Tanösvény

Egymás mellett lépkedtek, kerülgetve a színes forgatag akadályait. Hol egy mozgó árus hol egy turistacsoport, kutya, pantomimes vagy cipőjét kötő gyerek akasztotta meg dísztelen vonulásukat. Az atya feketében, de minden papi jelölés nélkül, Romeo a szokott farmerban mellette. A fiú szemei résnyire szűkültek ahogy próbálta észrevenni az észrevehetetlent.
-Figyeld meg a lüktetést. Van minden tömegnek egy saját tempója, lüktetése. Minden ami abban megakasztó érdekelhet minket.
-Próbálom. - Romeo érezte a teret, tudta milyen széles az utca, pontosan ismerte a törései szögét, a szintkülönbségeket, érezte a házak mélységét és érezte a szigeteket és a vizet az utcák alatt. - A város teste megy is, de az embereket nem érzem, uram.
Marco atya elmosolyodott.
-Az emberek engem sem érdekelnek. - mormolta az orra alatt, majd hirtelen megállt. A mögötte csicsergő francia nő nekiment és zavartan kikerülte. Az atya felfele nézett, a sikátorszerű utcán keresztben kifeszített elektromos vezetékre. -Ez mi? - Hangja parancsoló, szinte számon kérő volt.
-Kábel tv-re tippelek így elsőre. Gondolom valaki feltett a tetőre egy parabolát. - Látva az atya klasszikussá minősítette Maga idióta? arckifejezését pontosított. - Valóban nagyon ronda a fehér tányér a tetőn, de az utcáról nem látszik.
Az atya a hát keskeny kapujához lépett és ököllel rávágott hármat.
-Paulo Filicci. - mondta mintegy mellékesen Romeonak. - Figyeld a kezeit.
a fiúnak bólintani sem volt ideje, az ajtó olyan hirtelen tárult fel. Mögötte egy német irodistára emlékeztető figurával. Kevés szőke haja alatt maga homlokkal, kis keretnélküli szemüvege mögül vízszín szemek pislogtak riadtan. Úgy harmincnak látszott. Kezeit egy kockás konyharuhába törölgette.
-Á atya! Milyen megtisztelő. Miben állhatok a rendelkezésére? - hangja kissé nyöszörgő volt. Olyasvalakié, aki bántónak érez mindent amit nem ő talál ki.
-Mi ez a kábel a házadon Paulo? - mutatott fel anélkül, hogy a szemét levette volna a rémült fickóról.
-Um. Gondolom tévé...
Romeo Paulo kezeit figyelte. Egy pillanatra sem kerültek elő a konyharuhából, és végig matattak valahogy úgy, ahogy valaki egy kismacskát akar rejtve tartani benne.
-Most azonnal szedd le.
-Nade...
-Most azonnal. - hajolt közelebb az atya.
-Nem én tettem oda.
-Ha nem, az is rögvest kiderül. - elvigyorodott keserűn és fenyegetőn.
Paulo biccentett és visszatért a házba, az ajtót gondosan becsukta előttük.
-Nem látszott a keze.
-Dehogy nem. Az agyad ami nem tudott vele mit kezdeni, hát mutatott valamit ami feldolgozható.
-Konyharuhát.
-Például. Ha kijön, próbáld megnézni újra. - Egymás mellett álltak, az atya kissé előrébb, arccal a csukott ajtónak.
-Undorító?
-Természetesen. - elégedetten biccentett.- Bár ha az ember levágja sokkal rosszabb. - kilesett Romeora aki a kezeit nézegette. - Tudod a szag miatt.
Újra rácsapott ököllel az ajtóra hármat.
-Velence városkapitánya szólít!
-Jövök már, jövök! - nyílt fel az ajtó újra. Mögüle egy hosszú létra és Paulo jellegzetes nyafogása került elő. A kezek immár teljes pompájukban fogták a létrát. Ha nem koncentrált még mindig kockás konyharuhának tűnt, de ha fókuszált és befogadta a látványt láthatta a vérereket ahogy hálózták az átlátszó kocsonyás végtagokat, amik nem váltak külön, csak szerkezetüket lazították fel annyira, hogy a létre belecsúszhasson az ölelésükbe.
-Már szedem is!
Romeo öklendezve hajolt előre. Paulo lassan letámasztotta a létrát és hátrafordult. Orrát megráncolva feljebb tornázta a szemüvegét.
-Atyám kábel ide vagy oda illetlen dolog összehányni mások kapuját.
-Szedd le a kábelt, a mocskot pedig bízd rám. - kuncogott. Megveregette Romeo hátát mire a fiú fel egyenesedett. - Hozz egy kis vizet a csatornából.
-A tegnapi menzakoszt lehet uram, elnézést. - tett egy bizonytalan lépést az utcán, aztán inkább a másik irányba fordult, hogy ne kelljen Paulo mellett elmennie.
-Ki ez a kis... védenc? - bámult utána Paulo.
-Szemed leveszed róla, különben kifújlak a testedből.- odalépett Paulo elé és a létra fokai között nézett bele  a vizeskék szemekbe. - Fogom a létrát, te meg mássz.
Romeo lassacskán visszatért a vízzel. A kábel, a létra és maga Paulo már nem voltak ott. Csak Marco atya ácsorgott a kapu előtt.
-Öntse fel.
Romeo megtette. A csatorna vize sercegve párolgott, mint valami sav.
-Ennyire bepiáltam? - guggolt le mellé Romeo.
-Ennyire félnek tőlem. - vigyorgott elégedetten az atya.
-Szerintem tényleg csak egy tv kábel volt. - bökte ki Romeo mikor befordultak az LaMaggianon.
-Semmi kétség.
-Akkor miért szedette le?
-Meg akartam mutatni, hogy mire figyelj, és jó alkalom volt ez annak kiderítésére hogy én mire figyeljek.

Első látásra

20 napig lézengett Velence utcáin, húsz hosszú nyári napon. az öröm és az izgalom, a vizsgadrukk és az első édes megmérettetés között hányódva. A túristák szembeáramló sosem ismétlődő és sosem fogyó arcaiból találgatta ki lehet aki szintén az Alapítvány ösztöndíjasa. Nem mert a ház közelébe menni, ami eztán 18 hónapig az otthona lesz. Helyette egész nap fényképezett. Mi mást is tehetett volna? Már hónapokkal korábban kitalálta milyen útvonalon fogja elkezdeni a munkát, hát nekilátott. Bakancsot húzott, és övtáskát vett. Memóriakártyát, telefont és némi készpénzt vitt magával, valamint a füzetforma Velencetérképet. Nem mintha ne tudta volna fejből az össze kis sikátort, csatornát és árkádot. Minden mást otthagyott Emilia néninél. A nénit két éve ismerte meg a LaArtisina utca kávézójában, melyet leginkább csak helyi lakosok ismernek, és ami varázslatos volt a papucsaitól. A bejáratnál ugyanis széles polcon száradó csízmák sorakoztak esős vagy havas napokon. a vendégek pedig tiszta, vastag zoknikat és bundabéléses papucsokat kölcsönözhettek. a kávézó nyáron hajópadlóval, télen azonban vastag perzsaszőnyegekkel lopta be magát a vendégek szívébe. Hatalmas habos csokoládék és méregerős feketekávék lelőhelye volt ez, és Emilia nénié, aki a kávézótól beljebb a második utcában lakott. azon a télen, mikor Romeo csak egy hosszúhétvégére ugrott be Velencébe Emilia néni éppen elvesztette a kutyáját.

Romeo lesietett a Santa Crocéra a buszpályaudvarra. És elindult visszafele a jobboldali csatornákon, mintha valami labirintust járna be. a lefényképezett házakat a kis zsebtérképén megjelölte. A jóidő kihajtotta a túristákat az utcára. Romeo azon kapta az egyiket hogy őt figyeli. Negyvenes, talán ötvenes nagyradab fickó volt. arcra sziciliainak nézte. Robosztus testén feszült a pulóver. Hasonló fényképezőgép lógott a nyakában, mint amilyennel Romeo dolgozott.

-Segíthetek valamiben uram? - kérdezte meg a leg udvariasabb hanglejtéssel, úgy, mintha ő maga született velencei lenne.

-Ó nagyon kedves. Mi van ezzel a házzal, hogy ezt fényképezi?

Romeo végig nézett a házon, mintha most látná először. A fickó is követte a tekintetét, ő is végignézett rajta. Mivel Romeo nem szólt, a fickó kezdett beszélni.

-Elég lerobbantnak tűnik. Csúnyán felázott, nézze csak. - és mutat is a talpazat felé. - Persze mit várhat az ember egy háztól ami vízben áll?

Romeo rápillantott és a fickó arckifejezésétől felállt a szőr a hátán. Gúnyos volt, provokatív és kissé lefitymáló. Nem a házat nézte hanem Romeot.

-Nem készülök megvenni. - próbálta kerülni a feszültséget.

-Rossz vásárt is csinálna. az amerikai hétéve megvette rá sem nézett azóta. Ki tudja miféle pokolbéli állapotok lehetnek már odabent. 

Mintha csak erre akarna rímelni, az elsőemeleti terasz alatti vakolatdarab ezt a pillanatot válazstotta hogy csobbanva zuhanjon a csatorna vizébe.

-Azt hittem Ön túrista.

-Akkor minden rendben van. - biccentett és elindult tovább a csatorna melletti keskeny járdán a városközpont felé. Romeo ácsorgott egy darabig aztán utánna indult.

-Uram, ne haragudjon a tolakodásomért. - Kilépett hogy utolérje, mert a fickó nem lassított. - Velencéről készítek dolgozatot. Megkérhetem hogy pár érdekes történettel és adattal színesítse az ismereteimet. - mellé ért és hátrafele kezdett menni a fickó előtt, mellett, úgy beszélt hozz. - Annyira varázslatos ez a város, nem győzök betelni vele.

A fickó pillantása átsiklott Romeon. 

-Akkor fiam ideje megfordulnia, mert itt a sarok.

Romeo megtorpant, megfordult de nem zökkent ki a sem a szövegből sem a sétatempóból.

-Őn itt született gondolom. Melyik a kedvenc épülete?

-Nem születtem itt. Mit képzel, római vagyok.

Romeo elmosolyodott.

-Én meg firenzei. De gondolom hasonló okok hoztak minket ide.

-Mire gondol?

Romeo vigyorogva lépkedett a férfi mellett, aztán gyorsan rápillantott.

-Szerelem?

-Hm. 

-Szerelem a legextravagánsabb nőbe aki valaha város volt. - vigyorgott. Zsebre dugott kézzel masírozott a férfi mellett. - Kérem meséljen róla.

-Tanuljon meg gondolázni. ha elboldogul az enyémmel, körbeviszem, mint valami idegenvezető.

-Nagyon köszönöm uram. Felírnám a címét, ha megengedi, vagy a telefonszámát.

A férfi megállt a tűzoltóság épülete előtt és kezet nyújtott Romeonak.

-Mindkettőt ismeri. 

Túristának öltözött. Garbóban volt és vászonnadrágban, korához illő válltáskával, és komoly de még amatőr fényképezőgéppel. Lassan ballagott fel a kis hídon, a tetejében megállt és érdeklődve hallgatta az előadást amit egy csinos nő egy kamera mögé bújt alaknak adott. A nő Velencéről beszélt, kis akcentussal és véletlenszerű kusza gesztusokkal. A kameraman a szemközti korlátnak támaszkodva vette a nőt. Marco atya mellé állt és onnan hallgatta a kiselőadást a csatornák kiszélesítéséről. Lassan mérte végig a lábainál kezdve. Aztán a fejét kissé megbillentve hallgatta. A nő igyekezett nem rá nézni, de az a kissé gúnyos, vizsgáztató mosoly az atya arcán zavarba hozta.
-Álljunk meg egy pillanatra, Jon, kérlek.
A kamera halkan a széles kő mellvédre került. A kameraman a csatorna felé fordult, mintha észre sem vette volna a mellette álló férfit.
-Jól ismeri.
-Ez a szakterületem.
-Történész?
-Igen. És Ön? Olyan ... kritikusan hallgatta.
-Ó én csak itt élek... - lenézett a fényképezőgépére, mint akit rajtakaptak. - ...egy ideje.
-Milyen szerencsés. Kérem, ha megkérhetem - a nő elvörösödött - hogy ne álljon itt így. Nem tudok koncentrálni.
-Kár. - az atya biccentett és továbbindult, aztán visszafordult. - tud valami érdekeset a város elmúlt száz évéről is? - megint az a vizsgáztató mosoly. - Valami esetleg a huszadik századból?
A nő zavartan lépett egyik lábáról a másikra.
-A huszadik század nem szakterületem, uram.
-Nem? Azt hittem a város az, függetlenül attól, melyik évéről van szó. - újra hátat fordított, hogy távozzon. - Kár.
-Mire lett volna kíváncsi?
-Hogy mit tud róla egy szakértő. - hátrasandított, majd mikor a nő fancsali arcát meglátta szélesen elmosolyodott és továbbindult. - Ha nálam tanulna most megbuktatnám.
-Ki maga?
Marco atya újra visszafordult, immár mint győztes hadvezér.
-Beszél nekik a városomról, igaz? Ódákat zeng építészeti nagyszerűségéről, elképesztő hangulatáról és a csodáról, hogy még mindig áll. Arra ingerli őket, hogy látogassanak ide.
-Nézze uram, tudom, hogy a helyi lakosoknak nagyon...
-Ahelyett, hogy a folyton nedves falakról, rothadásról és penészről beszélne, eltünedező emberekről és mocsokról.
-fájó ez az óriási tömeg.
Csend lett. A fickó visszafordult feléjük és a csatornába dobta a csikkjét.
-Hagyjon minket dolgozni. - morogta, majd újra felvette a kamerát.
-A huszadik században nem történt itt semmi igazán lényeges, uram. Velence egy panoptikum, azért jár ide mindenki. Megnézni a végső és teljes pusztulása előtt.
-Nézzen utána.
-Pff.
-Kikérdezem!
-Nevetséges. - puffogott a nő de a térdei remegtek.
-Mit vagy úgy oda. Öreg fasz, biztos ebben éli ki amit máshogy nem tud. Végülis Velence nőnemű, szűk és nedves. - röhögött a férfi.

-Még hogy semmi! - Marco atya kissé előre dőlve ment végig a Santa Croceig. A hosszú egyenes csatorna úgy metszette le Velence zegzugairól a kikötőt, mintha nem is lenne a város része. Igazán nem is volt. Marco  atya leült arra a márványtömbre, ami a Santa Delitio sarkán árválkodott. Az újáépítéskor szokott rá, hogy azon ücsörögjön. Azóta is ha letelepedett rá, könnyen fel tudta idézni azokat a napokat, az arcokat és az akkori gondolatait. Még akkor is, ha ma már egészen máshogy tenne jó pár dolgot.
Első világháborúként emlegetik, de igazán semmiben sem különbözött a nagyobb háborúktól amit addig látott. Itt is hétköznapi emberek ragadtak fegyvert és öldöstek hétköznapi embereket. Volt aki bűntudattal, volt aki kötelességből, volt aki lelkesen és volt aki kifejezetten örömmel. Ez mindenkor így volt, és amennyire el tudta képzelni így is marad.
Abban a háborúban ő el akarta vágni Velencét a szárazföldtől. Felhalmoztatott annyi raktárkészletet élelemből, amennyit csak elbírtak a cölöpök és elaknásíttatta a kikötőt és az öblöket. Augusztus hetedikén fel is robbant rajta az első tengeralattjáró. Emlékezett a sokszoros döndülésre. Arra a mély morajlásra, és a hullámokra amik végigszaladtak a csatornákon. Utána csend lett. Másnap megkezdődött a bombázás.
Kiürítette a Cannagregiot és a Santa Crocet, és vízre szállt. A bombák ott húztak el a feje felett. Százszámra zuhogtak a vízbe. A Bukott mögötte állt a parton, tollas maszkját messziről megismerte. Széttárt karokkal kacagott.
Egyszer már biztosan felgyújtotta Velencét, Marco atya nem tudta biztosan hányszor, de abban az egyben biztos volt. Akkor, 1912 augusztusában ott a gondolában nem érdekelte hányszor vezette le dühét a városán a Bukott, csak annyit szeretett volna elérni, hogy ne érjék el a bombák a partot. Akarata és a víz mágiája ott feszült a levegőben. A ködös nyúlós pára novembert idézett. A körülötte úszkáló roncsok meg-megrogytak a becsapódó bombák erejétől.
-Még ott pusztulsz, pádre. - hörgött a Bukott. Hangja mint a földrengés fodrozta meg a vízfelszínt.
Pont elég volt hozzá, hogy kibillentse a koncentrációból. Két bomba csapódott be a kikötőbe. Aztán újabb négy, majd az átszakadt mágikus védelem immár beengedett mindent. Több száz találat érte a Santa Crocét. A fejük felett elsüvítő bombák és repülőgépek zúgásában ott álltak egymással szemben. A démon a parton a cölöpökre emelt folytonos mocsárszagot árasztó rothadó város területén, melyen úgy virítanak a csipkés homlokzatok mint hullán az esküvői ruha. Szembe vele a város saját embere, akinek minden hatalma a víztől ered egy gondolában állva. Alakját aranyos színbe olvasztja Velence égő házainak tüze. Bukott meghajolt felé és hátat fordított, lassan tűnt el andalgó alakja a tűzben haldokló épületek között.

Marco atya hosszan nem engedte eltakaríttatni a romokat a háború után. Saját magát kívánta vele büntetni, de ezt természetesen úgy tálalta mint a kultúrát ért hatalmas sebet, melyet mementóként elkaparva hagy. A második világháborúként elhíresült háború, az ő szemében csupán a második felvonása ugyanannak a háborúnak ma is. Emlékeket őrzött róla. Tiszteket és egyenruhás fenevadakat fogdosott össze éjszaka a kocsmák és bordélyok körül. Egymásnak eresztette őket és vérükkel higította a városa sós vizét. A Bukott érintése ott simogatta a nedves falakat és hosszú köpenyének sosem rojtosodó selyme a mohás kockaköveket.
Végül egy gyengébb pillanatában, mikor már rendőrök voltak városőrök helyett, mikor a dózsét leváltotta a polgármester hivatala, és őt a városkapitányt már nem ismerték másnak, csak az egyik papnak, ráébredt önnön gyarlóságára. Felismerte magában a haragot, és hiányzott neki a győzelem vad, nyers ereje. A legyőzöttek félelmének szaga és az utolsó megsemmisítő döfés nehézsége. Hiányzott a szabadság illúziója ami a városkapitányi poszttal járt. Szerette ezt. Róni az utcákat, és nyugodtan belenézni bárki szemébe. Ruházata egyértelművé tette bármilyen utazónak, hogy a legfőbb nemessel találkozott, aki Velencében él. A dózse egy bábú, a tanácsnokok a kéz és a láb, a pékek és pincérek a fülek és szemek. Ő a fej, ő és az istennő, a víz.
De itt a huszadik és a huszonegyedik században a demokráciában ki is lehetne ő? A fő befektető? A legnagyobb tulajdonrész birtokosa? Akkor sem tépheti szét nyiltan, az utcán állva az ellene szegülő vagy a mágikus rendszerekkel babráló démont. A térfigyelő kamerák lassan beóvakodtak a földjére. Leszereltethette őket, de csak újabbak kerültek a helyükre. A rovarlábakon settenkedő, karneváli figurák, akikkel oly szívesen fotózkodik a publikum, akikről nem sejtik hogy a színes kelmék alatt rémálmaik lényei viháncolnak. Ők az ő valódi ellenségei. De így, egyszerű polgárként sokkal gondosabban kell megválasszon időt, helyet és harcmodort a likvidálásukra. A városkapitányi feladatok ezekben a technológiától recsegő időkben megoldhatatlanul nehézzé válltak.
-Panoptikum? - mélázott a víz acélkék csillanásait figyelve. -Milyen igaza van, kislány. De hogy ne történt volna semmi említésre méltó e kicsit több mint egy évszázad alatt, azt nem merném állítani. - Mosolyogva nézett fel a kőolaj finomít irányába, ami a város vízi határától pár száz méterre meredt az ég felé.
-A háború folyamatosan tart, kislány. Világszerte. Látja ott azt a tornyot? Nem démonok húzták. Ami miatt ott van ugyanaz amiért vízre várost húztak ezer évvel ezelőtt egyszerű földművesek. - Felállt és kinyújtózkodott. - Ha engem kérdez, megérte.