Vadlesen

Dan Trebisch elégedetten tért vissza a szállásra, miután eltöltött egy kellemes déelőttöt Monával és Cleoval. A két fiatal nő igyekezett nem túl sokat elárulni a velencei munkájukról. Természetesen egy percig sem hitte, hogy egyszerűen itt maradtak, mikor mindenkit kitelepítettek, mivel Velence életveszélyessé lett nyílvánítva. Dan nem finomkodott. Miközben a kihalt utcákon kóborolt szkennelte az épületeket felébredett tevékenységre utaló nyomokat keresve.
A város úgy világított, mint egy atomfáklya. A víz, ami a cölöperdő körül örvénylett távolról sem tünt természetes víznek. A még álló házak zöme olyan szagot árasztott, mintha megannyi átjáró lenne a pokolba.
Dan mindezekre rárakódva érezte a préda illatát. Egy ház előtt megtorpant. Itt a pokolbéli orrfacsaró bűz keveredett a préda és még valaki szagával. Dan leült az épület lépcsőjére. Nem félt a démonoktól. Tudta hogy vegye fel a harcot velük, és tudta hogy hagynak neki békét. A préda szaga mélyen beléégett. Most olyan friss volt a nyom, olyan ínycsiklandozó, hogy beleszédült a közelségébe.

A lányok háza épen állt. Az egyik legjobb állapotú épület volt. A lányok a vakolatot igyekeztek leszedni. Dan értette miért. Az ő lehetőségeit is szűkebbre szabta ez a konzerváló mágie, de érteni vélte mi szükség rá. A lányok láthatóan nem örültek a házfalakat bepermetező rendeletnek. Eljátszották hát Trebischnek, hogy ők csak véletlenül, és ő eljátszotta, hogy katasztrófatúrista.
Magában jól mulatott a kölcsönös óvintézkedéseken, amin - úgy érezte - mindannyian átlátnak.

Dan Trebisch azonnal beleszeretett ebbe a lehetetlenül mágikus városba. Nem zavarta a sok bűzlő démonlakta hely, nem érdekelték a megszállt emberek akik az építkezésen dolgoztak, és nem zavarták a felébredett lányok sem. Szívesen megismerkedett volna velük behatóbban, de nem kívánta eröltetni a dolgot.
Amiért idejött, amiért az utóbbi években dolgozott most karnyújtásnyira volt, és ő nem akarta elrontani ezt a ritka lehetőséget.

Időnként felmászott egy egy rom emeletére és onnan kémlelt szét. Egy alkalommal egy démonra lett figyelmes. Pár hasonló lénnyel már volt dolga. Ez az alak azomban meglepően emberszerű volt. Szerencsére a szaguk messziről elárulták őket. A magas sötétpulcsis alak mögött pedig megpillantotta őt. Dan annyira megdöbbent, hogy megszédült. Meg kellett kapaszkodnia.
-Hát itt vagy! - suttogta és orrlyukai kitágulva szippantotta be a préda illatát.