Megérkezés

Az anyja volt a falu bábája. Tizenegy gyermeke született és vagy kétszázat segített világra. Sötét bőre foltokban fehérlett mint a kiban fa törzse. Kendők takarták tetőtől talpig, mint minden rendes muzulmán asszonyt. Csak a férje tudta, hogy bőre tenyérnyi foltokban fehér. Fehér, mint a betörő katonák bőre. És azt is csak a férje tudta, hogy a foltok évről évre nőnek. Végül már az arcán is elkezdtek megjelenni. az anyja onnantól nem volt többé bába. Gyógynövényeket gyűjtött és gyógyította a nőket, de többé nem segídkezett a születéseknél, nehogy összezavarja a születő kisdedeket.
Az anyja megtanított neki mindent az életről. A test és a lélek kapcsolatáról, a vérről és a lélegzetről. Mindent amit születésről, fájdalmakról, csontról és zsigerekről, növények hatásáról és a napsütés erejéről tudni lehetett. Aztán mikor Abu meghalt eltemette. Aztán mikor Komati is meghalt, melléfeküdt a hideg ágyba és vele halt ő is.

Mikor megszületett, utolsó, apró csecsemőként, az apja úgy forgatta a kezében, mint egy lezárt ládát, minek nem találja a nyitját. Ő annyira megszeppent, hogy abbahagyta a sírást. Aztán egy éjjel meg akarta fojtani őt az egyik férfi, mert rontást hitt sápadt bőrében. Se az anyja felriadt a neszre, és az úgy csinált mintha erős fájdalmai lennének, és teáért jött volna. Ő tudta, hogy érte jött, pedig csupán kétszer látta elfordulni a Holdat.
Négyévesen a kútba esett. Bár ő érezte a hátán a kezet, ami lökött rajta egy kicsit, senki nem hitt neki.
Az apját csak azért nem nevették ki, és az anyját csak azért nem kövezték meg, mert bár a bőre fehér volt, az arca a vonásai tagadhatatlanul az apjáé voltak. Kemény tekintete volt már kislánynak is. Erős akarata és kiváló esze.
15 éves volt, mikor az anyja is meghalt. Ott maradt a füvek között a sárral tapasztott házban és messzire vágyott. Felkéretszkedett hát a karavánra, ami minden esős évszakban érintette a falut és elment messze a tengerhez. A kalmár persze megkérte az árát. Ő pedig készséggel takarta el előle az arcát és fedte fel előtte hófehér bőrét. Ismerte a füveket melyek elriasztják a megszületni vágyó lelkeket és megóvják őt a kalmár kiütéseitől és lázától.
A tenger hűs volt, csillogóan sós és hatalmas. Olyan volt mint a sivatag. Átkelhetetlen, halálos és felfoghatatlan. Ő megbabonázva ült a mólón Bizertében, és el akart jutni a túlpartra. Aztán meglátta a hatalmas hajókat ahogy lassan csúsznak végig a vizen, mint szabászollók a selymen.
Ott akart lenni.
Lent a városban nem volt nehéz bizonyítania. Asszonyok mindenhol szükséget szenvednek. Mindenhol vannak erőszakos férfiak, fájó izületek, bőrkiütések és sírós csecsemők. Egy évre a városba érkezése után egyben volt elegendő pénze a hajóútra. Bement hát a szabóhoz és készítetett magának egy elegáns európai ruhát. Felöltötte és megtekintette magát a nagy velencei tükörben.
Nem ő volt az.
A hajó Kerkira magasságában süllyedt el, miután összetűzésbe kerültek az egyik kereskedelmi flotta hajójával. Nem kívánt a kapitány külön fizetni az áthaladásért így a rakományt az utasokkal együtt elfoglalta a nemes európai, s őt hosszas örvendezés után átvágott torokkal dobták a tengerbe.

A víz hűvöse csillapította a fájdalmát és az ijedségét. A só marta a sebet és a vérfelhő odavonzotta a cápákat is. Ő lebegett és várta a halált. Az azonban nem jött. A cápák kőröztek ugyan körötte, de nem óvakodtak közelebb. Végül fényló kis pelyhek keztek felé úszni és betömködték a sebeit. Vizet lélegzett és vizet evett, vizet látott és vizet gondolt végül. Lassan sodróódott romolatlanul a tenger alján, mikor beért valami gáthoz.
A gáton aztán elengedte őt a tenger és engedte kikecmeregni a felszínre. Ott eltörte egy halász nyakát. nem akarta hogy bárki megérintse eztán. Letépkedte ruháit és elvette a halászét, ahogy a csónakját is. Végül eljutott a lábakon álló városba, egy csinos csónakon, amit a tenger emelt fel az üledékbők, neki. Víz rajzolt köré csillogó hatalmas ruhát, és egy vízbeejtett maszkot is adott neki, ami mögé eldughatta jellegzetes vonásait.
-Te vagy a tenger. - Mondta neki am tenger. - Te mondod meg ki élhet itt és ki nem. Te vagy aki birtoklod a vizet a házak között. Te döntöd el, hogy legyen vagy ne legyen vízre épült város. De...
Ő arccal a vízben feküdt a hullámokon. Nézte ahogy a víz ereje lefejti a kagylókat a csinos csónakról.
-De ne feledd, hogy én vagyok a te urad. Belőlem van az erőd. Belőlem a tested is. Belőlem születtél és belém térsz vissza ha eleget szolgáltál.
Becsukta a szemét és egész magát a tengernek adta. Aztán mikor megszáradtak színes ruhái és a szél belekapott hosszú lobogó fátylaiba nekifeszült a városnak és bejárta a csónakon minden kis vizi útját. Átcsorgott minden hídja alatt és végül a legkedvesebb házhoz állt. Bement és letette a zsák pénzt, amit a tenger adott neki, hogy városkapitány lehessen a vízreépült városban.
A tenger egy nő volt, tudta végig, ahogy a sivatag is nő, ahol felnőtt. Értette a nőket. Azokat értette. A férfiakat soha. Azok azt mondták félelmetesen férfias az arca és kemény a tekintete. Ő olyankor azt gondolta, hogy a legerősebbek a nők, csak nem szólnak erről a férfiaknak, mert azok nem viselnék el.