kicsinyített mását. Szép búrát emeltek köré, és Trottini úgy feszített előtte, mintha ő építette volna. marco atyában meghűlt a vér és lázasan igyekezett heteken, hónapokon át valahogy megszerezni a makettet.

Szerenscére többen is fáradoztak ezen, így az atyának nem kellett hús-vér valójában probálkoznia. Bár a mágikus sérüléseket így sem kerülghette el. Többször nagyon komoly csapásokat szerzett. Sokszor egy hajszálon múlt ép elméjének megőrzése. Végül Trottini a sorozatos betörések miatt beszüntette a bálokat, és a vendégeskedést a palotájában.

Bellát nem érdekelte a makett. Így mikor idős szülei halálakor a ház és benne a makett teljesen az ő fenhatósága alá került, felvitette azt szülei egykori hálójába. Apja testőre, Agusto az öreg Trottini halálakor annyit kért Bellától, hogy élete végéig hadd maradjon a házban, lehetőség szerint a makett mellett. A jószívű Bella ezért megengedte, hogy a testőr öreg napjaira a Trottini ház legszebb hálószobáját ossza meg a városmakettel. Bella kuityája eközben tovább növekedett. és bár a testőr és a kutya ki nem állhatták egymást, Bella nem talált kifogásolhatót abban, hogy a kutyát is be-beengedje a makett közelébe, esetleg Agusto bácsi ódszkodása ellenére is. Annyira sajnálta a szűkölő jószáot, ahogy kaparja a hálószoba ajtaját.

Marco atya ha nagyon rákészül, bejuthatott volna a palotába, de az ára a műveletnek túl nagynak tünt. Trottini megszállott és bolond volt. Ha igazán sarokba szorította volna, komoly kárt tehetett volna a városban a maketten keresztül. Bella nem tudta, hogy milyen egyszerű és pusztító fegyverrel lakik egy házban. Agusto, a testőr pedig sokkal jobban képzett és Trottinihez a végletekig hűséges varázslóként minden nap tovább erősítgette a palotán magán és a makettetn is a távoltartó és védőköröket.

Marco atya időnként kiült a csatornára, szemben a palotával, és figyelte annak fényeit.

–Amíg úgy vigyázol arra az asztalra, ahogy én is tenném, nem megyek be. De jól csináld, Agusto, mert ha elbuksz, mind elbukunk.

A kutya nőtt és egyre csendesült. Sokszor napokra megfeletkeztek róla. Agusto is természetesnek vette a közelségét, és mikor közeledett az öreg testőr halála, a kutya őt is melegítette testével, és nyüszögve nyalogatta annak öreg májfoltos kezét, míg ki nem húnyt élete lángja.

Bella unokája Fabrio már nem is látta a kutyát. És Fabrio unokája, Hugo már csak mint a furcsa palota számos kísérteties jelenségének egyikeként gondolt, a kövön nyugodtan kopogó körmű hatalmas dán dog formájú kutyára. Megérinteni sosem tudta, mert a kutya olyankor vicsorgott és morgott. Az időközben újra a nappali díszévé vált városmakett változásait senki nem vette észre, ahogy azt sem, hogy a kutya csak és kizárólag akkor bukkan fel, amikor valaki túl közel merészkedik az impozáns műalkotáshoz.

Kezdetben az atya látott az eb szemével, hallott a fülével. Később ahogy lassan kifakult az erő ebből a varázslatból elvesztette a kapcsolatot az ebbel. Ahogy teltek az évtizedek a város néha megajándékozta egy-egy futó pillanattal a kutya érzékelte valóságból. Így tudta, hogy a makett nincs veszélyben, és azt is érezte, ha elgondolázott a palota előtt, hogy Agusto és később a kis Peppino játékból továbbszőtt varázslatai töretlen erővel védik a házat.

Mire Fabrio meghalt az atya biztos volt benne, hogy ő maga egyedül, vagy akár a kutya segítségével sosem tud a maketthez elég közel kerülni. A palota védművei az ezredfordulóra olyan erősekké váltak, hogy a kutya létét is elfedték, nemhogy rést találhasso rajta egy mégoly kitartó fürkész is, mint az atya.

A palota elveszett, a fókusz átkerült a csatornába. - gondolta Marco atya. - Légy könyörületes, ha tévedek.

____________________________________

Velük ment, mert velük kellett menjen. Ott voltak és akár életüket is adták volna az ő ügyéért. Lojalitásuk és hűségük több volt kötelességnél. Szerették őt. Az apátia és a kilátástalanság sivatagában elméje legpusztítóbb fegyverét szorongatva hagyta, hogy a homok beférkőzzön a ruhái redőibe és így rondolatai réseibe is.

Olyan közel volt a vége, és ők visszahozták. Közel volt és ő megadta magát, de ezek a fiatal alig élt tanoncok visszarángatták erejüket a végsőkig kimerítve, életüket nem féltve, lementek érte a pokolba és visszahozták....

A végtelen, az örökké és a soha végeslétü lények illuziói voltak csupán. Az ő életének is kell vége legyen egyszer. Emlékezett hogy csalta tőrbe vagy csábította el a város. Nézőpont kérdése volt csupán. Ott a sivatagban azt is értette már, hogy miért pont őt és miért nem mást. Istenbe vetett hite rendületlen maradt, de önnön képességeibe vetett hite elenyészett.

Mona bukkant fel, ifjúi hévvel, dühvel és felpiszkált igazságérzettel. Kiabált és veszekedett vele, azon a búgó mély hangon ami annyira jellegzetessé tette, hogy évszázadok múltán is emlékezni fog rá.

Át akarta adni neki a kardot.

– Ölj, Bábjátékos. Ismerd meg a vér, az őrület és a pusztítás ízét. Aztán gyere vissza és meséld el milyen....

De Mona nem nyúlt érte, és mire elszánta magát Marco atya is meghozta a maga döntését. A kor nem lassította le a gondolatait, csak erejét vette el elszántságának.

–Veled megyek. - tudatta a lánnyal, és a sivatag homokját hosszú talárjával magával rántotta a zsinórok erdejébe.

A palota védtelen volt. Őrizetlen és elhagyatott. A szerte heverő rongyok mutatták kik küzdöttek érte és ellene. Démonok - gondolta - nem emberi indítékokkal. De lehet, hogy hiba volt nem bízni egyikben sem? Démonok, nem emberi indítékokkal. És ha bejutottak, és itt voltak, miért nem nyúltak a városhoz mégsem?

A rombolás ott volt, a pusztulás a maketten. Marco atya Mona szemeivel mérte fel az asztalt. Igen. Az összecsapás itt is folytatódott, és az, kinek maradványai a makettasztal mellett hevernek, volt az, ki estében belesodort a védtelenné vált házsorokba.

Mona fejében is összeállt a kép. Az éjjel leomlott kerület, emiatt omolhatot le. Egyszerű, nyers és primér szimpatikus kapcsolat. Mint az afrikai vudu-babáknál.

– Hogy hagyhat egy ekkora erejű lény ilyen könnyű támadási felületet magán? - értetlenkedett Mona.

– Én hagytam. - Gondolta az atya szomorúan Mona fejében, miközben gondosan körbebástyázta magát, nehogy a lány bármit is észrevegyen tipródásából és önmarcangolásából.

A palota üres volt. A Forrás pedig valahogy utat talált ismét, hogy felszínre törjön. A palota közepén elterülő medence vize lassan elpárolgott és helyét a ragacsos sárga és kék nyers energia töltötte fel. A bőrüket égette finoman, mint a nyári esték lebukó utolsó napsugara. lassan sűrűsödött és formálódott egyetlen narancsnyi halálos bombává.

A makettet figyelték és gondosan védőbúrát emeltek köré. Romeo a kutyát kereste, akinek aprócska szobrát megtalálta a makettpalota nappalijában álló makett makett alatt.

A kutyát, akit védelmezni állított ide valaki.

Marco atyában felizzottak az emlékek az Ebről. Ahogy annak idején áttört a kapun, ahogy betört a házába. Ahogy felizzottak a bútorai és a levegő, miközben megmutatta magát neki. Az atya akkor még tudott csodálkozni, akkor még izgatták a kapun áttörő lények. De soha, egyetlen démon sem állt elé így, ahogy az Eb. Eredeti saját formája betöltötte a házát és elvakította az érzékeit. Kanyargó indás lénye könnyed volt és hangtalan. Suttogó hangja simogató volt, és erje lassú és halálos mint egy óriáskígyóé. Összehúzta magát akkorára mint egy ló, és gondosan behajtogatva minden csápját és indáját lekuporodott az atya lába elé.

–Te vagy a helytartó, engedd hogy itt maradjak a kapu külső oldalán. Cserébe hűen szolgállak téged, és a Kaput anyagi életem utolsó percéig.

–Utolsó percéig... úgy legyen! - Talált vissza a hangjához az atya. Sokkal később hívta magához az addig hínárként mindent benövő entitást, hogy adja esszenciáját beleépülni egy kiskutyába.

Az Eb, - mert magában mindnek nevet adott, és mert évtizedekig kutyaként szolgálta - cseppet sem zavartatta magát a fiataloktól. Megjelent és befeküdt az asztal alá. Marco atyában ettől felbugyogott valami egykor volt felelősségtudatából. Azt hitte az Eb már réges rég halott. De az Eb ott volt, és hagyta, hogy Romeo megsimogassa hatalmas fejét.

Visszaúton

Kavargó hangok, szagok és színek voltak csak. Valahol a tudata mélyén a viaskodás kicsit szelidült. Gondolta, hogy a diákok, az ösztöndíjasok hozták ki. Eszége jutott Kleo is, törékeny testével és rémült elméjéval, ahogy mégis megfeszíti magát és bátran helyt áll, gondolkozik, tesz és óv, olyan magától értetődően, mintha sokévnyi közös múltjuk lenne. Mona is eszébe jut, hallja a hangját, érzi a közelségét. A harcos, aki művésznek állt, hogy elméje erejét ne használja ki senki.

A teste szinte minden sejtjét újra kellett építenie, és ezúttal nem ment volna egyedül. Ő annyira meggyengült, hogy nem bírta úgy segíteni az életbenmaradását, mint korábban. Kleo is és a Bukott is segítették. Felismerte a köpeny szagát. A színe más volt ugyan, de a hatása a régi. A Bukott felbukkanásai, bár többnyire segítségnek tüntek, Marco atyát mindig a végnapokra emlékeztették. Volt egy olyan szinte bizonyosság erejű érzése, hogy a Bukott fogja egyszer, végre, elvenni az életét.

Az ébrenlét homályos körvonalú foltjait gyorsan váltogatták az ájulás jótékony üressége.

Végül ott állták körbe, elmosodó körvonallal, belassult mormogó hanggal az ösztöndíjasok. Bennino atya jutott eszébe. És bár a szoba és az alakok benne szétfolyó tintapacáknak tűntek, Bennino atya alakja élesen kirajzolódott a feje mellet. Az atya mellette térdelt és feladta rá az utolsó kenetet. Mondott érte egy imát és feloldozta bűnei alól. Ebből tudta Marco atya, hogy csak illúzió, csak képzelődés. Bennino ma már nem oldozná fel. Mikor megértette mi lett belőle mélységesen felháborodva elrohant, olyan szörnyű átkokat hagyva maga után, amik önmagukban is elegendőek lettek volna hogy a pokolban érezze magát.

,

Bennino talán már nem is élt. Idő, helyek és arcok összemosódtak. A fiatalok körbeállták. Felismerte az ororsz jellegzetes dörmögését, érezte Romeo izzadtságát vérrel keveredni, érezte az alkoholt Kleo bőrében, mint valami tartósítószert, és hallotta Mona semmivel össze nem téveszthető hümmögését. Meg akart halni. Ki akart szállni. Alá akart szállni a pokolba. Mert van egy pillanat, amikor már vágyik egy tömeggyilkos is megfizetni, csak legyen már vége a rémálomnak.

–Beérem mára egy hugyozással is, ha nem engedtek meghalni. - hallotta a fejében önnön hangját, saját szavait évszázadokkal korábbról, valahonnan észak-afrikából.

– Vécé - suttogta Kleonak, aki azonnal odaintette az oroszt és kitessékelve mindenkit kettesben hagyta vele a homályos körvonalú szobában.

A rabszolgavásárnak vége

A város ébredezett. A hajnali piacolók és a halászok, a kontinensről lassan begördülő szekerek hangja vegyült a víz lassú, a csontjaiban áramló búgásával. Kilépett az utcára. Csizmája finoman kopogott az utcaköveken. Szokásos reggeli körútját kezdte, amely érintette szinte az összes hidat, a terek nagyrészét, a kereskedőcéhek házait és a templomot is. Elment a kikötőbe és elsétált a dokkok előtt. A városkapitány időnként érezte a várost és érezte a vizet. Mint ahogy egy ember érzi a csontjait és tudatában van a vérének, ritka, veszélyes pillanatokban. Marco atya megállt a dokkok mellett, abban a vékonyka utcában, ahova minden ház csak a hátával nézett, ahova nem fért be egy szekér, és aminek mindkét falát éppen elérik az ujjai ha széttárt karokkal megáll. A víz a lerakott köveke alatt, a cölöpök erdejében megvonaglott.

Marco atya kissé megbillent álltában, és úgy figyelt lefele, mint egy vadászkutya. A víz ismét ismét megvonaglott. Az erejétől a dokkok előtt felmagasodott a víz, mint egy hatalmas tengeri hullám. Ahogy a hullám vissza simult a vízbe, erejétől a régebbi, vagy nem olyan figyelmesen vagy pontosan elhelyeztt cölöpök úgy törtek ketté, mint megannyi vörös fogpiszkáló. Marco atya felegyenesedett és látta, ahogy egész házsorok rogynak bele a vízbe.

Futásnak eredt, végig a Costellon le a vízhez, hogy lássa a nyílt vizet. Ott beugrott egy gondolába és emberfeletti erővel lökte a kis csónakot be a főcsatornába.

A hullámok magasra csaptak. Az emberek sikítozva futkostak. Füst szállt fel a házak közül, és néhol kócosan meredeztek gerendák ott, ahol korábban házak álltak.

Marco atya a városkapitány régi palotájához kormányozta a csónakot. Ott kipattant belőle és merohant a nyitott kapun. A belső udvarból a víz kivonult a csatornába. A helyén valami sárgás ragacsos anyag hömpölygött lassan. Ahol a víz elérte, ott apró fényes lények futottak szét belőle, mélyen be a víz alá.

Marco atya döbbenten nézte. Meg sem rezzent mikor a zsilipes kapu döngve becsukódott a háta mögött. Nem hallotta a jellegzetes csúszó hangot, amit a hüvelyből előhúzott kard ad.

Csak nézte ezt az anyagot és azt próbálta megérteni, hogy mi lehet. Látta a szerkezetét, látta az eredetét, a mozgását, érezte, hogy mekkora erő lakik benne. De nem érte fel ésszel, hogyan, honnan és miként szoríthatta ki a ház alól a vizet. Valahol a figyelme peremén érezte a fenyegetést, de az anyag olyan összetett volt, olyan csodálatos, amilyet még sosem látott, és amilyet elképzelni sem tudott eddig.

Lehajolt, hogy belenyúljon. A mozdulat elikezdődött, de nem fejeződött be.

Érezte a fájdalmat, a megszakított levegőt, a megtorpanó vért, és érezte ahogy ezer szálon szétfut a testében a méreg. Ekkor már látta is a mellkasából kiálló kardhegyet. Előredőlt, mint ki halálán van. Teljes súlyával rádőlt a kardra. Ezt a támadó kihasználta és ki is húzta belőle, hogy újra lecsapjon. Nem volt újra. Lehajoltában Marco atya megmerítette kezét a fortyogő ragacsos anyagban és visszafordultában belekente azt támadója arcába.

Kezét, és támadósa fejét úgy emésztette fel az anyag, mint a mellészorult vizeket. Hideg, ezüstös-kék fény támadt elporladó bőrükből. Merco atya felhördült a fájdalomtól. Miközben a támadója beleborult a sárga lébe.

Egy kézzel nagyon nehezen boldogult a hatalmas kapuval. Sérült kezéből percek alatt csak izzó kékesfényű csonk maradt. Amikor a csatornára néző mólóra lépett, már alig állt a lábán. Ahogy már annyiszor, most is a vízhez fordult védelemért. Arccal, sajgó kezének maradványait tartva maga előtt dőlt bele a vízbe. Ahogy kinyitotta a kaput, hogy kijusson a házból, a víz és a varázslatos folyadék ismét összeötközött. Marco aatya eszméletlen testét millió fényes éhes bolyhocska támadta meg. Cincálták, tépték, ahol érték.

Lassan szállt alá. ahogy elhagyta a fénnyel teli vízrétegeket fokozatosan visszatért az eszmélete is. Ott lebegett lassan alá a pokolbéli Velencében. Üszkös romok és éhező Raghagurok közé. Próbálta elhessegettni a húsát tépő fénylényeket. nem sok sikerrel. Mikor végre leért a romok közé talpraállt, és elbődülte magát. Erejétől felborzolódott a romok között szálló füst, sé összébbroskadtak a maradványok is. A fénylények riadtan megálltak. A Raghagurok szinte csak erre vártak. Úgy vetetteék magukat a fénylényekre és az atyára, mintha időtlen idők óta rájuk vártak volna. Az atya magaköré fogta köpenye maradékét és szeretett nyelvén, latinul szólította fel a vért, hogy térjen meg hozzá.

A Raghagurok teste felhasadt és a bennük rothadó sűrű vér, mint páncél rakódott az atyára. Vastagon, mint a sár borította el. olyan vastagon, hogy a visszatérő fénylények hosszan ellakmározhattak belőle, anélkül, hogy az atyában kár tennénak.

Ő elindult a főcsatorna irányába. a szokott köves, sivatagosan száraz ajzat helyett egy bugyborgó tavat talált a csatorna közepén. A buborékok fényesen ragyogó kék magot mutattak. Mint valami kéktüzű vulkán kiömlő magmája. A belőle felszálló sárgás füst gyűlt fel az egykori palotában, úgy, hogy kiszorította a vizet.

Tűz és víz sosem lesznek barátok. De két ennyire különböző létezés is juthat közös célrha, ha ven egy közös helyük.

marco atya érezte magában a vizek szavát. érezte a tarkóján a nyomást. Tudta jól, hogy vannak helyzetek, amikor nem rendelkezik a testével. Sikítva zuhant térdre. A fénylények elrebbentek. Kezei elsüllyedtek a hidegfényű lávában. Lábai lángoltak kénes gázlángokkkal. Porladása, hamvadása olyan gyors volt, hogy végig tudta nézni. Sikított. Hosszú évek óta, most először volt halálfélelme. A láva behúzta és felemésztette a testét.

Úgy lebegett meggyötört teste a víz felszínén, mint egy darab rongy. magához tért ugyan, de arccal a vízben csak a kavargó sötétséget látta. Valaki megragadta az egyik elszenesedett karját. és minden óvatosságot mellőzve egy csónakba dobta.

–Hulla vagyok.- gondolta az atya - bevégeztetett.

valaki beterített egy fekete-ezüst köpennyel. A sebei fellángoltak. Ő vinnyogva vonaglott a csónakban. Valaki tengervízzel locsolgatta. A végtagjait visszaépítő tűz és a vérében keringő víz viaskodott.

Hosszan ringatta a víz a gondolát mire feleszmélt, hogy él. Még mindig él. Üszkös végtagjai ugyan rondán néztek ki és fájtak is, de megvoltak és működtek. a fekete köpenyből csak vékony hártyák maradtak itt ott fennakadva a ruhája maradványain. A gondolás felállt és ellökte a csónakot.

–Új urad van, atya. - hangja hörgő suttogás volt álarca mögött. - Tarsd tiszteletben akaratát és elégítsd ki igényeit. Pont ahogy eddigi uraddal tetted. - a fekete tollak lassan libegtek a gondolás maszkja körül.

–A városé vagyok. Nem lehetek másé.

–Egyességet kötöttek. Te voltál az ára. Becsüld meg magad.

Lassan felült majd felállta gondolában. érezte magában a vizet. érezte a várost és érezte az új erőt, a tüzet is belül.

–Nem adott el... bérbe adott. - a hűséges szolgák elégedett sóhajával hajtotta le fáradt fejét, mintegy köszöntve a körülöttük omladozó várost.

–Ott akarok lenni, mikor meghalsz, atya. Bizonyára gyönyörű jelenet lesz, ahogy isten harsonás angyalai leszállnak és felpofoznak, majd feljönnek érted az enyémek és kitépik az ezer évvel és gondoskodással idecsomózott lelked ebből a bűnös létből. Ott akarok lenni.

Kacaja hörgés volt csupán az atya füle mellett, átka erejéből ettől még semmit nem vesztett. Az atya lesöpörte a válláról kihullott hajcsomóit.

20