A sivatag homokja

Lassan haladtak. A lovak nehezen bírták a terepet, ők meguk pedig csendesen főttek meg a saját izzadságukban. A második hét végén járvány tört ki, és hamarosan a 12 harcosból négyen maradtak életben. DiAmbrose minden hite és elszántsága is kevés volt a megmentésükre. Évek teltek el a háború óta, és azon kapta magát, hogy valahova nagyon mélyre szállt benne a közömbösség. Ezek a katonaák évek óta körülötte voltak, és hűségesen tették a dolgukat.

Még elég messze voltak Tel-Akhmertől mikor Shud észrevett a távolban, valahol a keménnyé száradt homokdűnik és a felettük finoman rebegő forróság között egy pontot. Shud lassan lélegzett, mint egy elefént. Nagyon hosszú be és méghosszabb kilégzéssel élesített magát harcra. DiAmbrose maga is elkezdte figyelni a pontot a távolba. A pont mozgott. Pár perc múlva biuztosak voltak benne, hogy közeledik.

–Nincsenek magányosan közlekedők a sivatagban. - Állapította meg Shud.

–Csak ha a település nagyon közel van...

–Itt nincs semmi.

–Mi vagyunk itt. - vigyorodott el DiAmbrose a kendő mögött. - Fegyvert kézbe!

A lovas egyedül volt. Körbejárta őket és úgy méregette a négy harcost, mint kétséges eredetű árut. DiAmbrose beleborzongott a lovas figyelő tekintetébe, és lecsapott. Gyors volt, de csak a lovat találta el. Az állat felágaskodott és belerúgott DiAmbrose hátasába. A lovas lecsusszant a nyeregből és rácsapott DiAmbrose térdére. A lovag térde úgy nyílt meg a ruharétegekkel körülfogva mint egy színes virág. Az idegen nyugodtan állt mellette. A kendő redői közül villanó tekintete hűvös volt és nyugodt. A lova fújt és arrább poroszkált. DiAmbrose lova is megsérült. A lovagot elöntötte a düh és a fájdalom. Olyan hévvel csapott le az idegenre, hogy annak normális körülmények között esélye sem lett volna reagálni. DiAmbrose kardja valahogy mégis lepattant róla. DiAmbrose fusztráltan fújtatott és próbálta kitalálni mit tegyen. A lába lüktetett a fájdalomtól és erősen vérzett.

Az idegen hátrább lépett és tekintetét végigfuttata a négy lovason. Lova melléállt, hogy bármikor nyeregbe pattanhasson. A harcos nyugodtan lehúzta kardjáról DiAmbrose vérét.

–Abdul Haim Kahal látni kíván. - mondta az idegen, csengő női hangon.

A harcosok döbbenten néztek rá. DiAmbrose elvörösödött a dühtől a kendő takarásában.

–Nem terveztünk kitérőt egy rablóvezér táborába.

–Visszautasítani a meghívást annyit tesz, mint elfogadni, hogy itt az út vége a lábatok alatt. - csengett a finom női hang.

DiAmbrose bólintott, hogy elfogadja, de szeme előtt karikákba gyűlt a sötétség. Lovára borult. A homokban nyom nélkül szívódott fel a vére.

Az oázis burjánzott az élettől. A forrást és mellette a tavat nem jelölte térkép. Az odajutásukat sok irányváltás és rengeteg teljesen egyformának tűnő homokdűnék jellemezték. Vezetőjük magabiztosan haladt előttük. ha lemaradoztak volna visszalovagolt és éles ismeretlen nyelven elkurjantott parancsszóvaé ösztönözte a hátasokat. Az oázis elfeledtetett velük minden fáradtságot. Érteni vélték a paradicsom fogalmát is a sokheti sivatagi út, a betegségek és nélkülözés után. DiAmbrose is felgyógyult, és térde is egészen rendbejött, annak ellenére, hogy biztos volt benne, ott a lovon ülve, hogy elveszti a lábait.

A nő, aki idekísérte őket az oázis urának testőre volt, Helmahim Utar. Alexandriáig fogja kísérni őket, és testőrként kell kísérniük, ha élve el akarnak jutni Alexandriáig. DiAmbrose mosolygott.

–Női testőr, titkos küldetés és kizsarolt biztonság? Hölgyem ön minden jel szerint sosem alszik.

–Nem, nemes uram. De biztosíthatom, hogy Önök sem fognak.

Mosolyogtak. DiAmbrose megértette, hogy itt az esély ellesni a fortélyokat a nőtől. A három hét alatt, míg kötelező vendégszeretetét élvezték a kétes hírű "hercegnek" elég sokat beszélgetett a testőrnővel. Beszéltek harcról, fegyverekről, istenről és hitről és hűségről. A nő magas volt, szálkás és ruganyos. Hangja csengő, nevetése olyan kacér, hogy a lovagot, ha szemét lehúnyva hallgatta nemesi udvarok vidám pecsenyeszígú ünnepségeire emlékeztette. Ez a nő szeretette az életet, és az életét, amit ennyire szeretett Haim Kahalnak köszönhette.

Soha nem érte el Alexandriát. A kilencedik támadás után már csak ketten maradtak DiAmbrose-zal. az utolsó éjjel szorosan egymásnak vetett háttal aludtak, mert nem bírták már tovább ébren. Hiába tanult meg a lovag, a kacagó gyilkostól - mert így hívták az oázisban - megannyi parktikát, fordulatot és varázslatot. hajnalban, mikor hátukat egymásnak vetveés sziklásabb dombon megültek, Helmahim elmesélte az életét a lovagnak. Végül felállt és odatérdelt a szigorútekintetű lovag elé.

–Ha vége ennek, elmegyek veled a templomba, és megtanítalak minderre, amit tudok. Cserébe te új nevet, és ezzel új életet adsz nekem.

DiAmbrose egészen meghatódott a dolgon. Együtt harcoltak napok óta. Sokszor megmentették egymás életét. Testükkel védték és melegítették egymást. Bekötözték és gyógyították egymás sebeit. A lány olyan erős volt, hogy DiAmbrose hosszú idő óta először úgy érezte méltó társra lelt, harcban, barátságban, életben. Ugyan nem merte bevallani magának sem, de vágyott a nő testére is, minden vágás és keménység, férfias elszántság és harcmodor ellenére.

A tárgy, amit el kellett jutassanak Alexandriába, ott volt Helmamit ruhának redői között. A lovag pedig semmit nem tudott a tárgy mibenlétéről, vagy értékéről, formájáról, céljáról. Tudta kinek kell átadni, és hogy istentől elrugaszkodott eszközökkel próbálják megszerezni. Saját eredeti célja szinte eltörpült a gigászi megmérettetés miatt, a lány küldetése mellett.

DiAmbrose felállt, kezét a lány fejére tette, bedugva a kendők alá. Ujjaival a haja közé furakodva átengedte magát a befogadás élményébnek. Ellepte a lány gondolatait a sajátjaival. Beterítette őt az érzéseivel és félelmeivel, és felemelte a lány hitét és bizalmát, amit iránta érzett.

–Én, DiAmbrose, Isten felkent szolgája, a jeruzsálemi templomos rend mestere új névvel, és új élettel ajándékozlak meg hűségedért sé tudásodért cserébe, Helmahim Utar. Mától a neved Helena DiAmbrose.

Helena elmosolyodott a kendők mögött.

Alig egy nap múlva DiAmbrose torokhangon hörögve adta ki gyászát, miközben egy kődarabbal és puszta kezével kotort sekély sírt Helenának, akiről a támadók lemarcangolták a ruhát, hogy elvehessék a kincseket érő tárgyat, és módot találtak még arra is, hogy pont úgy járjanak el az eszméletlen, vagy talán már halott nővel, ahogy DiAmbrose is számtalanszor tette a hadjárat folyamán. Véresen és brutálisan használták. DiAmbrose ekkor már eszméletlen volt. Sosem tudta meg, hogy megtalálták e, illetve, hogy mi volt az, amiért az első nőt, akit nőként is, egyenrangúként szeretett, el kellett veszítenie.

Lebegés

Lassan eszmélt fel. A narancsszín ég alatt, a horizontig elnyúló füstölgő, parázsló cölöpök és romok ismerősek voltak már. Nem volt nála semmi, ami visszavihette volna a saját világába, és nem ismerte az utat gyalogszerrel sem, így lebegve-repülve mégkevésbé.

Emlékezett a félelemre és az elszántságra a szívében, amikor először pillantotta meg ezt a pokolbéli tájat. Akkor értette meg, hogy egész addigi élete, mind az a rengeteg év, egy elhibázott, öntelt és teljesen téves hiten alapult.

Pokol igenis van.

Az eszmélés lassú volt, és fájdalmas. Minden tisztuló gondolatra százszám jutott a fájdalom. Remegett a teste. Arcát a saját vére spriccelte ritmusosan. Örült, hogy az eget látja, és nem az üszkös kiégett várost kell fentről, mint valami elcseszett sötét angyal néznie, élete utolsó óráiban.

Biztos volt benne, hogy hosszú és fájdalmas lesz a halál.

Felidézte hát a jó pillanatokat. A szeretett embereket. Szeretőket, szerelmeket, ágyasokat, testvéreket, bajtársakat, szövetségeseket és barátokat. Azokat az eseményeket amikre büszke volt, még akkor is, ha rajta kívül senki nem tudta, hogy megtörtént. Vagy aki tudta is, már mind halott. Történelmet alakított egész életében, de a neve nem maradt fenn egyetlen iraton sem. A nevek amiket használt bekúsztak a bőre alá, beépültek a csontjaiba, megerősítették őt. Pont ahogy a víz.

A víz hirtelen betöltötte a tudatát. Ott lebegett a tűz felett. testét marcangolták, zabálták a puszmák. Ez a szó kiürítette a félelmet a fejéből. Mona jutott eszébe, aki annyira hasonlított Helenára. A hangja a hidegvére és a szófukarsága. Tehetségük is hasonló, és Helena is játszadozott kis, fábólfaragott bábokkal. Színeik, termetük, nyelvük és illatuk nem. De erejük egy tőről fakadt. Mona sem félt szembenézni az ellenséggel. Helen ebbe halt bele. Ő maga pedig eltemette. A puszta kezével kapart neki sírt...

A víz az ő ereje. A sivatagban azt hitte ez a tudás a hatalma kulcsa. Végig rettegett, hogy egyszer csődöt mond. Istent vélte hallani az ereiben zsibongó víz dobhártyaszaggató dobolásában. Isten az élet, tehát a víz. A sivatagban ez annyira egyértelmű volt.

Sokkal később a vízre épült városban a kapcsolata a vízzel egészen új alapokra helyeződött át. Velencében személyisége volt a vizeknek, akarata és jogai. Kötelessége nem sok...

Bolondság. - gondolta, miközben a teste rángott a marcangolástól. A fénylények úgy lepték be, mint hullát a legyek. Már nem érezte a fájdalmat. A teste csöpögő húscafat volt. A tudata ködös, régi emlékekbe veszett.

A forrásé leszek végül, akárhogy is igyekszik megtartani engem magának. Felhízlalt disznaja vagyok a Városnak. - gondolta. Addig etetgetett, gyógyított, szeretett, hogy végül én lettem legértékesebb kincse. az, amiért a szövetségese végül ellene fordul. Mennyire szép. - Vérmocskos arcán mosolyba rendeződtek a ráncok.

–Tépjetek szét gyorsan, kicsi dögök. Legyünk ezen túl. Halni vágyom.

Valahol mélyen, a cikázó, zabáló fénypamacsokkal elborított lebegő test alatt, egy pokolbéli Velence romjai moccantak meg lassan. Kirajzolódtak a tüzekből és árnyakból az elveszettek. Azok a szerencsétlen egykorvolt emberek, kiket kettétépett Anahrú, és akiket rosszul rakott össze vak leánya, Shigulia. A förtelmes lények lábai is karok voltak, és mit farokcsonknak tűnik, az egykori társának feje. Raghaguroknak hívták a sivatagban őket. Olyan gyorsan szaladtak a forró süppedős homokon, hogy lelőni sem volt lehetősége senkinek.

Raghagurok ugráltak, és kapálóztak a magasan tovalebegő fénygombolyag felé. A forrás kitárult alattuk a mélyben, miközben Velence megremegett odafentt a szakadó esőben.

Tűz és víz, föld és levegő

Hullák hevertek mindenhol. Szépen sugár irányba, mintha hódolnának valamely nagy úr előtt. DiAmbrosa reszkető izmokkal botorkált vagy kúszott egyre távolabb a várostól. a sisakot egy rántással tépte le a fejéről. Az arcán így mégnagyobb lett a seb. Nem érdekelte, ahogy a többi sem. Fájdalmai éhsége változatos halucinációkkal ajándékozták meg. Elvonuló seregről, rárontó démonokról egyaránt.

Romla nem volt nagy város, nem volt igazán gazdasági sem stratégiai jelentőssége. Szakrálisról sem tudott, ami indokolná, hogy ilyen haragosan és vad feketemágiával védenék. DiAmbrosa nem talált magyarázatot sem delíriumában, sem pillanatokra kitisztuló gondolatai között. A keresztet köpenye megmaradt cafataiba tekerte és úgy szorította mellkasához, mint egy csecsemőt. Egy koszos vízfolyásnál lemosta sebeit, amennyire bírta. Ordított a fájdalomtól közben. Úgy tűnt a hangját hiába veszi szárnyára a szellő, senki sem maradt aki meghallhatja. Az éjszaka eseménytelen volt. Ő a vízfolyást követte, úgy vélte a tenger irányába. A harmadik napon kénytelen volt enni egy kis fakérget és valami kevésbé szúrós növény levelét. Sebesülései miatt nagyon lassan haladt. A hullák békésen zümmögtek. DiAmbrosa halucinációi egyre vadabbak lettek. Végül befeküdt a patakmederbe, magához szorítva a bebugyolált keresztet, és várt.

A patak kilépett a medréből. Körbenyalta és feláztatta sebeit. DiAmbrosa feküdt és nyöszörgött. Már ordítani sem volt ereje. Égető tűz a nap. Heve itt a sivatag szélén bugyogva forralja a halottak nedveit. A nap égette a sebeket az arcán, a karján, izzó vasként hatoltak a sugarak szétesett térdkalácsába.

A víz mosta és mardosta a hátát és felpuhította a behegedt sebeket. Vékony vércsík szinezte meg rövid időre a patak vizét.

–Ilyen nyomot hagyok - gondolta DiAmbrosa. - Ez vagyok én. A semmiben hagyok vékony véres nyomot, amit felold a mindenség úgyis. Miért mentettél meg, ha elveszed eszem és izmaim erejét egyaránt? Sosem hittem benned kevésbé. A poklot, azt nem hiszem valóban. A pokol itt van a földeden, Uram. Engedj kérlek a mennybe..

A patak kilépett medréből. Lassan felgyűlt a feje körül és egyetlen hullámmal borította el a reszkető meggyötört testet. A hullámok ereje egyre nőtt, és pengeként hasították le a sérülések mentén a bőrt, a húst a csontról. DiAmbrosa vinnyogott a fájdalomtól, de annyi ereje már nem maradt, hogy feltápászkodjon. Oldalra fordult, majd vissza. Majd ismét oldalra, hasra. Belefúrta arcát az egyre mélyülő sárba.

Karok, erős karok emelték ki a patakmederből és úgy dobták hanyatt a partra mint egy zsákot. A keresztet még mindig szorította. Árnyékok vetültek rá, és valaki letörölte arcáról a sarat.

–Nagyuram! Ide, gyorsan ide! Ez az ember tényleg él!

Albert Hickendorf hajolt fölé. Vonásai szétkenődtek DiAmbrosa fókuszálatlan tekintetében, de a mozdulatait olyan jól ismerte, hogy a megkönnyebbüléstől be is csukta a szemeit azonnal.

–Hulla.

–Fel kell gyógyítanunk, ha szóra akarja bírni.

Hickendorf közelhajolt DiAmbrosához.

–Ha tudod mi történt itt, bólints. Ha utóbb kiderül, hogy nem tudsz semmit valójában sajátkezüleg öllek meg.

DiAmbrosa szemei felpattantak de erejéből csak egy biccentésre telt.

Hullák hevertek mindenütt, amerre csak néztek. Rothadó, aszalódó, bűzlő és legyektől gazdagon belepett hullák. DiAmbrosa gyorsan gyógyult. A keresztet ugyan elvették tőle, de többé nem is volt rá szüksége. Érezte, hogy beléköltözött a víz. Tudta, hogy hol van, merre folyik. Merre gyűlik és lapul meg, olyan helyeken is, ahol más csak sivatagot lát. Végül mégis eljutott Jeruzsálembe. Mégis belovagolt és meggyörtört teste ugyan ellenkezett, de végigerőszakolta bosszúból az összes rabszolganőt, míg el nem ájult a fáradtságtól. Gyűlölte azt a várost. Így amint tehette elkezdte megszervezni visszaútját Párizsba. A zarándokok a város bevétele után azonnal özönleni kezdtek. Sokuk halálosan betegen érkezett meg, mások ugyan nem haldokoltak, de állapotunk katasztrófális volt. Megint másokat az útonállók ölték meg vagy fosztották ki. Hugues de Payens, aki nem csak tisztatekintetű nemesifjú volt, de kiemelkedően éles elmével megáldott kalandor is, felkereste DiAmbrosat, és hosszan beszélt neki a bűnbocsánatról. DiAmbrosat eredetileg papnak szánták így volt némi fogalma arról, hogy gyakorlatban mi a bűnbocsánat. És a Romlai pokol sem hagyta érintetlenül a világképét. Türelmesen meghallgatta a fiút, várva a végkifejletet. Hova akar a lángolótekintetü kis tacskó kilyukadni.

Egy évre rá már hivatalosan mint Templomos lovag védelmezte a zarándokokat. Valójában a templom közelében fellelhető titkos kripták és szakrális helyek mágiáját tanulmányozta társaival. Leástak a mélybe, és beástak a teplom alá. A föld olyan volt, mint az agyag. Kiástak egy adagot és az üreg falán az egyenetlenségek, omlások és repedések reggelre kisimultak, kiegyenlítődtek. Minta szorgos kőműveskezek könnyítenék meg az előrejutásukat.De Payens kísérletezni kezdett a földdel. Lyukakat fúrt, vaktban kijelölt irányokba ásott, de mindenhol ugyanarra a tapasztalatra jutott. A föld segíti a munkát. A föld elrendeződik akaratuk szerint. Mikor beértek a teplom szíve alá, kialakítottak egy termet maguknak acélból, hogy ne kelljen minden nap visszatérniük a szállásra. Betájolták a termet, pontosan a templom szíve alá. majd elkezdtek felfelé. Biztosak voltak benne, hogy a mágia ami ezt a várost három vallás kereszteződésében, ennyi vérrel és ennyi haraggal, irígységgel és áldozattal de megtartja, ott fészkel Salamon király teplomának valamely eldugott szegletében.

Nagyjából egy év múlva, DiAmbrosa felszerelkezve egy tucat fegyveressel, és számos bizonyítékkal és mesés kinccsel, visszaindult a Pápához, hogy személyesen számoljon be eredményeikről és kérje áldását további munkálataikra. De Payens brilliáns elmélye ontotta a jobbnál jobb ötleteket. Végül aprólékos mérlegelés után a kilenc lovag kiválasztott egyet, és mint valami gépezet belekezdett a megvalósításba. DiAmbrosa feladata volt beszámolni a Pápának. Ventinnio kereste fel az itáliai kalmárcéheket, De Payens katonákat toborzott, míg a többiek erejüket nem kímélve folytatták a templom körüli titkos feltárómunkát.

DiAmbrosa pontosan azt és úgy adta elő a pápának, amiben rendtársaival megállapodtak. Hegekkel csúfított arcának és kalandos életének hír éppúgy megelőzte, mint megszállott térítői hite. a pápát tájékoztatták DiAmbrosa múltjáról, felszentelésének körülményeiről, ahogy arról is miért és hogyan nem foglalta el hivatalát, miért nem végezték ki, mikor elfogták végre, és milyen egyességet kötött annak érdekében, hogy résztvehessen a keresztes háborúban. A pápa mosolygott.
–Fiam. Olya sokat vétkeztél ellenünk, és oly sokat váltotál, és mi látjuk, hogy szíved, lelked és egész életed ím istennek ajánlottad. Pápai bocsánatban részesítünk, és visszahelyezünk hivatalodba, amint hazatérsz. - A pápa szemében elégedettség ült. Pontosan tudta, hogy ez a mondat az, amivel DiAmrosat egy életre távoltarthatja európától. A lovag meghajlásában is bólintott. maga is valami hasonlóra gondolt, De Payens arra számított, hogy nyíltan a Jeruzsálemi rend nagymesterének, és egyben a térség bíborosának nevezi ki. Nem így történt, de terveikben ez semmilyen akadályt nem jelenthetett. A pápa jóváhagyta mentességüket, és jóváhagyta birtokaikon való önrendelkezést, és rendházaik kívülállását. Ennél többet nem is reméltek elérni. DiAmbrosa elégedetten indult vissza Jeruzsálembe.

Ostrom

Egy lovas előrevágtatott. Az utolsó falut a város előtt porig égették már. Néhány hulla az úton hevert, néhány haldokló a bozótba bújt. Akit lehetett elvittek az elsők magukkal, rabszolgának. De a legtöbbet helyben megölték, ha nő volt könnyítettek is magukon közben. Lucius DelCoba és minden gaztettben hűséges társa Beneditti ConAlbertius mocskos történetekkel szórakoztatták egymást. A lovak békésen poroszkáltak. Segrido DiAmbrosa fel-felröhögött a sikamlós poénokon. A lova gondosan kikerülte a zümmögő csomóvá rohadt tetemet. Az erős nap és a hajnali harmat együtt, itt is gyorsan eltünteti az egyéniséget a hullákról.

A gyalogság úgy folyta körbe a három lovast mint kiálló sziklát a folyó.

Ők hárman biztosak lehettek benne, hogy mire Ramlába érnek szállásuk előkészítve, megfelelő rabszolganők leitatva várják őket. A hadjárat nem volt olyan fárasztó mint előzőleg gondolták. A börtönéletet felcserélni fosztogatásra, lovaglásra és időnként mocskos és vérgőzős közösülésre bármely nővel akit csak megkívántak, egyáltalán nem tűnt rossz üzletnek. Nemesi származásuk lehetővé tette, hogy lovat kapjanak és rangot a csürhében, amit mind seregnek hívtak,. annak ellenére, hogy bitófát éppen elkerült rablók és gyilkosok tömege volt csupán.

Valahol elöl, lent a völgyben, a várostól még vagy egy órányi járásra megtorpantak. Az előre porzott lovas, Frederic Bonterra lovával igyekezett utat vágni az egyre nagyobb porban. Már csak kis lobogó mérges alaknak látszott, aki kardja lapjával is oda odacsap a lődörgő katonákra. Bonterra lova felágaskodott, majd fegyverek villantak, és lassan hátragyűrűzött egy kiálltás.

–Támadás!

Lucius még befejezte a történetet, majd kényeskedő mozdulatot tett a város előtt megtorpanó sereg felé.

–Képzetlen csürhe.

–Ugyan, meg ne akasszon ez, Lucius, mire odaérünk, akármi is volt, nyoma sem lesz... Benedetti unottan piszkálta a nyerge alól folyton kicsúszó pokrócot.

–Azért csak húzd elő a kardod, barátom. - morogta az orra alatt DiAmbrosa - Nézzétek!- és kardjával mutatott a város felé, ahol annyira megremegett a levegő, hogy kígyózni látszottak a minaretek.

A sereg minek vonulása előtt széttárt lábakkal hevert a fél arab világ, akik végigmészárolták a partvidéket, akik hírétől néptelenné váltak falvak és városok, most úgy feküdtek a földön, ahogy szél fekteti el a búzát viharos nyári napon. Szépen, egy irányba vágódta hanyatt, vagy ki megfordult, hogy elszaladjon, az úgy terült ki hasmánt, mint egy béka.

Beneditti imába kezdett, Lucius rövidlátó szemeit hunyorgatva igyekezett kivenni valamit a homályos porfelhőből. DiAmbróza fejébehúzta a sisakot, kivonta kardját és megsarkanytyúzta a lovát. Olyan sebesen fordult meg, hogy a ló fara fellökött két katonát, akik szitkozódva tápászkodtak fel.

A szél lassan felért a dombra is. Luciust a lova alá temette, Benedetti lovastul esett el oly szerencsétlenül, hogy egy menekülő lándzsája nyársalta fel. A hírhedt seregből aki időben elindult visszafele, most lélekszakadva rohant, hiszen mind az életéért futott. a szél szétterült és fákat, lovakat is földreszorított, nem csak embereket.

DiAmbrosa kezdetben üvöltött sisakja alól, később már annak is örült, hogy kap levegőt.

–Vissza! Vissza!

Cikázott a katonák között, egészen a papi batárig. Ott beugrott a batárba és kirángatta a rémült papot.

–Elő a keresztet atyám, és tegyen csodát! Gyerünk!

Úgy rázta a rémült papot, hogy az makogni tudott csak a rémülettől. A kereszt, ami a batárban volt, és amit azért hoztak a pápától magától, hogy a jeruzsálemi templom éke legyen drága anyagokba egy ékes veretes ládában pihent. DiAmbróza egyszerűen leütötte róla a lakatot és lerugta a fedelet róla. A pap csak reszketett majd térdre esett a batár előtt. Valami imát motyoghatott mikor elérte a szél.

DiAmbrosa lecsapta a sisakja arcvédőjét és felkapta a keresztet. Két kézzel tartotta a szélbe mint valami pajzsot. Üvöltött:

–TÉGY CSODÁT!

Egyedül gubbasztott a batár romjai mellett. Sisakját arcába horpasztotta a szél, úgy, hogy hiába próbálta, nem bírta levenni. arccsontja alá fúródott egy lemezdarab. Ruhája leperzselődött róla. Bőre hólyagosra pörkölődött. A keze ráégett a keresztre. Sípolva vette a levegőt. Hosszú időbe telt mire rászánta magát és elengedte a kersztet. Húsa ott maradt a kerszten, ahogy mindenki más húsa a porban. Semmi nem mozdult a hanyattfeküdt tájon, csak ő botorkált a várostól minnél messzebb. Be a bozótosba.

Találkozások II.

Pjotr belebámult az éjszakába. Az ablak előtt állt és szemét a szemközti ház konyhaablakából kiszűrődő fényekek figyelésével nyugtatta. Ha sokat erőltette a szemeit nagyítóhasználattal, hajlamos volt heves könnyezésre, ami aztán csak igen lassan múlt el. Négy napja érkezett az alapítvány budapesti kollégiumába. A kilátás a nappaliból olyan inspiráló volt, hogy sokszor lement oda pihenni. A szobája a belső kertre és a szemközti ház egyik konyhájára nézett. Abban a lakásban egy házaspár élt, két gyerekkel. Sokat kiabáltak már ez alatt a négy nap alatt is. Pjotr projectke igéretes volt ugyan, de nem kiemelkedően izgalmas. El tudott volna képzelni bonyolultabbat is, de mivel még csak most kezdte kapisgálni az ilyen összetettségű ékszerek készítését nem mert igazán grandiózus tervbe fogni.

Budapest szép volt, koszos és furcsa. Nagyon karakteres, és letűnt szebb időket idéző. A szemközti konyhaablakban kihúnyt a fény. A kertben megmoccantak az árnyak. Pjotr elnyomta a csikket az ablakpárkányon pihenő hamutartóba és felnézett a csillagokra.

Ha nem kezdi a csillagokat bámulni, ha nem kezdi a fényszennyezettséget tanulmányozni a szemközti ház sötét körvonala körül, talán észre sem vette volna a tetőn haladó alakot. A szomszédos tetőről mászott át és haladt is tovább a tér felé. Magabiztosan, minden nehézség vagy bizonytalankodás nélkül. Pjotr döbbenten figyelte, majd felocsúdott és azonnal lerohant az utcára. Úgy, ahogy volt boxerban és atlétában, papucsban futott végig az utcán a térig. A tér közepén megállt és szemét eröltetve figyelte a háztetők vonalát. A tér kihalt volt így hajnalban. Pjotr fogai vacogni kezdtek. Lassan behátrált a tér közepén álló szoborcsoport lábazatához. Hátát a hideg kőnek vetve fürkészte a tetőket.

Pár perc múlva, mikor véres körmökkel kaprva magát méterről méterre, és bedagadt arccal, hólyagosra mart háttal visszaért a saját kaujába még mindig kételkedett.

József úr, az öreg Hortysta gondnok segítette be. Savanyúszagu dohányt szívott közben és valami erősen agyszaggató pálinkát diktált bele. Lottét felkeltette az öreg, hogy leheljen Pjotrba életet. Lotte belesápadt a látványba is. Pjotrnak nem volt szava.

Miután Lotte ellátta a sebeit Pjotr összeszedte magát és feltette a kérdést József úrnak.
–Mik ezek? Három combnyi vastag lábuk van. Csapatban járnak... és.. és

–Három lába van, csalános a bőre és kiszívja az agyvelőt, mi az? Ehhehehhheeehhe- József úr krahácsoló röhögése elbizonytalanította Pjotrt.

Lotte napokig ápolgatta, a testét és a lelkét is. Napbarnította kezének gyógyító ereje, és apró kemény melleinek íze egyaránt kellettek Pjotr gyógyulásához. Hetekkel később az egyik lakótársuk, Hanna eltünt. A magyar rendőrség nem volt valami agilis a dologgal kapcsolatban. Pjotr, Lotte, Vincent és Jirsi kénytelen volt saját nyomozásba kezdeni. Hanna elég furcsa helyeket látogatott, de mivel a témaválasztása is szokatlan volt, így nem lepődtek meg a dolgon. Hanna Budapestről, mint Európa kapujáról írt dolgozatot. A már eggyé olvadt városkák és települések történetével, a királyi vár, a várhegy és a Margitsziget történetének kutatásával foglalkozott. Elsősorban misztikus értelemben vett kapuról kívánt írni. Olyan szemléletben, ami spirituális volt inkább, semmint történelmi. Boszorkányságról, holt lelkekről, egyházakról és nácikról írt. Aznap is egy idős asszonynál járt, interjút készíteni.

Maradványait ott találták meg a néni lakásában. A néniből sem sok maradt. A rendőrök fényképeztek és lezárták az ügyet. Feljelentést tettek ismeretlen elkövető ellen, gyilkosság alapos gyanújával.

A kollégium konyhájában itták József úr agyszaggató pálinkáját. Lotte könnyei elapadtak addigra. Pjotr is túl volt már a saját kalandjának elmesélésn. Hanna halálának fényében lassan elhitte a saját történetét is. József úr a stokin ült, újságot olvasott és szívta a borzalmas dohányát.

–Ugyan, gyerekeim. Ilyen dolgok mindig voltak és mindig lesznek is. A ti fajtátoknak pedig céltábla van a hátára festve. Szedjétek össze magatokat. Ilyen a világ. - monda. Becsukta az újságot és elcsoszogott a lakrészébe.

Pjotr sokkal hamarabb befejezte a munkát, mint ahogy eredetileg eltervezte. Idegesen dolgozott. Szinte belemenekült a munkába. A leadott dokumantáció és ékszerkészlet álomszép lett. Pjotr hazautazott Szentpétervárra és megfogadta, hogy az alapítványnak a közelébe sem megy, Budapestnek még kevésbé.

Otthon, hetekkel később otthonában kereste fel mentorát, Vaszilij Ivanovot. Akinek szépen lassan, apró részletekben, sok vodka elfogyasztása mellett elmesélte el a budapesti kalandját. Hosszan bólogatott a mester.

–Nagyon sokat tanultál Budapesten, Pjotr, életről, halálról, a világban létezőkről és azok nyomairól. Örülök, hogy a munkáddal is kifogástalanul megbirkóztál és örömmel látom, hogy nagyon sokat fejlődtél is ebben. Azt javaslom legközelebb kerüld a nagyvárosokat. Ha olyan célokat tűzöl ki, amik igényelnek klasszikus könyvtárat, akkor is inkább válassz fiatalabb településeket. Vagy olyanokat melyek nem tocsognak ennyi vérben. nem javaslom Berlint és Krakkot sem. Párizsban is érhetnek meglepetések, London sem jöhet így szóba. Van egy kollégium Velencében. Velence kicsi és jólszervezett. Oda kellene menned legközelebb.

–Velencébe? Nem gondoltam volna. Tudod Vaaszilij, hogy ahhoz amit csinálok leginkább védett biztonságos műhely kell. Más nem nagyon. Ha ezt itt meg tudnám építeni, akkor nem kellene elutazzak.

–Sajnos nem tudok neked ebben segíteni. Te vagy a legidősebb diákom. Olyan nehézségeket támaszt a korod, amire nem is gondoltam soha. De jól haladsz, és biztos vagyok benne, hogy sokra fogod vinni.

–Ugyan, Vaszilij. Örülök, hogy elfogadtál tanítványodnak. Ez a legtöbb amit tőled kaphatok. - ittak, majd Pjotr kibökte - Mit jelent, hogy céltábla van a hátunkra festve? Az öreg tagadta később, hogy mondott volna ilyet, de én élesen emlékszem erre.

–A vérünk is dúsabb, az agyunk is ízletesebb... a lelkünkről nem is beszélve...

–Annyit jár a fejemben az a hely. Szeretnék visszamenni és bosszút állni.

–A szláv véred nem hagy, Pjotr!- Nevetett fel a mester - ha nem hagy nyugodni, akkor menj vissza és állj bosszút.

Elmélyült a csend.

Két hónap múlva Pjotr újra a budai vendégházban volt. József úrat Huroviczné, a negyvenes kopaszodó állástalan matematikatanárnő helyettesítette. Szigorú volt és következetes. Pjotrt méregerős feketekávéval kínálta és minden használható információtól megkímélte. Pjotr kénytelen volt írásban engedélyt kérni az Alapítványtól, hogy a Budapestet érintő paranormális tevékenységekről imformálódjon. Kivett egy szobát egy külvárosi motelben és egész nap rótta az utcákat. Az Alapítványtól részletes indoklást kértek. Ő megadta. Az engedélyt és a kért anyagot pár nap múlva futár hozta a motelba.
Pjotr elámult Budapest másik arcán. Az anyag nagyrészét Hanna befejezetlen munkája tette ki. Ehhez adódot néhány más dolgozatból vagy könyvből átemelt részlet. Többször végigolvasta az egészet, aztán megsemmisítette a lemezt.

Pár hét alatt megismerte a város szerkezetét, jellegzetességeit és sajátos atmoszféráját, bárjait és lakótelepeit, és elsajátított valamicskét a nehéz és összetett nyelvükből is.

Az Alapítvány nem válaszolt, helyette egy 35-40 év körüli fickó várta egy délután a motel recepcióján.

Szigorú nézésű déleurópai fickónak látszott. Angolul beszélt, és néhány jólkiválasztott mondattal értésére adta, hogy vadászni jött.

A vadászat gyors volt, céltudatos és véres. A fickó helyismeretben Pjotra számított, fegyverben viszont nem szorult segítségre. Kimentek az éjszakába, és mivel az olasz vére úgy világított, hogy még Pjotr is azonnal érezte, hogy nem mindennapi embert kapott segítségül, joggal remélték, hogy ezek a lények, rágyűlnek majd.

Reményeik beigazolódtak. A támadás heves volt, összehangolt és brutális. Pjotrnak ismét egy hajszálon múlt az élete. Kilenc támadójukból csak négy volt olyan lény, amilyeneket Pjotr látott a tetőn. A másik ötből kettő emberi szemmel követhetetlen gyors, alakváltó volt. Három pedig zavarbaejtően szép ifjú hölgy. Odatipegtek, egy térképpel és segítséget kértek. Pjotr elvette a térképet és megnézte az utcahálót. Az olasz pedig megragadta a lány csuklóját, akinek torkából földöntúli hangok törtek elé. Az olasz rövid kis haja kihullott és beterítette a kabátja vállait. Zihálva vette a levegőt, de nem engedte el a lánytestbe bújt lényt. Pjotrot ezaladt a másik két lány fogta közre és igyekeztek egészen közel simulni a nagydarab oroszhoz. A csápos csúszó lények, akkorra értek az utcába. A házfalon csúsztak le, lassan mint valami nagy hangtalanul osonó kocsonya. A lámpafényben egészen áttetszőek voltak. Szépen kirajzolódtak a belső szrveik, a testükben vonagló sűrű folyadék. Az olasz megragadta a lány másik kezét is, ami eddig a torkát fogta szorosan és kissé elemelte az olaszt a talajról.

Egyetlen gyors rántás volt, ahogy a lányt a két karjánál fogva kettétépte. Minden csupa vér lett. Az olasz bődült egyet és előhúzta azt a nevetséges kardot. Pjotr igyekezte a lányokat távol tartani magától. A házfalakon lecsorgó lényeket figyelte, és ahogy azok földetértek ellökte magától a lányokat, szinte az olasz elé. Pjotr kilépett a háromlábú fölémagasodó polipszerü lények körébe, és felhúzte a direkkt e célból készített péncélkesztyűket. Egy-egy ütést tervezett bevinni a lények fejszerü részébe, és ott a kesztyű keltette elektromossággal akarta szétégetni őket.

Az olasz a háta mögött mészárossá lett, és ízekre vagdosta a vérlényeket. Olyan tombolást rendezett, amiről Pjotrnak csak bevillanó egykockányi emlékei voltak. Az egész utca egy merő vér volt, amiben szinte tetőtől talpig vérmocskosan állt az olasz. kardja a kezében, és néha elüvölti magát latinul.

Hallották a távolból közeledő rendőrautók szirénáját. Ezért Pjotr sietve betolta a vértől iszamlós olaszt az első kapun. lementek a pincébe és ott, a pókhálós poros dohszagban megálltak pár centire egymástól.

–A vadászat sikeres volt, fiam. Köszönöm a segítséged. - az olasz hangja rekedt volta sok bömböléstől és üvöltözéstől.

–Én köszönöm... um.. gyakran csinál ilyet?

–Szerencsére nem. Volt idő... huh- szétkente a kabátjára fröccsent vért- mikor ez volt a munkám. Ma már csak ritkán, kivételes alkalmakkor engedem magam át a bosszúszomjas pusztításnak.

–Pjotr Szergejevics Livanov vagyok. - nyújtott kezet Pjotr.

–Heh - mosolyodott el a vérfröccsenések mögött a lassan valóban lehiggadó olasz -engem mindenki Marco atyának hív.

Találkozások I.

Kosztümjén a sűrű fekete mellett a rózsaszín és a lila naranccsal találkozott. Porcelánálarca makulátlan fehér. Hangja női és szenvtelen. Járása légies, mintha nem is lépkene, hanem repülne a hótól lucskos kocakakő felett. Sűrű redőjű szoknyája fekete, csak ha moccan, vagy szellő támad libbennek elő a ráncokból a szinek.

Koratavasz volt. Enyhe napos délelőtt. Lassan lekerültek a könnyű kabátok a hölgyekről és ingre vetkőzve kávéztak a fiatal üzletemberek. Romeo a főcsatorna északi kanyarulatában ügyeskedte magára a búvárruhát. Fehér, kismerülésű, széles csónakja, mit Felipe Muntenzo, a riadt nézésű hentes adott kölcsön neki, vakítóan újnak tűnt a délelőtti napsütésben. Romeo biztos volt benne, hogy Felipe nem használta még. Ő is motorcsónakkal járt, ha csak szükséges volt vízre szállnia. Romeo gondolázott, ha szükséges volt vízreszállnia. Ginoval bejárt a gondolaépítő műhelybe, és annyira elragadta a gondolázás varázsa, hogy abban az évben le is tette a vizsgát.

Amikor végre végzett a nehéz öltözködéssel meglepetten pillantott fel a csónak mellett a parton ácsorgó alakra.
–Amilyen szép a kosztümje, megértem, hogy még nyáron is szívesen fényképezkednek önnel, hölgyem. - mosolygott őszintén. -Miben segíthetek?

Biztos volt benne, hogy a kosztümös nő valamit beejthetett a vízbe, és most, hogy búvárt lát megkerestetné vele.
–Vigyél át a túlpartra. - Szólat a kimért szenvtelen hang a maszk mögül.
–Nem megyek át, hölgyem, ne haragudjon. Itt vizsgálom a meg a lábazatot.
–Átviszel. - szögezte le a nő, és olyan könnyen, szinte mozdulatlanul lépett a csónakba, hogy mire Romeo észbekapott, már le is ült a nő.
–Na de hölgyem...
Aztán megvonta a vállát és elindította a csónakot. Pár perc kiesés semmi gondot nem jelent - gondolta. A Csatorna közepén a nő egy határozott paranccsal megállásra szólította fel Romeot.

–Bukj alá itt és várd ki a végét. Amint vége, térj vissza az kapitányodhoz és mondd meg neki, hogy találkoztál velem. Ha így teszel nem esik bántódásod.
Szavai végeztével rámutatott a palackokra, amik addig a csónak aljában feküdtek. Romeo felcsatolta a nehéz tartájokat de végig azon pörgött az agya, hogy ez a nő biztosan őrült. Aztán leült a csónak szélére, amitől az vészesen megbillent.
–Mit mondjak, kicsoda Ön?

A nő közel lépett.
–Ő Aténak hív, a balsors istennőjének. - mondta, miközben erősen meglökte Romeot, aki annyira meglepődött ezen, hogy ellenkezés nélkül fordult be a vízbe.

Hanyatt kezdett merülni. Látta a csónak alját, a csillogó hullámzó textúráját a víznek. Látta a nő árnyékát ahogy kihajol a csónapból. Éppen arra készült, hogy megforduljon és felússzon, mikor a csónak felizzott. Annyira erős volt a fény, hogy be kellett csukja a szemét. Amikor pár másodperc múlva kinyitotta, a csónak nem volt sehol. Bordó narancs és hideg türkiz szinek derengésében egy lukat látott a csónak helyén. Mint egy féregjárat vagy fekete lyuk. Elnyelte a Romeotól felszálló buborékokat. A víz felszíne tükörré simult a lyuk körül. Romeo kapálózott az ijedtségtől, és elkezdett a felszín felé úszni. A rémület okozta extra levegővételek buborékjai függönyként ölelték körül. Mire végre újra látott és elindult felfelé a víz tükre már méterekkel a lyuk körül kisimult.

Úgy csapódott a vízfelszinnek, mint egy plasztiklapnak. Ütötte, rugta. Vállal támadta. Érezte az éremlést a bőrén, érezte a víz hidegslégét. Az elméje pedig sikítva tiltakozott az ismert rendszerbe nem illeszthető tapsztalatokést. A víz befagyott... talán... Egy pillanatra látta magát, ahogy odanyomja a testét ehhez a gigászi üveglaphoz. Ha valaki helikopterrel szállna el a főcsatorna felett megláthatá őt, amint rálapul az üveggé lett vízfelszinre.
Megdermedt egy pillanatra.
A pánik nem jó. Az idő a barátom, mindig hazatalálok. - Mantrázta magának. Az oxigén rohamosan fogyott, a lyuk pedig tágult. A lyuk partját jelentő kisimuló víztükör egyre nagyobb ütemben haladt a házak felé. Romeo ellökte magát és elkezdett teljes erőből lefele úszni, az ajzat irányába. Felvett egy erős ritmust és lassan engedte az irányt függőleges lefeléből vízszintesen előrébe alakulni. Becsukta a szemét és minden idegszálával mantrázta, hogy haza.

Nem volt ennek a szónak képe. a haza a biztonságot jelenti. Firenzei szobája, vagy éppen az alapítvány kollégiuma. A kollégium is messze volt, bent a zegzugos csatornahálózatban, kilométerekre innen. mégis...

Romeo úszott, minden erejét bedobva. Mélyeket lélegzett, és szorosan csukva tartotta a szemét. Amikor megérezte a rávetülő árnyékokat, ahogy beért a házak közé, megállt és felemelkedett a felszinhez. A víz víz volt, a cölöpök cölöpök. A ház korhadozó és régi alja ismerős volt és hívogató. Az üvegkalicka, ahonnan annak idején először nyert bepillantást a csatorna és a házak alá sötéten pihent tőle pár méterre.

Romeo kiemelte a fejéta vízből a bejárat előtt. Hanyatt feküdt fel a vízre. Kihúzta a szájából a oxigéncsövet és elsírta magát. Izmai remegtek, gyomra diúnyivá zsugorodott.

Lassan kikecmergett és becsattogott a házba. Maria azonnal felhívta az atyát, őt pedig lefektette a saját ágyába.

Romeo reszketett és sajgott minden sejtje. nem tudott beszélni, és a szemét nyitva tartani is nagy erőfeszítésbe került.

Elaludt.

Az atya fürkésző tekintetésre ébredt, és nem késlekedett átadni az üzenetet.

–Atével találkoztam, a balsors istennőjével...
–pfff - szusszantott az atya megvetően - Már ő is e néven hívja magát?! Jobban leszel pár óra múlva, fiam. Akkor megvbeszéljük mi is történt.

Romeo még hallotta, ahogy az atya kettesével szedve a lépcsőket felrohan a szobájába és ugyanezzel a tempóval pár perc múlva le. És a csobbanást is jól kivette, ahogy az ablak előtt vizbeerszkedett.

Utolsó este, az ostrom előtt

Hangzavar volt és sűrű tömeg. Marco atya megkérte Kleot hogy várja meg. Nem szokott nagy ügy lenni, ha beszél A Gondolással. Megkapja a friss híreket, kifizeti A Gondolást, és kész. le sem kell üljön a rideg tárgyalóban. A discoban mindig karnevál van. itt egész évben áll a bál. Szines italok, világító öltözetek és felkavaró mozdulatokkal vonagló ifjúság mindenütt. A Gondolás a tárgyaló előtt állt. Köhhintett és benyitott, még mielőtt az atya odaért volna. A basszustól kicsit mozgott minden. Egy pár szemérmetlenül hevesen csókolózott a lépcsőfordulóban. Marco atya a Gondolás után lépett és hátat nem fordítva csukta be maga mögött az ajtót.

Nem volt esélye. Ahogy bezuhant az asztal és a fal közé a maszk szilánkokra tört. Még feltápászkodott, de tenni többé már nem volt ereje. A robbanásba belesütötte körvonalát a falba és vastagon folyt az orrából is a vér.
A Gondolás közé és a Kétarcú közé állt.
–Nem érkezett még el az idő.
–A Forrás meggyengült, te is érzed. Nincs értelme tovább fenntartani a várost.
–Azt a város dönti el. Ne légy bolond. Tudod, hogy szeme és füle ő.
–A város nem jön a segítségére, látod. Harmatos virágszál ez, nem az a hatalmas mágus akinek hitted, Gondolás.

–Ne becsüld le. Itt van, elhoztam, szedj ki belőle mindent amit akarsz. De ne hidd, hogy ennyi volt egy menet.

–A forrás minket szolgál.
Marco atya nem tudott lélegezni sem. Az erő ami kilökte az ajtóból úgy szorította össze az agyát mintha többszáz évnyi tapasztalat és tréning meg sem történt volna. Lassan elkezdett a világ elsötétülni.
–A forrás nélkülünk semmi, és ezt ő is tudja. - A harmadik hang ismeretlen volt. a harmadik hang idegen volt , kásás és fokuszálatlan. marco atya érezte a kezet, ami kitapintja a derekán a pisztolyt.

–Egyik sem szolgál, egyik sem ad, mindkettő követel, mindkettő elvesz. - Gondolta végül az atya, mielőtt elméje a süket sötétségbe hullott.

Töredékes lista

Előosonnak az oszlopok közül. Kis surranó lépteiket sosem nyomja el a város forgalma. Mindig többen vannak, mint amennyit szemmel lehet tartani. Kicsik és törékenyek. De ez csupán látszat. Egyet sem sikerült soha megérinteni.

----

Mozdulatai kimértek, mint egy királynőnek, vagy gésának. Sosem siet és arca kár egy szoboré. Arcán a festék, mint a tetoválás, kicsit kidomborodik. Ujjai végén a tökéletes hegyben végződő körmök ápoltak, színesek és hosszabbak mint maguk az ujjak.

----

Színes-pompás ruhái alól kivillannak ízelt lábai. Kezei csak díszletek és grandiózus fejdísze is csak nagyjából takarja erős csáprágóit. Még soha, senki nem leplezte le. Ha megéhezik, nem válogat. Tárgy vagy személy mindegy neki, felfalja. Egy körömnyi rozsda vagy egy vércsepp sem marad az áldozatok után.

----

Áporodtt lesz körülötte a levegő. Megfakult időket idéz, rizsporos paróka és szépségpötty. Sűrű díszgomb sorok és vívókard. Gyanakodva nézeget körül. Álarca éppen takarja szemét. Cipőin úgy ül meg a por mint cseppkő. Vilégoskék és fehér ruhája elnyűtt, vasalatlan. Valójáról ideges, érzékeny, hosszú és villámgyors villás nyelve árulkodik csak.

----

Ő az aki sosem tette lábát még a partra. Sem természetesre, sem építettre nem. Gondolán, motorcsónakon vagy hajón érintkezik másokkal. Szállása egy jaht, mely csak lassít, meg sosem áll, úgy kőröz a város körül. Kimunkált gyönyörű férfitest, gyolcsvékonyságú könnyű ruhákba burkolva. Közelről jól kivehető ahogy mozog a bőr alatt az oda bezsúfolt lény. Hogyan tekereg és mocorog, és hogyan csap ki, néha-néha egy csáp, egy tapogató nyúlvány a gyönyörű emberi test nyílásain.

Zelda

A Mór valahogy mindig csípte a szemét. Sosem tudott megbarátkozni ezzel a sötét tekintetű, mindig kétértelműen nyilatkozó, halszerűen sikamlós és hideg figurával. A Mór lilában járt. Hosszú, gazdagon hímzett kaftánokban és olyan lassan vonszolta magát, mintha minden megtett méter távolabb vinné őt valami számára kedvestől. Marco atya boldogan tett kersztbe neki akkor egyszer, amikor módja volt erre.

A Mór hajója volt az egyik leggyorsabb vitorlás a Földközi-tengeren. Grandiózus, fényűző hajó volt. Rakterében változatos összevisszaságban cseréltek gazdát fűszerek, textilek és fegyverek. Volt, hogy kémeket menekített és egy alkalommal egy gazdag kereskedőt bújtatott ott hetekig. A hajó lakrészében négy kurtizán élt vele. A nőket jól tartotta, és nem engedte le a hajóról. Egzotikus, szép és finom nők voltak. Kislány korukban vette meg, vagy rabolatta el őket.
Mohame török volt, és egy eladósodott kereskedő tartozását egyenlítette ki a gömbölyű hatalmas göndös hajkorája mögő bújó szépséggel. Mohame bujasága olyan ösztönös volt, hogy elég volt leülnie a Mór vendége mellé, és annak figyelme máris elkalandozott az üzlettől.
Kilja magas volt vékony és szőke. Hosszú sárga hajfonatok keretezték hosszúkás, finomvonalú arcát. Keveset szólt, és többnyire lesütött szemmel várta ki, míg a vendégek kielégültek közelségétől. valamely északi hadjárat egyik rabszolganője volt. Unott és fásult volt, mire a mór Velencébe ért vele.

Oungha bőre mint az ében. Fényes volt és tökéletesen fekete. hatalmas vastag szája és apró orra volt. De a leg igézőbbek hosszú combjai és apró kemény feneke volt. Őt tartoggata a Mór desszertnek, de alapvetően ritkán használta ágyasait. Kivéve Zeldát.
Zelda fehér bőre, gesztenye haja és világos szemei nem jelentettek olyan egzotikumot, mint a többi lány testének sajátosságai. Ám alakja közel tökéletes, haja dús és bőrén egyetlen hiba nem volt. Kislányként vitte magával a Mór egy délfrancia kisvárosból. Nem szeretett erre gondolni, de gyakorlatilag elraboltatta. A leányukat védő szülőket a rablók végül megölték. A hajó még nem volt messze, hallották a kiáltásaikat. A Mór elhitette Zeldával, hogy ő mentette meg az életét. Zelda az évek alatt egyre kezesebb és egyre szebb lett. A Mór ha valami okból embernek akarta érezni magát, akkor hált vele. Sosem engedte, hogy korbáccsal verje el az intézője.

Kivételesen jó üzleteknél felajánlotta a lányokat az üzeletfelének, egy éjszakára, a későbbi jó kapcsolat megerősítése végett. Sem a Mór sem a többi kereskedő nem vette emberszámba Zeldát, ahogy egyetlen kurvát vagy nőt sem vettek akkoriban. A kor és a társadalom ilyen volt. A Mór Velencében szeretett leginkább időzni. Ha nem hajtotta határidő vagy dús nyereség reménye hetekre is a vizivárosban maradt. Még így sem időzött elég sokat Velencében ahhoz, hogy szemet szúrjon, sokévtizedes változatlan külseje. Senki nem firtatta. A bőre színe, a rangja és a vagyona befogott minden kérdezni vágyó szájat. Velencében volt viszont valaki, aki ha csak tehette biztosította róla, hogy bele lát kis titkaiba.

Marco atya pontosan tudta mikor jön vagy megy a Mór Velence körül. Hajója világított, személye sötétlett az atya fürkésző szemei előtt. Egy ősszel, mikor éppen fűszerrel és ezüstholmikkal megrakodva befutott, a városban egymás után találták holtan a drága bordélyházak legkeresettebb hölgyeit. Marco atya a városőrséggel együtt igyekezett a nyomára lelni a gyilkosnak, amikor befutott a Mór hajója. Franco Ferrentino, két hete várta már a Mórt, hogy végre együtt hálhasson Mohameval. A Mór igen drágán mérte a kurtizánjait, de Ferrentino megengedhette magának a török szépséget. Házába vitte, majd hajnalban felordítozta az egész kerületet, hogy holtan fekszik ágyában a nőt. Marco atya és Guseppe Lonti parancsnok azonnal odasietett. A lányban még pislákolt némi élet, bár csúnyán összevagdosták. Az atya azonnal füvesasszonyért küldetett és kettesben maradt a szerencsétlen leánnyal. Tehetségét és a várost éltető forrást használva fel elkezdte felgyógyítani őt. Lassan csinálta, nehogy bárki, beleértve a lányt magát, gyanút fogjon. Halkan és folyamatosan imátkozott. Füstölőt és gyertyát gyújtott, és nem múlasztott el egy egy bíztató szót sem az eszméletlen leányhoz intézni. Halántékán az izzadtság hosszú csíkokat húzott miközben feszült igyekezettel kérlelte az Urat, hogy segítse meg.
Mohame túlélte a támadást és segítségével lefülelték a gyilkost is, ki a pápától elég távolra húzódó pökhendi várost akarta megtisztítani a fertő elsődleges forrásától a kurtizánoktól. A mór kártérítést követelt Ferrentinotól, hiszen Muhamét a sérülései valószínűleg egy életre elcsúfítják, így értékét veszti. marco atya biccentett a mór háta mögött állva Franconak, hogy menjen bele, fizesse ki. Úgy is lett. A mór egy hét múltán elhajózott. marco atya még indulás előtt felment hozzá a hajóra és átadott neki egy kenőcsöt, azzal, hogy ha ezzel kenegetik Muhame sérüléseit, azok nyomnélkül elmúlnak következő tavaszra. A mór hitte is meg nem is. Abban maradtak, ha valóban nyom nélkül elmúlnak, megfizeti a lány piaci értékének felét az atyának.

Következő tavasszal hiába várták a Mórt, nem jött. Nyár végére már az a hír járta, hogy hajója elsüllyedt egy kalóztámadásban, és odaveszett kincseivel együtt ő maga is. Tél közepén futott be végül. Hajója pompásabb volt mint valaha. Marco atya megvárta a negyedik napot. A Mór még akkor sem jelentkezett, így ő maga ment fel a hajóra rendezni az üzlet hátralevő részét. A mór előhozatta Muhamét, akinek testét hegek csúfították. Marco atya felnevetett.
–Ugyan, barátom. Ennél jobb kereskedőnek ismerlek. - mondta és odalépett a lányhoz. Két ujját az asztalon álló boroskancsóba dugta és bortól nedves ujjaival úgy kente szét a hegeket, mint odafestett díszt. A Mór hápogott. Muhame mosolygott és patakzottak a könnyei.
–Mivel megpróbáltál becsapni, drágább fizetséget követelek. - Mosolygott minden kedvesség nélkül a kereskedőre marco atya. – Hozd elő a lányaidat.
A mór aprót biccentett az intézőjének és úgy összehúzta szemöldökét, hogy szemei résnyi sötét foltok voltak csupán ráncos fekete arcán.
A lányok szépen előálltak. Marco atya kedvtelve nézegette őket, majd nyitott tenyerével Zeldára felé intett. A mór meghajolt és az ajtóra mutatott.
–Kezdetnek őt kérem. A fennmaradó tartozásodról holnap beszélünk.
–Holnap ugyanebben az órában várlak vissza... atya..,- az utolsó szót maró gúnnyal és lenézéssel ejtette ki, mint egy átkot. Marco atya meghajolt kicsit, és finoman érve a lányhoz kikísérte a hajóról, olyan gesztusokkal, minthay nemes hölgyet kísérne.

Együttlétük heves volt és követelőző. Marco atya maga is meglepődött, hogy az egyik lányt választotta első részletnek. Zelda ugyan mindig tetszett neki. De a lány olyan messze volt tőle korban és világban, hogy eszébe sem jutott elhozni egy éjszakára a hajóról. Nem volt ágyasa, mióta Velence szolgálatába állt. Donna Lucia házát időnként felkereste Rómában. De ilyenkor gondosan elváltoztatta külsejét, hogy nehogy bárki a közelébe akarjon a nőkön keresztül férkőzni hozzá. Ágyasokban, szolgálókban, testőrökben csak kivételes kapcsolatok esetén bízott. Mégis, mikor magukra zárta a szobaajtót és elkezdte levetkőztetni Zeldát, előtört belőle a férfi, aki majd 300 éve csak hivatásosakkal hál. Egy férfi, aki ebben a nőben képtelen a kurtizánt látni. Zeldában nem sokat beszélt és elámult Marco atya teljesítményén. Először egészen megrémült majd egyre növekvő döbbenettel vette tudomásul mennyire mások az atya igényei. Nem volt durva, nem volt kegyetlen, nem verekedett és nem követelt állatias dolgokat zeldától. Ugyan heves volt, erőteljes és határozott, ahogy az ajtónak szorította őt, Állva téve magáévá. Másodjára az ágyra ülettte és a haját markolva vonta közel Zeldát a férfiasságához. Nem volt durva, de elvette amit akart. Elvette, de nem minden áron. Zelda végig úgy érezte ott lapul a férfiban a pattanásig feszülő ösztönlény, aki ha elszabadulna véres húscafattá erőszakolná őt. Marco atya azonban ura volt az ösztöneinek, és nem tett kárt sem a lány testében, sem a lelkében. Végig ott vibráltak távoli ifjú korának véres jelenetei. A nők akiket megerőszakoltak, a nők akikikkel könnyítettek magukon, a nők akik végigkísérték hosszú útjukat Jeruzsálemig, onnan Kairóba, majd vissza, és újra kairóba. Undorodott akkori magától, és ez volt az ami örökre gátat vetett a hormonoktól fűtött ösztönlénynek.

Harmadjára lehiggadt annyira, hogy lefeküdjön és magára ültesse a lányt. Mikor aztán a sokadik menet után elé tárta tervét, mintha ez lenne a világ leg természetesebb dolga, Zelda szólni sem tudott a maghatottságtól és a döbbenettől. nem ismert senkit, sem hallomásból sem személyesen aki ne félte volna a Mórt.

A testét teljesen kitöltötte a férfi. Megbabonázva ült ezen a furcsa de vonzó emberen, a mellkasára támaszkodva, míg az a mellbimbóival játszva könnyedén kikérdezte a Mórhoz fűződő életéről.
–Mennyivel tartozol neki?
–Az életemmel.
–Gyakran hál veled?
–Csak ha eszébe jut, hogy utódot akar.
–Holnap elhozlak tőle.
–Nem hiszem.. bocsássa meg nagyuram a szemtelenségemet, de nem hiszem, hogy elad.
–Elfogad érted pénzt, ebben biztos vagyok. Vagy ha pénzt nem is, de tudok neki olyasmit adni érted, amitől nem fogja ezt lopásnak érezni.
Marco atya kemény tekintetében olyan csibészes mosoly bújkált, hogy Zelda hitte is meg nem is, hogy igazat mond. Ahogy beszélgettek, a férfi időről időre megkeményedett benne. Ilyenkor abbamaradt a társalgás. Megragadta Zelda csípőjét és határozottan, ellentmondást nem tűrő erővel nyársalta fel magára. Ezek a menetek rövidek voltak ugyan, de Zeldának is hasonló gyönyört okoztak, mint az alatta fekvő férfinak.
–Vannak bizonyos szabályok a házamban, amelyeket be kell tartanod.
–Igenis. – Zelda maga is úgy tekintett magára, mint árúcikkre. Nem hallott soha olyasmiről, hogy nőnek véleménye, igénye, szava lehet. Bár tudta milyen élvezetet jelenthet egy valóban jó szerető, és azt is tudta, hogy gondolatai vannak olyan gyorsak és összetettek, mint a kereskedőké akiket kiszolgál, mégsem gondolta soha, hogy létezik férfi aki ezt értékelje, vagy megadja neki. Az atya világosan és derűsen beszélt. Kedves hangon sorolta el a szabályokat. Az utolsónál két tenyer közé fogta Zelda arcát és nyomatékosításnak megcsókolta.
–Nélkülem nem teszed ki a lábad a házból. Se éjjel, se nappal. Ha igényem támad rád, a nap bármely órájában rendelkezésre állsz, tisztán és kívánatosan és készségesen. Ha igényed támad rám jelezheted, én pedig eldöntöm, hogy akarok e veled tölteni aznap időt vagy sem. A házban szabad járásod van. Főznöd, takarítanod nem kell. Ha színészkedsz megbüntetlek. Ha hazudsz szintén. Ha kilógsz a házból engedélyem nélkül órákon belül az ördögé leszel. Ha tanulni akarsz, olvasni, nyelvet, vagy zenét, jelezd, és én eldöntöm mit engedek. Utódot nem kívánok. Mással nem hálhatsz, és a rólam, a szokásaimról, a házamról nem beszélhetsz senkivel. Ha ezt a szabályt megszeged megöllek.
–Megértettem. - suttogta Zelda tágra meredt szemmel.
–Elfogadod? Ha nem, akkor nem hozlak el a Mórtól.
–Elfogadom a házad szabályait. Hűséges leszek hozzád, nagyuram, amíg élek, és hálás, hogy elhozol a Mórtól.

Romeo kutatása

Romeo Donderra megszállottan rajongott Velencéért. Firenzei volt ugyan, de minden nyarat Velencében töltött. Építészetet tanult és bejárt a képzőművészeti tanszék épületszobrász-restaurátor előadásira is.

Kemény vizsgaidőszaka volt azon a tavaszon. Nagyon megkínlódott a rengeteg évszámmal és meleggel. Mauritioval várták azt angyon hosszúlábú lányt az aulában, mikor bejött egy srác, és kitett egy hirdetményt. A srác szeme egyenesen Romeora szegeződött biccentett és komolyan a kitett papírra mutatott. Romeo érezte a bizsergést a tarkóján. Össze is kapcsolta az érzést a sráccal. Odaslattyogott a hirdetőtáblához és elolvasta az ösztöndíjról szóló kis hirdetményt. A tarkója bizsergett tovább. Újra és újra elolvasta. aztán elköszönt Mauritiotól és hazament. Otthon mint egy megszállott elővette a kedves velencei képeit. Az ösztöndíj nem volt más, mint hely és apparátus egy olyan projecthez, mely elég érdekes elég izgalmas és nem túl öncélú, és amelynek megvalósítása az alapítvány nélkül képtelenség. A jelentkezés módja egy pályázat, amiben aprólékosan le kellett vezetni mit és hogyan szeretne a pályázó megvalósítani. Költségvetési tervvel és alapanyag és apparátus igénnyel.

Két hétig dolgozott rajta. Elutazott egy hétvégére Velencébe ismét és újra és újra átgondolta a tervet. Felvette a kapcsolatot a polgármesterrel és a Velence állagmegóvásáért és vízbiztonságáért alakult hivatalokkal és szervezetekkel, valamint a velencei helytörténeti társasággal. Mindenhonnan beszerezte a támogató nyilatkozatokat, melyben ezen intézmények kifejezik várakozásukat és érdeklődésüket a Romeo pályázata iránt.

Végül összecsomagolta mindezeket egy sárga borítékba és feladta a római postafiókcímre.

Hetekig várt, tipródott, reménykedett és aggódott. Néha telefonált, de nem várta meg míg felveszik. Ott volt a kiírásban, világosan, hogy nemleges válasz esetén is értesítik, és az elbírálás több hónapot is igénybe vehet. Szakított Fionával majd összejött Fiona húgával Berinával, majd vele is szakított. Teljesen összekuszálódott az élete. Semmi más nem érdekelte, csak, hogy megkapja e az ösztöndíjat. Felkutatott minden lehetséges személyt aki valaha kapcsolatban állt ezzel az intézménnyel, és esélyeit latolgatta velük. nem voltak sokan és nem tudtak sok és nem mentek bele találgatásokba. Romeo nem várt semmit ennyire, mint azt a levelet. A barátai aggódva figyelték gyötrődését. az idő, ami eddig barátja volt, már már szövetségese most nem árult el semmit. Az alapítvány körül nem létezett az idő. A saját jövője e tekintetben vakfolt volt. Olyan érzetű üresség, mintha az ő ottléte vagy nem ott léte az utolsó pillanatig nem dőlhetne el.

Levizsgázott és Velencébe utazott, mint minden nyáron. Mozgó fagyiárusként dolgozott és rengeteget fényképezett. Június elején megkapta a választ. 18 hónapot kapott az alapítvány velencei kollégiumában, felszerelést ellátást és egy finn programozót Ouluban, akit nagyon fellelkesített a project. Ő a programozói hátteret fogja biztosítani.

Minden ízében reszketett. Fogta a levelet és alig tudta elolvasni annyira remegett a kezében. Újra és újra elolvasta. 22 napja volt összekészülni. Nem volt szüksége 22 napra. Visszautazott Firenzébe és írásban halasztást az ösztöndíjra hivatkozva. Elköszönt a haveroktól, összeszedte a motyóját és visszament Velencébe. Ott várta ki a július 1-ét. Addig a közelébe sem ment annak a háznak.

Félév múlva már mindent tudott Velencéről, amit a házak segítségével tudni lehet. Szinte minden épületről volt többtucat fényképe. Gondosan készített el ezeket oromzati díszekről, kapu és ablakjellegzetességekről, szerkezeti és építéstechnikai szempontból érdekes részletekről. Külön kezelte a kerteket és lugasokat is. Millió kereszthivatkozással látták el ezeket a képeket. Velence térképén minden háznak külön menüje volt. Lehetett keresni ezerféle szempont szerint a fotókban. Korra, építészre, ácsra, stílustra, technológiára, tulajdonosra egyaránt, motívumokra és színre is.

Majd elérkezett a Karnevál hete, és Romeo maszkot terveztetett a szomszéd szobában dolgozó festővel, Miguellel. Sokat beszélgettek a karnevál szín és formavilágáról. Arról, hogy változik a kosztümök stílusa, és mik azok az elemek amik minden évben maradnak a régiek. Miguel maszkja kék volt. Türkiz és királykékek váltották egymást. Vastag rastaforma kék és türkiz és fekete gyapjúkötegek tekeregtek hátra haj gyanánt belőle, és halpikkelyeket imitáló flitterek tették vízszerübbé az összhatást.

A karnevál első napján nagyon berugtak. Miguell hazatántorgott vele, de annak ellenére, hogy alig állt a lábán nekiállt festeni. Egész nap festett, így Romeo második napon Marco atyával tartott a forgatagba. az atya ragaszkodott hozzá, hogy egy régi patináns fegyvert jól láthatóan vigyen magával.
Amikor kézbe vette az szinte szólt hozzá. Belesimult a kezébe és mesélt neki. Többszáz év, megannyi kéz érintésének nyoma feszült rá a markolatra. Az apró figurák amik körbefogták az elsütőszerkezetet mint megannyi ékszerész remekmű. Hosszan simogatta vizsgálgatta a fegyvert.
–Ilyen mestermunkát csak úgy idead, mint karneváli kelléket?
–Bízom a képességeidben Romeo.
–Ez a tárgy nem fegyver, ugye?
–Lehet, hogy nagy hibát követek el azzal, hogy bízom a képességeidben... - Marco atya úgy moslygott mint szerető apa.

–Nem lehet véletlenül elsütni, ugye?
–Akarni kell, az biztos.
–Ki készítette?
–Hubert Montenini Valloine

–Az ilyen fegyvereknek szokott lenni egyedi neve is, nem?
–Szokott.
–Mit vár tőlem atyám, ezzel a fegyverrel a kezemben?
–Önbizalmat és hűséget, bátorságot és nagyfokú hidegvért.
Romeo hosszan fürkészte az atya tekintetét.
–Mi fog történni?
–Legjobb esetben semmi.
–Legrosszabban?
–Pisztolyt rántunk.
–Ez igazi.

–Igen. Igazibb egy egyszerű pisztolynál, Romeo. Igazibb, mint egy lézerkard. Ez a fegyver pusztítóbb, mint az általad ismert kézifegyverek. De cserében nem lehet véletlenül elsütni. Nagyon kell akarni.
–Ha nem viszem magammal...?
–Akkor nem kezeskedhetek a testi épségedért.
–És a többiek?

–A többiek nagyon elfoglaltak. Akik nem, azok szintén magukhoz vesznek egy ilyen pisztolyt.
–Nagyon mély a hite, atyám, hogy idegen alakokra bízza ezt.
Marco atya arca ismét felderült.
–Te vagy a második az alapítvány fennállása alatt, aki olyan pályázatot adott be, ami önmagában is érdekes, és akkor is itt lehetnél vele, ha nem lennének meg azok a különleges képességeid amik megvannak. Minden pályázó a személyével pályáz és azzal nyer, ha nyer. Akik itt vannak mind megbízhatóak ezzel.

–Nagyon jó emberismerőnek kell lennie atyám, ha ezt így ki meri jelenteni.
–Nagyon sok embert ismertem hosszú életem alatt.
–Mit kell figyelnem?
–Ha valaki túl közel jön, csak villantsd meg és várd meg míg elmegy. Nem emelhetnek rád kezet, ha ez nálad van.
–Sok furcsaságot láttam, míg fotóztam a várost, uram...
–Láttam az anyagot, Romeo.
–Vigyázni fogok, uram.
–Tudom.
Több szó nem esett erről. A Karneválon pedig csupán négyszer állították meg nagy, kosztümbe öltözött, nagyon idegenszerű figurák. Minden alkalommal azonnal távoztak, amint a pisztoly előkerült.
Romeo időnként próbált beszélgetni Kleoval erről a furcsa alapítványról. Azt remélte mivel Kleo régóta bejáratos ide, annak ellenére, hogy nem ösztöndíjas. Romeo azt remélte, csak tud valamit az atyáról vagy a helyről, ami érthetőbbé teszi ezeket a furcsaságokt. De Kelo nem kedvelte őt és így nem is beszélgetett vele. Se erről se másról.

A kutatási anyag hatalmasra duzzdt mire Pottéval befejezték a munkát. Mindketten egészséges büszkeséggel és az igen jól elvégzett munka örömével tették meg az utolsó simításokat. Romeo visszaadta a gépeket és búvárfelszereléseket az alapítványnak. Majd megragadta az alkalmat, amikor Marco atya éppen a házban volt és bekopogott hozzá.

–Ümm. Elnézést a zavarásért...

–Gratulálok a munkához! Máris sorban állnak az érdeklődők és a szervezetek akiket előre fellelkesítettél. nagyon örülök, hogy segíthettünk a megvalósátásban. - Marco atya felállt és komolyan kezetfogott a megilletődött Romeoval.
–Köszönöm... umm.. Ne haragudjon meg, de fel kell tennem ezt a kérdést, mert nem bírom magamban tartani..
–Ki vele.
–Olyan érzésem van, mintha Velencébe nem látna be Isten... Ne haragudjon meg kérem. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy ön nem pap, ugye?
–Mire gondolsz?
–Arra hogy ön nem felszentelt pap, nemde? - már bánta az egészet.

Ez az ember felül áll itt mindenen. Nem hataloméhes, nem nagyképű, erősebb mint bárki akit Romeo ismert, és fenyegetőbb is bárkinél, ha oka van rá. Romeo sosem volt a haragjának forrása, de volt fültanúja ilyen jelenetnek, és látta, hogy hajtottak neki fejet olyan emberek a Velencei tavaszban, akiknek semmi okuk nem lenne bárkinek fejet hajtani. Ismerte a Polloni testvéreket, és a klubjukat, ahol egész évben karnevál volt. Volt rá szeme, hogy lássa, hogy ellentétben Firenzével vagy Rómával, itt hemzsegtek a felébredettek. Szörnyek és tündérek, vérszívók és lidércek. Llátta őket és rettegett tőlük. Marco atya valahogy közéjük tartozott. A pisztolyos eset után Romeo minden idegszálával figyelte a város lakóit is. És nagyon sajnálta, hogy korábban erre nem fordított semmi figyelmet. Érteni vélte miért nem jutott be bizonyos házakba, és azt is, hogy az atyával az oldalán miért jutott be közülük egy csomóba mégis.

–Felszenteltek... Régen volt ez már Romeo. Azt hiszem ma már nem sok jelentőssége van. Nem hagytam el az egyházat és az sem vetett ki magából. Egyszerűen most ez a dolgom.
Romeo bólintott, hogy érti, de valójában nem értette.
–Ha máskor Velencébe jövök, megtalálom magát?
–Minden bizonnyal, fiam. - mosolygott és még mindig erősen két tenyere közé fogta a fiú kezét. - Akarsz minderre emlékezni?
Romeo mélyen megdöbbent és pár másodperc után megértette miért nem tudtak segíteni az ex támogatottak.
–Ha van rá mód igen.
–Nincs ilyesmi ingyen, Romeo. De végtelen szereteted a városunk iránt elég meggyőző.
Romeo reszketett az adrenalintól.
–Emlékezni akarok uram. - mondta ki határozottan.
–Ha hívlak jössz, és fegyvert viselsz mellettem állva.
Romeo megrettent.
–Mennyire valószínű, hogy ez megtörténik?
–Ki tudja? Nem biztos, hogy megérik ezek az apróságok... Nyilván a munkádra emlékezni fogsz...
–Elfogadom. Jövök, ha hív és fegyveresen állok az oldalán uram, bármi is legyen az ellenség.

Megkönyebbült mikor kimondta.
Marco atya arcán is szétterült egy őszinte örömű mosoly. Elengedte Romeo kezét és egy kis dobozért nyúlt az ablak alatti polcon. Kis fiolát vett elő belőle, és áznyújtotta Romeonak.

–Egyetlen csepp elég. Szójaszósz.. hm? - mosolyogva nyújtotta át Romeonak a fiolát.

–Igyam meg?
–Ó csak egyetlen cseppet, fiam, bőven elég lesz annyi is.

Romeo megtette. Nem érzett semmit. Újra kezet fogtak, és az atya finoman jelezte, hogy az audienciának vége.
–Akkor reggel kiviszlek az állomásra.
–Igen..,. köszönöm.
–Ha minden jól megy többet nem találkozunk. Vigyázz magadra. Nagy érték az ami a fejedben van. Ne add el akárkinek.
–Heh. - Romeo kényszeredetten elnevette magát.- Éppen most adtam el magának, nem?
–Nem élek vissza vele, és nem dolgozol egyébként nekem. Vigyázz magadra. - mondta az atya nyomatékosan, és kulcsra zárta az ajtaját Romeo távozása után.

Az alapítvány története II.

Végig a munkások között volt. amikor felvette őket sok pénzt adott, és minddel kezet fogott. Kedvesen megkérte őket, hogy a házról hallgassanak. A tetőt teljes egészében újra rakatta, a falakra vastag vakolat került. Kilenc szobát építÉjjel, mikor egyedül maradt az épülő erődben erősebb, szemmel nem látható falakat húzott. Amikor a ház elkészült, sorra kezetfogott a munkásokkal, és megkérte őket újra, hogy hallgassanak. Így érezte tisztességesnek, még akkor is, ha a kézfogás közben ő vaskos zárakkal kötötte meg a mesterek elméjében a házra vonatkozó minden tudást. ha kínoznák őket sem tudnák elmondani. és ha fürkésznék emlékeiket hasonló módszerrel, akkor sem sokra jutnának ezek után.

Hetekig élt a friss házban és várta a jelet, az útmutatást, hogy merre, hogyan tovább. Az útmutatást Bennino atya hozta, akit Rómából ismert, ahol évekkel ezelőtt papnövendékeknek tanított történelmet vendégelőadóként háromszor két hétig. Bennino magánemberként jött Velencébe, és tanácsot kérni jött az atyához. Nem lepődött meg, hogy nem látták a templom környékén mostanában, és nem zavartatta magát amiatt sem, hogy nem tud belépni a küszöbön. Marco atya az Utolsó Hajóskapitányhoz címzett helyre vitte. Kényelmetlen, kihalt hely volt ez. Mégis itt ültek egész délután.

Bennino atyának volt két tehetséges védence, akik biztonságos nevelése érdekében létrehozott egy kollégiumot Fabrianoban. A két diákja mellé újabb kettő kért felvételt, így egy jogász barátja javaslatára létrehozott egy alapítványt. Az alapítványára azonban valaki azóta is rá akarja tenni a kezét. Vagy a diákjait akarják, amit meértene, vagy az egész feletti ellenőrzést.
–Nem gondoltam mibe keveredek azzal, ha tehetséges gyerekeket támogatok. Marco, te tudod miről beszélek. magad is kiszurtál néhányat az előadásodon.- mosolygott szerettel Bennino.
–Nem gondoltam, hogy lehet az ilyesmit tanítani.
–Azt nem is, de teret és módot adni a kibontakozásra igen. Ezek a gyerekek sokszor maguk sem tudják micsoda kincset birtokolnak. A kellő közeg és hozzá értő tanárral igazán grandiózus dolgokat hozhatnak létre. Hiszek a tehetségükben, és mély meggyőződésem, hogy helyes ha megóvom őket a különböző szervezetektől, akik csak eszközt látnak bennük, sakkfigurát.
Marco atya végiggondolt saját életén. Ki volt ő? Honnan jött? Mindig sakkfigura volt. Most ugyan az egyik leg ütőképesebb figura, de továbbra sem a saját céljait követi.
–Melyikünk nem az?
–A jó kérdés véleményem szerint, hogy csak sakkfigura vagy e? - mosolyogva, csukott szemmel vetett keresztet. - Miért felejted el, hogy Isten szeret?
Marco atya a hegekkel borított hátára gondolot, a húsevő okos kicsi fénypamacsokra, Velencére a városra és a nagyon is jelenlevő istenségre. Az a másik isten, akiről Bennino beszélt távoli volt és szenvtelen.
–Ő majd csak halálomban jelenik meg, úgy tűnik, mikor mérleget állít, és ítéletet mond. - Vallotta be szomorúan.
–Kérni jöttem, valójában... nem bízom másban. Te pedig belül is vagy az egyház kebelén, számomra homályos módon, és kívül is vagy azon. Erődhöz, tudásodhoz és bölcsességedhez pedig nem fér kétségem.
marco atya arcán összegyűltek a ráncok.
–Kérlek vedd át ezt az alapítványt tőlem. Vedd át a srácokat és Mariát a házvezetőnőt. Nagyon félek... umm. rettegek, hogy beolvasztják őket a többi sakkfigura közé. Nem akarnak papok vagy katonák lenni. Gyerekek akik tehetségesek. Hiszek benne, hogy Istennek más tervei is lehetnek a hasonlóakkal, mint papnak vagy katonának állítani őket.

–Felébredettek...

–Akárcsak mi.
Bennino mosolygott. Szeme sarkában lassan gyűlt egy könnycsepp. Lassan emelte fel a kezét, bizonytalanul. aztán felbátorodva mutatott körben a házra.
–Isten útjai kifürkészhetetlenek.
–Mire lenne szükséged amit megadhatok, hogy átvállad ezt a terhet?
Marco atya sóhajtott, és lehajolt a csatorna vizéhez. A víz kellemesen langyos volt és türkiz színű.
–Meg tudják védeni magukat?
–Kivel szemben?
Marco atya arcán humortalan mosoly terült szét –Bármivel szemben ami erősebb?

–... nem hiszem... Egyszer azt mondtad a karnevál a legveszedelmesebb hete az évnek. Arra a hétre haza is küldheted őket.
–Hm. Kitalálom hogy legyen. - kicsit hallgattak. - Rendben. Legyen így. Átveszem az alapítványod.

Az alapítvány története I.

A szirénázás zökkentette ki. Lebotorkált a lépcsőn az emeletre és végignézett az utcán a koszos ablakon keresztül A mocsok foltjai és a köd összekeveredett fáradt szemei előtt. A víz magasan állt. Gondolákkal menekítették az embereket a meggyengült házakból. Visszamászott a padlásra és magára küzdötte a ruháit. csavargónak vagy hajléktalannak tűnt hosszú csimbókos szakállával és zavaros tekintetével. szája cserpes kezei reszketegek.

A földszinten mellmagasságig ért a víz. Kosz és szemét úszott benne. Az ajtót hosszú kínlódás árán tudta csak kinyitni. Legyengült teste hamar kifáradt a ruhában úszástól. Bemászott a gondolájába és a Corre de Piccoloba ment, a város legmagasabb felszínű részén működő kávézóba. Ide eddig még sosem tört be a víz.

Nem jött ki hang a torkán csak rekedt hörgés. Bebbo, a pincér csak percek múltán ismert rá, és a felismeréstől annyira zavarba jött, hogy kiborította a kávét. Végül az ember uralkodott el a sokat látott pincér elméjén és felkapta a csont és bőr egykori szerzetest és bevitte a konyhára. Az öltözőben leborotválta és ellentmondást nem tűrve állította be a használaton kívüli zuhanyba egy lavór vízzel és egy törölközővel. Sonkát vágott neki és sajtot, nem kérdezett semmit, csak a kezeit tördelte, míg az atya evett.

Lassan és folyamatosan evett. Ahogy teltek a percek és fogyott az étel úgy tért vissza a megszokott keménység és fürkésző figyelem a tekintetébe, és az erő a csontjaiba. Két óra múlva eg másik ember lépett ki a kávézó gazdasági bejáratán. Bebbo csak csóválta a fejét és azon gondolkozott, hogy mielőbb elhagyja a várost feleségével és két kisfiával.

Gennaro Bonafideshez ment. A jelmezkészítő mester a háza emeletén kuporgott a hirtelen felcipelt anyagok és dobozokat kerülgetve. Marco atya nem szólalt itt sem meg. Csak bólintott köszönés képpen és a mester kezébe helyezte az összetekert centit. Gennaro sóhajtott egyet.
–Úgy tudtam meghaltál és főnököd elköltözött, Marco. Örülök, hogy az ilyen szóbeszédek ez esetben is túloztak.
A számolatlanul pergő évek rutinja, az anyagok megbízható minősége és helyzet kétségbeejtő drámaisága együtt elég volt ahhoz, hogy Marco atya másnap reggel úgy léphetett az utcára, ahogy azt elvárta magától. Köpenyén ugyan a várost reprezentáló minta leegyszerűsödött és maszkja sem volt rendesen lefestve. De erejük e tárgyaknak éppen olyan nagy volt, mint korábbi díszes darabjainak.
Egyetlen elmerohammal ütötte ki az elsőt. Minden dühét és elszántságát beleadva. Olyszul kiabált rá a démonra, amikor ez szólgálót avatott éppen egy ott lakó könyvelő lányból. A lány sikitozott még. A színfaló meglepetten emelte rá világító tekintetét. A lány már csak hörgött és fakó volt mint egy lidérc. Összeaszott és megráncosodott. Piros gumicsízmái világítottak sártól szürke lábain. A démon elengedte áldozatát és lassan dőlt be a vízbe. A fénylények, mintha csak várták volna a friss falatot, ott nyüzsögtek a híd lábánál. A kapu megnyílt, és befogadta azt amit a fénylények meghagytak belőle.

Így ment ez egész nap és egész éjjel. Kardpárbaj és elmerohamozással kiütés váltogatta egymást. A maszkot lassan szétverték, köpenyéből hosszú csíkokat téptek ki karmok és fogak. Elméje fáradt és teste is végső tartalékait emésztette fel.
Hajnalra rend lett. a fénypontok elmaradoztak és a víz is visszább vonult.
A házba érve a lépcsől elájult. Másnap felküzdötte magát az emeletre és nekifogott a védelmi rendszerek kiépításának. Latin szövegekkel írta tele a falakat, és vérével tett pontot az imáira. Bebbo jelent meg az ajtóban egy nagy csomaggal. Végignézett a szobán és elejtette a csomagot. Tágra meredt szemmel nézett végig a falakon. Végül tekintete megállt az atyán és riadtan keresztet vetett. Mögötte az árnyak összesűrösödtek és egy magas tolldíszes maszkos alakká álltak össze. A figura mélyet sóhajtott és kivezette a halálra rémült pincért. Amikor a magas alak visszatért Marco atya már a csomag tartalmát ette. Guggolva és mohón a barna papír fölé hajolva. Fel sem pillantott a sötét alakra.
–Mit akarsz Fenevad? Nincs itt számodra semmi.
–Tudni akartam túlélted e. Recsegte az lassan és tagoltan. Odahajolt a falatozó fölé és hatalmas tenyerét ráfektette annak csontos hátára. –Nem kívánom magamra vonni a forrás haragját, így eljöttem, hogy tegyek neki egy szolgálatot.
Az atya elejtette a falatot és fuldokló hörgéssel és kigúvadt szemekkel tartott ellen a démon kermos kezének. Ujjajit lassan szétnyitotta mintha szárnyak lennének karjai és öklendezve adta ki magából amit eddig megevett.
–Haladj a korral szolga, és akkor nem esik el szeretett városunk. -Hörögte az az atya fülébe.
Marco atya úgy perdült meg, mintha csak erre várt volna, és belekapaszkodott a démon álarcába. Egyetlen mozdulattal kapta le a fejéről és magasra tartva sziszegte a döbbent lyukas szemekbe.
–Vendég vagy a Nap alatt Fenevad. Ajándékodat elfogadtuk, de ne lépd át a határt.
A maszk alól a csillagos űr sötétje tárult Marco atya elé. A szemek, mik a sötétre vágott rések voltak csupán, üresen álltak, ahogy mindig. A démon maghajolt és elvette Marco atya felé nyúltott kezéből a maszkot, és elsietett.
Az atya reszkető izmait tapogatta miközben a koszos ablak elé állt, hogy megszemlélje saját alakját. A démon visszaadta a húst, amit ő feláldozott az elmúlt hetekben.

A csatorna vize

Arccal a sáros köveken, vért köhögve tért magához. Köpenye megszaggatva tekeredett rá. Maszkja apró szilánkait lassan seperte a szél a csatornába. A köhögőrohamok csendesülésével erőtlenül felkönyökölt. A hasából és az oldalából szivárgó vér a sáros vízzel együtt talált utat a csatornába.
–Sajátosan szívod a vérem. - mosolyodott el.
Időbe telt mire fel tudott tápászkodni.
–Kevés vagyok, láthatod.- magyarázott tovább a sötét víznek latinul. Öreg vagyok és fáradt.

A víz kisimult ahogy fölé hajolt. A csepegő vér kis karikákat rajzolt bele.
–Nem bírom egyedül ... - arccal érkezett a tükörré csendesedett vízbe. Halkan és nyomtalanul tünt el a szürke vízü csatornában.

A Vatikán kelletlenül fogadta, ahogy a polgármester sem igazán értette mit akar. A vatikán erős szervezet, igazán erős mesterekkel, de Velencéről nem sokat tudnak. Zárt számukra. nNem jöhetnek át sérülés nélkül a szigetre. Marco atya megjelölte a házakat amikre igényt tart, és megjelölt egy korrekt összeget ezekért. Felkérte a mestereket akiket elfogadna szövetségesül a Karnevál idejére. A mesterek nem vállalták, a polgármester pedig nem ment bele a házeladásba. Az idő fogyott, ő egyre gyengébb volt és semmi ötlete nem volt kiket vehetne maga mellé a háború idejére. Napokig keringett a városban megoldás után kutatva. Végül belátta, hogy nem maradt más mód. Egy kedd hajnalban kiült a gondoláján a középpontba és hosszan beszélt a vízhez. Keze reszketett a hangja meg-megbicsaklott, de végigmondta amit akart. Végül levetkőzött és elmerült a vízben úgy, mint legelőször, a fénylő kis pontok közé, amik úgy hasogatták le róla a húst mint megannyi apró piranja.
Napokkal később, mikor a fájdalom annyira enyhült, hogy ruhát tudott húzni meggyötört testére elindult és megvette azt a három házat. Áttelepült az egyikbe. Fel a tetőtérbe, a galambszaros és denevérlakta gerendázat alá. A sűrű porba írta fel a védőjeleket, és hetekig ki sem tette a lábát. Aludt és hányt és álmodott. Tengervizet ivott és álmodott. Hányt és aludt és álmodott. Csontsovánnyá aszalódott végül. A karnevál elkezdődött, először és utoljára, nélküle.

A víz átlépte a gátakat és Velencét ellepte a megvadult tenger.
Az utcákon tomboltak a démonok.

A városkapitány ágyasa

Már javában tarott a karnevál, mikor végre kimerészkedett. A mór talán el is felejtette már, hogy őt itt vette meg. Soha nem fecsérelt rá szót, és pillantást sem. Jó befektetés volt, és most, hogy újra Velencében jár, túl is ad majd rajta. A város ködben állt. A karneváli forgatag inkább hasonlított kétségbeesetten mulatozó kárhozott lelkekhez, mint tavaszt ünneplő sokadalomhoz. Sokan beestek a csatornákba és jópáran el is tüntek.
Emlékezett a karneváli idők ideges várakozására. A kandallóban sercegő fahasábok pukkanásaira a kapitány összerezzent. Az ajtó nyikorgására felriadt. Nappal a loggián ült és a tengert kémlelte. nem merte kitenni a lábát. Akik eljöttek hozzá hajbókoltak, és egy pillanatra sem vették le az álarcukat. Ő erősnek mutatta magát, de valójában félt. Azokban a napokban együttléteik keservesek és durvák voltak. Ő mégis megbocsájtott neki, minden karnevál végeztével, hiszen életben maradt oltalma alatt.

A mór szolgái a köddel voltak elfoglalva. Ő csendesen zuhant a vízbe, hangot sem adva. Lesoványodott kezei már rég kiengedték a láncaiból az elszántságot. Most mint rugalams kötelek, utat is engedtek neki. A víz körbefogta, aztán kiengedte egy szűk csatornában. Az éhségtől és a fuldoklástól fénypamacsokat vélt látni maga körül. nem félt már. Minden megtörtént vele, ami csak megtörténhet. Kimászott avízből és hosszan nézte a karneváli tömeget. Kísértet módjára bolyongtak a ködben. A hétköznapi népség között fel-felvillantak azok, kitől a városkapitány annyira félt. Most, nélküle elvadultak és megsokasodtak. Elszabadultak, és tobzódtak a szabadságban amit e hely jelentett. Átjöttek a sarkig tárt kapukon, özönlöttek elő az árnyékokból és a fényből, szivárogtak a gerendákból és belovagoltak a főkapun. Aki egyszer bent volt, többé nem akarta kitenni a lábát. Helyet vágott magának a házak között és helyet követelt a nemesek sorában. Ő csak lapult a leghosszabb csatorna egyik gondolájában és figyelte őket. A városkapitányra gondolt, újra és újra, míg össze nem állt a kép, a terv, az egyetlen lehetséges út a túlélésre.

Lemerült hát, vissza a vízbe, amiből született. Felajánlotta magát a városnak, az egyetlen istennek amit elismert. Lemerült és hagyta, hogy elhatalmasodjon ebben a törékeny, megtört emberi testben. Az félelmetes magába olvasztotta és erejét a magáéval egyesítve lezárta a város túlvilági kapuit. Elvágva saját egyetlen menekülési útját is, cserébe a lehetőségért, hogy több legyen, mint eddig volt. Eldobta a régi ruhákat, mik már mocskos páncélként vették körül testét, így adva tanúságot az eltelt idő nyomorúságáról, és egykori személyazonosságáról.

Amikor készen állt és teljes pompájában ragyogva lebegett a víz alatt elindult a felszín felé. Úgy gördültek ki belőle a vízcseppek, mint gyömgyök. Gondolája a csatorna ajzatának köveiből és csigáiból állt, rúdja egy tartócölöp volt. Kék-zöld-arany ruháján a várost jelképező minták és fején a maszkos fejdísz, ami lehetővé tette számára, hogy éljen.

A városkapitány ágyasa, immár, mint Velence leghűbb szolgája foglalta el újra egykori lakosztályát.

Rutin

Az aktát a recepciós kezébe nyomta a rendőrségről kifele menet. Egyenletes, gyors tempóban haladt az ismerős utcákon, majd gondolába szállt. A Fottieri és a Mortense sarkán álló omladozó kőháznál szállt ki. A bedeszkázott kapu korhadó léceit könnyedén félrehajtotta. Igyekezett úgy belépni, hogy a kabátja se érjen a kapuhoz.

Az őt érdeklő városlakók legtöbbjének csak olyan neve volt, amit az idő ragaszt egy omladozó házra, vagy diákok sora öreg matektanárra vagy öregember a veterán kóbor ebre. Magában mindnek adott nevet, és mindre emlékezett akik ilyen vagy olyan okból a város vízzelhúzott határán belül lelték halálukat. Nem kellett gyakran öldökölnie, és nem is telt benne öröme. Annyi vért látott hajdanán, ami egy egész osztag palotaőrnek elég lenne a kényszernyugdíjazásához.
A kapun belül megállt egy pillanatra és mély levegőt vett, hogy készenlétbe helyezze a testét.
Végijárta a házat, pincétől a padlásig és mindent lemészárolt ami meg merte támadni őt. Latinul beszélt hozzájuk, lassú tagolt módon, hogy biztosan megértsék. Többször is elmondta nekik, hogy hátráljanak ki a városból bűnük miatt. A Csontozó szolgái azonban nem hallgattak a szavára, és porba is hulltak egymás után.

Egyetlen alkalommal látta a Csontozót szolgálót avatni. Sosem fogja elfelejteni a hús adta csusszanó hangot, ahogy éles vágások mentén szétválva helyet ad a belőle kilépő csontváznak, és úgy omlik le annak bokájához, mint szeretőről a ruha. Akkor hosszan hányt a gondolájáról a csatornába. Most szenvtelenül vagdosta el a csupasz csontok és a Csontozó közti marionett szálakat. A lengyel diákokra gondolt, kik valószínűleg csak túl közel merészkedtek, nem is tudván mi az mit meg merészeltek lökni vagy szólítani, esetleg fényképezni. Most mint bűnös hordaléka a pokolnak járultak elé, hogy akaratának meghajoljanak és elválljanak csontjaiktól, és a teljes halál ölelésében várják az újászületést.

Kifele menet a kapuból még visszafordult és olyan fenyegtőn ahogy tisztje engedte és olyan mély hangon amennyire fizikai adottságai lehetővé tették, elismételte úrnője üzenetét:

–Ne merészelj elő jönni, míg el nem oszlik a füst.

Ljeckin - Pricski akta

-Tartsd meg a fejét!
-Ne hülyéskedj! Hozzá nem merek érni.

-Ne izélj már. Emeld meg a fejét és vedd le az álarcot róla.

-Olyan volt mintha meglökték volna.... nem? Úgy hátraesett valahogy.

-Nem volt ott senki. Na menj már. Csinálok pár képet róla.

-Állat jó ez a cucc rajta... a botja is. Odasss!

-Vigyük el, hm?

-Ellopnád?

-Ugyan, csak karneváli jelmez.

-Nézd, belemennek a kígyók a botba...

-... nem kígyók azok, koponyafejük van. Üreges a bot, látod?

-Kurva jó. és mik azok belül, nem látom jól ebben a szar fényben...

-Na húzd le az álarcot, hadd lássuk ki ez.

A helyszínelők leadták a jelentésüket a nyomozónak. Az a rendőrparancsnoknak. Mind gondterheleten vakargatták a fejüket. A parancsnoknak lassan felrémlett, hogy van ilyen esetekre szabályzat. Előkotorta rumlis íróasztaláról azt a furcsa, üvegbe mart névjegyet. Csak egy cím volt rajta.
Nem sokkal később a parancsnok izzadó homlokát sűrűn törölgetve adta át a két kicsontozott fiú aktáját annak az embernek, akiről a parancsnok gyermekkorában kísértettörténeteket talált ki iskolástársaival. Akitől a nagyapja óva intette, mert meggyőződése volt, hogy rosszban sántikál.

- Egy papnak a templomban a helye.- mondogatta nagypapa. Marco atyát még sosem láttam a templomban.

A parancsnok rá sem nézett az atyára, mig az belelapozott a jelentésbe. A fotókat hosszan nézegette, majd rendőri őrizetet kért a Moreno-Sanchi házhoz és elsietett. Szieszta után egy járőr hozta be a borítéskot, melyben egy kávéházi szalvétára sietve felrótt cím állt. A címen pedig megtalálták a srácok csontjait.

A parancsnok nem táplált hiú reményeket azzal kapcsolatban, hogy valaha kiderül mi is történt a két lengyel diákkal abban a sikátorban, és azt sem hitte, hogy Marco atya egy alapítvány menedzsere.

A parancsnok idegesen gyújtott cigarettára és elmondott egy Mi atyánk-ot.

A Városkapitány története

Az első csak egy emberöltőig volt e poszton. Ki sem lépett tágas ám hideg lakosztályából 47 éven keresztül. Megbízólevele nem volt, csupán testén a hegek és forradások bizonyíthatták volna kilétét. Az első városkapitánynak hajóflottája volt, melynek ki és behajózását kedvtelve szemlélte lakosztálya tengerre néző ablakaiból. Ágyasa ilyenkor a lábánál kuporgott. Finom ujjaival a kapitány köpenyének gazdag díszítésén babrálva.
A másik szárny ablakai a főtérre néztek, piacos kofákra, vagy kivégzésekre. Néha ünnepségekre, vagy katonai felvonulásra. A városkapitányt nem háborgatták, és ő szinte semmibe nem szólt bele. Kémei, orrgyilkosai és nagyon figyelmes és félelemtől lojális szolgálói minden információval ellátták, amire szüksége volt.

A városkapitány a negyvenhetedik év karneválján, egyszerűen eltünt. Ágyasa nem tudott számot adni, szolgálói nem látták távozni és mivel vért sem találtak és tárgyakban hiányt sem vettek észre, hát elárverezték a házát, vagyona az egyháuzra szállt. Családja nem volt, rokonai felkutatásával nem bajlódtak. Utolsó ágyasát egy mór kereskedő vitte el.

A második városkapitány a következő karneválkor érkezett. Szemtanúk szerint gondolán a nyílt víz felöl. Más szemtanúk szerint a déli part mellett emelkedett ki a habokból. Hosszú selyemcsíkok lobogtak utánna, ahogy végigvonult gondoljával a csatornákon. Mindegyiken. Egyet sem hagyva ki. A nemesek felé biccentett, majd az első városkapitány házába tért be és hatalmas összeget letéve, teljes személyzetével együtt, azonnal megvásárolta azt.

A karnevál idején az utcákat rótta, teljes díszben. Sem szemét sem hangját nem árulta el. A karnevál végeztével visszavonult palotájába és egy éven keresztül nem látta senki sem. Szolgálói sem érintkezhettek vele szemtől szembe. Szigorú etikett szabályozta életüket a palotában. Aki megszegte a szabályzatot annak kivágták a nyelvét és a csatornába dobták.
A városkapitány hamar megértette a világi és egyházi elöljárókkal, hogy a város elsőszámú hatalmassága ő. És az, hogy csak nagyritkán küld egy szolgát egy röpke üzenettel, melyben utasítást ad erre, vagy arra, nem olyasmi, amit figyelmen kívül szabad hagynia bárkinek.

A következő karneválon ismét teljes díszben állt gondoljáján, és rótta a csatornákat szüntelenül, egészen a karnevál utolsó napjáig. A fények, miket a szemtanúk körülötte véltek úszni, később többször is halálos baleseteknél láttak. De ez lehet csupán a babonára és boszorkányságra oly éles szemmel figyelő középkori ember fantáziájának eredménye.

A második városkapitányhoz egy napon pápai küldöttség érkezett. A városkapitány palotájának protokollját megszegve egyenesen a lakosztályába siettek és rátörték az ajtót. A városkapitány karneváli öltözékben állt, a szemtanúk elmondása szerint, az loggián és a tengert nézte. A pápai követek kardjukat rászegezve követelték fedje fel kilétét. A városkapitány megfordult , tisztelettel meghajolt a követek felé és levette az álarcát. Az erős ellenfényben nem tudták kivenni a vonásait, de abban mind egyetértettek, hogy a városkapitány nő volt. Egy félelmetes nő. A követek térdre rogytak és mire felnéztek újra, a loggián nem állt senki.

A második városkapitány holmijai között levelezést találtak, melyben a városkapitány egy Kairóban időző keresztes lovaggal levelezett, s mely levelezés háborúról és változó erőviszonyokról szólt. A háború helynevei és hatalmasságai teljesen ismeretlenek voltak a pápai követeknek, de fejcsóválvamégis úgy határoztak, hogy a levelezők álneveket használnak, és bizonyára kémek. Így a levelezést magukkal vitték, ahogy a palotában fellelhető minden mozdítható értéket is. A városkapitány palotáját lezáratták.

Évekig állt üresen a palota, mik egy kereskedőcsalád, mely úgy megerősödött, hogy ennek feltétlenül az egykori városkapitány legendás palotájának megszerzésével kívántak nyomatékot adni, merészen és furfangosan rá tette kezét. A család tulajdona azóta is, ám nem sok örömüket lelték benne. A szóbeszéd szerint szellemlakta hely. Az év egyes napjain sikolyokat hallani a lébazat felöl, és csak a palota saját gondolái maradnak épen a belső öbölben. Újabb, vásárolt vagy ott megépített gondoláik rendre elsüllyednek.

A keresztes lovag ki Kairóból lassan jutott csak Velencébe nem kívánt palotát magának. Hosszan ült a déli doldal egyik fogadójának napos teraszán. Leveleket olvasgatott és időnként körbegondolázta a várost. A karnevál előtt pár héttel pápai követtség érkezett, és a lovagot magukkal vitték. A követek tisztelettel és rosszul leplezett félelemmel kísérték a pápa színe elé. Szemtanúk szerint hosszú évek múltán látták újra Velencében. Immár szerzetesként, de éppúgy járta a lagúnákat és utcákat, mint ki minden szegletet meg kíván jegyezni. Éppen úgy, mint régen, éppen úgy, mint a városkapitány karnevál idején.

Műveleti helyszínek

Marco atya tekintete lassan pásztázta végig az utcát. Az egyik legszélesebb sétálóutca volt ez a városban. Enyhe íve miatt csak egyetlen méternyi szakaszon állva lehetett végignézni a teljes hosszán. Igyekezett teljesen belesimulni a túristák lazán elszórt folthaiba.
Minden évben, a karnevál előtti hetekeben bejárta az egész várost. Minden utcán végigment és mindenhol úgy időzött el, mintha akkor látná először. A karneváli időszak volt a legnehezebb. nehezebb volt mint az Alapítvány védenceit biztonságban tudni. Nehezebb mint a Vatikánnal fenntartani ezt a törékeny egyensúlyt. A távolságot és a befolyást egyszerre. Velence egész évben összesen nem adott annyi feladatot, mint a karnevál röpke napjaiban.

Most Kleo és Mona is vele tartott. Kleo bevonása és felesketése olyan váratlan fordulat volt, amilyenekre ennyi megélt év után sem lehet számítani. Ajándék volt a sorstól. Mona pedig üdítő volt és régi idők egyenrangú, egymást tisztelő harcostárisassággal átitatott barátságait juttatta eszébe. Nem szokott ennyire közel kerülni a diákokhoz. Nem volt értelme. Nem tekintette őket perclénynek. Hogyan is tehette volna? De nem volt már ereje, hogy ismét végignézze aktuális életéhez tartozó szerettei elmúlását. Szövetségesekre volt szüksége, olyanokra akikben fel sem merül, hogy más oldalára is állhatnak.

Velence könyörtelen volt és elsöprő. Titokzatos és átjárható. Marco atya minden újdonságnál elidőzött. Minden újabb kávézónál, virágárusnál vagy az eredetitől eltérően felújított háznál. Úgy kellett ismerje a város változásait a karnevál idejére, mintha minden percét itt töltené. Nehezen tolerálta a város belsejébe valamilyen indokkal bekeveredő autósokat. És nagyon fárasztotta minen alkalommal elmagyarázni a mindenkori rendőrparancsnoknak, hogy miért úgy és az a dolga a karneváli időszakban, ami.

A Szent Márk tértől a Rialto hídig tizenegy olyan személlyel találkozott, akik vagy biccentve vagy meghajolva jelezték, hogy észrevették. Marco atya homlokán a ráncok összesűrűsödtek.
– Nem puhulok, mint látjátok. - gondolta. Velence és a várost övező hiedelmek, legendák és történelmi tények csak egy részét világították meg annak a sokszínű eseményözönnek amiben ez a sajátos város mindennapjait élte. A túristák éppúgy a díszlethez tartoztak mint a házak, vagy a gondolák. Díszletek és paravánok voltak, és Marco atya remélte, hogy idén sem tekinti egyik fél sem ezeket feláldozható harctéri elemnek.

A Rialtotól a Calle Fieberráig újab nyolc alak köszönését fogadta. A többi, közel harminc figura jó eséllyel nem vette észre, vagy helyzete nem engedte meg, hogy üdvözlésével bajlódjon. Marco atya emlékezett még azokra az évekre, mikor a személye is legenda volt, és csak egy komolyabb csata végén derült fény fizikai személyére. Azóta, mint valami dózse vagy városigazgató főnemes mindenben benne van a keze, ami Velence létét érinti, épségét, gazdaságát, lakóinak életét házainak állapotát befolyásolja.