cset oroszul

And99: Mi ez a hülye nick?
Rtojp: A Pjotr foglalt volt.
And99: B-) Nagyon fantáziadús.
Rtojp: Miért kerestél?
And99: Ígérted, hogy írsz a velencei nyaralásról.
Rtojp: Nyaralás? Nem tudom, mennyire tudom leírni amit látok. Megpróbálom.
And99: Ennél többet nem is kérek.
Rtojp: A híd a szárazföldtől be a szigetre elég hosszú. Ja tudom, nem egy sziget ez. Szóval volt időm gondolkozni míg beértem. És nem gondoltam meg magam. Elegem van a vadászatból, Andrej, annyira, hogy még most, hogy írom is felbassza az agyam a dolog.
And99: Értem én. Semmi baj. Ez az utolsó feladatod részemre. Megegyeztünk.
Rtojp: Ok.
And99: Folytasd.
Rtojp: Aztán itt meg ez a zegzugos csupa lépcső meg csupa híd városka. akkora mint otthon a belváros, mégis simán eltévedtem vagy háromszor. Megkérdezni se nagyon van kitől, mert mindenhol csak a turisták. Sikerült is beleakadnom egy fasziba aki csak megragadta a kezem és jól megrázta. Mint valami cirkuszi kézfogás lenne. Nagyon fura volt. A fickó az utcát seperte ezért is hittem hogy helyi. Mondjuk helyi még simán lehet. Meg bolond is.
And99: Találkoztál az atyával?
Rtojp: Futólag. Semmi különös. Erősnek tűnik. De szigorúnak igazán szigorú. Vicces itt a diákok között engem is úgy kezel, mintha 20 lennék. Pedig így fejre nem lehetnék a fia.
And99: keménykedik veled?
Rtojp: Az atya?
And99: ki más?
Rtojp: Dehogy. Szépen elmagyarázta hogy ő itt a főnök és ha szabályszegés van kibasz mindenkit mint macskát szarni. Nincs ezzel baj. A gond inkább az, hogy valamiféle járőr szolgálat is van. Én nem csinálom, de a két kislányt simán behúzta.
And99: Nem értem.
Rtojp: Mintha valami harci állás lenne ez a ház, és a város a territórium amit meg kell védeni. Az is lehet hogy kattant az öreg.
And99: És a szemed mit mond?
Rtojp: a szemem mindenféle gomolyagokat lát. Tele van a város csomókkal és gubancokkal. A ház amiben lakunk rendezett és kibaszott erős, az atyát nem tudtam megnézni rendesen mert simán az asztalra csap az orrom előtt. azt hittem beszarok úgy megijedtem az elsőnél.
And99: Lebuktál.
Rtojp: Nem buktam le. Azért vagyok itt mert mást is látok. Bejött aztán a szobámba, megállt az ajtóban és tolt egy szpícset a köveimről meg az ő nézegetéséről. azt mondta ne kelljen a számba rágja mi a dolgom.
And99: fasz
Rtojp: nem tudom. Fura, mert amilyen bunkó, közben nagyon komolyan érdeklődik a munkám iránt. a lányokat is úgy tutujgatja a hátuk mögött, mint valami szerelmes apa. Néha rajta kapom, hogy ellágyulva figyeli őket.
And99: Melyiket?
Rtojp:  Mindet. Most kettőt. Az egyik lányka egy fiús kis szöszke a szomszéd házból. Nem vagyok egy boros, tudod, de valami mennyei borokat tesz le ebédhez, mint egy mellékesen. Valami nagyapja borász. a másik csaj egy dögös fekete Rómából. Olyan mély hangja van, mint Levenyinnek ha bebasz. Nagyon szórakoztató. Keveset beszél és bábokat csinál.
And99: koncentrálj a munkára. anyag van elég?
Rtojp:  anyag van elég. csak valahogy nehezen moccan. az atya mondott valamit valami forrásról, de még nem tudtam kideríteni, hogy nekem mondta e egyáltalán és hogy ezzel kapcsolatban e.
And99: nem voltál induláskor még ilyen idióta.
Rtojp: Jelentek akkor, ok?
And99: ok.
Rtojp: A város bejárható gyalog, keréken nem. A teljes kerülete mágikusan védett. A szövedék olyan torzulásokon ment át amihez hasonlót nem láttam még sehol. Démoni tevékenységnek csak a nyomait láttam, de azok akár századok óta is ott lehetnek. Bizonyítékaim nincsenek egyenlőre. Az atya maga is felébredett, ahogy a többi ösztöndíjas sem alvó. a szövedéken kívül valamifajta kicsapódás is jelentkezik a vízben, amiből szabad végeket tudok alakítani. Ennek segítségével készítem el a köveket, amivel megbízott. Uram.
And99: Köszönöm leléphet.
Rtojp:  Igenis. Kedden ugyanebben az órában jelentkezem újra.
And99: Köszönöm. Viszlát.
Rtojp:  Viszlát.

apróság

A csizmába végződő mocsárzöld gumi kantáros nadrág volt a kedvence. A víz hosszátapasztotta a lábához, ami száraz maradt benne. Velence vize nem érintette, így őszáraz lábbal vakarhatta le a csónakról a kagylókat.
-Szárazra kell tenni és kiszárítani. - dohogott az ablakából Luiggi. - Nem ám a vízben kotorászva, Romeo, fiam, nézni is rossz amit művelsz.
Romeo felnézett. Szemét a kezével óvta a naptól.
-Jó reggelt uram! Hogy aludt?
-Ehh. - legyintett Luiggi. - nem figyelsz rám.
-Már hogy ne figyelnék! - kurjantott vidáman, aztán felpillantott a saroklakáshoz. - De nem tehetem.
Az öreg követte a szemét és fogatlan vigyorra húzódott a szája.
-Értem, értem. Magam is így tennék, ha annyi idős lennék mint te. - azzal becsukta az ablakot.
Romeo újra a saroklakást figyelte, aztán mint aki véletlenül éz fel köszönt a lánynak aki ott lakott.
-Szia Cleo! Hogy vagy?
A vékony szőke lány nem méltatta válaszra. A balkonládából húzogatta ki a szárba szökkent gazokat.
-Láttam, hogy kinyílt a trombita folyondárod. Csodálatos színe van. - reménytelenül bólogatott hozzá, aztán visszatért a kapargatáshoz.
Pár perc múlva Cleo hatalmas csobbanásra kapta fel a fejét.
-Hülye. konstatálta, de azért kilesett a korláton. Romeo a csónakon járkált, kézenállásban. Persze néha beesett a vízbe, de rögtön kimászott és újrapróbálta.
-Próbálod magad érdekessé tenni, firenzei? - kiáltott le neki.
-Nem. Próbálom megértetni veled, hogy milyen érdekes vagy. - mosolygott és úgy dőlt be a vízbe mint egy fa. A guminadrág addigra teljesen megtelt vízzel. Olyan volt benne mint egy bohóc. Cleo vágott egy fintort és visszaült a palántákhoz, hogy biztosan mind kihajtson.
Hirtelen sötétedett be, mint mikor felhő rohan be a nap elé. Cleo felnézett. Felhők nem voltak, csak pára. Vastag pára az utcán, a csatorna felett. Vattaszerű, átláthatatlan. Lentről csak valami bugyogás hallatszott és fa koppant ritmustalanul kőhöz.
Cleo átkukkantott a korláton, le a csatornára. Hófehér köd.
-Romeo?!
Kezei a korlát fölé nyúltak, és finoman egyik a másik tenyerébe simított.
-Hülye vizsla. - morgott magában és kiterjesztette az érzékeit. Romeo nem volt sehol.
-Romeo? - suttogássá szelídült a kiáltása, ahogy megdermedve figyelte a csatornán lecsorgó csónakok sorát. Összeláncolt egymásra fonódott korcs élőlényeket vittek antik ladikok. A korhadás méregként terjedt a vízben, a sekély, szűk csatornában falakhoz koccantak a széleik. A koccanásoktól Cleo fogai is összecsikordultak. Meg sem mert moccanni. A köd így is messze vitte a szagát, a félelmét.
-Romeo? - sosem aggódott még senkiért, de most megízlelt valamit az összetartozásból.Kapaszkodpott a nedves vaskorlátban és magában könyörgött az atyának, hogy mielőbb térjen haza. Nekihátrált az ajtónak aztán villám gyorsan megperdült és berontott az alapítvány rozsdás tetőajtaján. Végig száguldott az emeleten. Hallotta az elsőn, ahogy orosz akcentussal magyaráz Pjotr Monának valamit. Cleo tovább vágtatott le a csatorna szintre. A lejáraton ott kucorgott Romeo és nézte ahogy a vér kis patakokban csorog a kezein és csöpög a vízbe.
-Mi a francot csináltál?- kiálltott rá Cleo
-Megharapott a köd. - nézett rá Romeo. - Adsz egy gyógypuszit?
-Hülye.
Mindketten felmásztak a kis járdaszerű beugróra, onnan lesték a vonulást.
-Nem is látnak minket. - szögezte le Romeo. A kezein a tépések kitartóan véreztek. Cleo lefogta az egyik kezét és megrovó tekintettel végigsimította. A sebek pedig rohamosan kezdtek hegedni.
-Azt a kurva... - Romeo szemöldöke a haja alá szaladt. - te aztán nem szarozol.
Hangja belesajdult a csendbe. Mindketten felnéztek. A menet végén arany-kék gondolán köpenyes alak állt. Komótosan tolta a gondoláját a lidércsor után. Ekkor két kárhozott között megnyúlt a távolság a köpenyes pedig a marhapásztorok jellegzetes hőő-jével noszogatta őket tovább.
Cleo szemei tágra meredtek, miközben Romeo elröhögte magát. A férfi nyugtázta hogy figyelik.
Cleo megrázta a fejét.
-Atyám?

Tanösvény

Egymás mellett lépkedtek, kerülgetve a színes forgatag akadályait. Hol egy mozgó árus hol egy turistacsoport, kutya, pantomimes vagy cipőjét kötő gyerek akasztotta meg dísztelen vonulásukat. Az atya feketében, de minden papi jelölés nélkül, Romeo a szokott farmerban mellette. A fiú szemei résnyire szűkültek ahogy próbálta észrevenni az észrevehetetlent.
-Figyeld meg a lüktetést. Van minden tömegnek egy saját tempója, lüktetése. Minden ami abban megakasztó érdekelhet minket.
-Próbálom. - Romeo érezte a teret, tudta milyen széles az utca, pontosan ismerte a törései szögét, a szintkülönbségeket, érezte a házak mélységét és érezte a szigeteket és a vizet az utcák alatt. - A város teste megy is, de az embereket nem érzem, uram.
Marco atya elmosolyodott.
-Az emberek engem sem érdekelnek. - mormolta az orra alatt, majd hirtelen megállt. A mögötte csicsergő francia nő nekiment és zavartan kikerülte. Az atya felfele nézett, a sikátorszerű utcán keresztben kifeszített elektromos vezetékre. -Ez mi? - Hangja parancsoló, szinte számon kérő volt.
-Kábel tv-re tippelek így elsőre. Gondolom valaki feltett a tetőre egy parabolát. - Látva az atya klasszikussá minősítette Maga idióta? arckifejezését pontosított. - Valóban nagyon ronda a fehér tányér a tetőn, de az utcáról nem látszik.
Az atya a hát keskeny kapujához lépett és ököllel rávágott hármat.
-Paulo Filicci. - mondta mintegy mellékesen Romeonak. - Figyeld a kezeit.
a fiúnak bólintani sem volt ideje, az ajtó olyan hirtelen tárult fel. Mögötte egy német irodistára emlékeztető figurával. Kevés szőke haja alatt maga homlokkal, kis keretnélküli szemüvege mögül vízszín szemek pislogtak riadtan. Úgy harmincnak látszott. Kezeit egy kockás konyharuhába törölgette.
-Á atya! Milyen megtisztelő. Miben állhatok a rendelkezésére? - hangja kissé nyöszörgő volt. Olyasvalakié, aki bántónak érez mindent amit nem ő talál ki.
-Mi ez a kábel a házadon Paulo? - mutatott fel anélkül, hogy a szemét levette volna a rémült fickóról.
-Um. Gondolom tévé...
Romeo Paulo kezeit figyelte. Egy pillanatra sem kerültek elő a konyharuhából, és végig matattak valahogy úgy, ahogy valaki egy kismacskát akar rejtve tartani benne.
-Most azonnal szedd le.
-Nade...
-Most azonnal. - hajolt közelebb az atya.
-Nem én tettem oda.
-Ha nem, az is rögvest kiderül. - elvigyorodott keserűn és fenyegetőn.
Paulo biccentett és visszatért a házba, az ajtót gondosan becsukta előttük.
-Nem látszott a keze.
-Dehogy nem. Az agyad ami nem tudott vele mit kezdeni, hát mutatott valamit ami feldolgozható.
-Konyharuhát.
-Például. Ha kijön, próbáld megnézni újra. - Egymás mellett álltak, az atya kissé előrébb, arccal a csukott ajtónak.
-Undorító?
-Természetesen. - elégedetten biccentett.- Bár ha az ember levágja sokkal rosszabb. - kilesett Romeora aki a kezeit nézegette. - Tudod a szag miatt.
Újra rácsapott ököllel az ajtóra hármat.
-Velence városkapitánya szólít!
-Jövök már, jövök! - nyílt fel az ajtó újra. Mögüle egy hosszú létra és Paulo jellegzetes nyafogása került elő. A kezek immár teljes pompájukban fogták a létrát. Ha nem koncentrált még mindig kockás konyharuhának tűnt, de ha fókuszált és befogadta a látványt láthatta a vérereket ahogy hálózták az átlátszó kocsonyás végtagokat, amik nem váltak külön, csak szerkezetüket lazították fel annyira, hogy a létre belecsúszhasson az ölelésükbe.
-Már szedem is!
Romeo öklendezve hajolt előre. Paulo lassan letámasztotta a létrát és hátrafordult. Orrát megráncolva feljebb tornázta a szemüvegét.
-Atyám kábel ide vagy oda illetlen dolog összehányni mások kapuját.
-Szedd le a kábelt, a mocskot pedig bízd rám. - kuncogott. Megveregette Romeo hátát mire a fiú fel egyenesedett. - Hozz egy kis vizet a csatornából.
-A tegnapi menzakoszt lehet uram, elnézést. - tett egy bizonytalan lépést az utcán, aztán inkább a másik irányba fordult, hogy ne kelljen Paulo mellett elmennie.
-Ki ez a kis... védenc? - bámult utána Paulo.
-Szemed leveszed róla, különben kifújlak a testedből.- odalépett Paulo elé és a létra fokai között nézett bele  a vizeskék szemekbe. - Fogom a létrát, te meg mássz.
Romeo lassacskán visszatért a vízzel. A kábel, a létra és maga Paulo már nem voltak ott. Csak Marco atya ácsorgott a kapu előtt.
-Öntse fel.
Romeo megtette. A csatorna vize sercegve párolgott, mint valami sav.
-Ennyire bepiáltam? - guggolt le mellé Romeo.
-Ennyire félnek tőlem. - vigyorgott elégedetten az atya.
-Szerintem tényleg csak egy tv kábel volt. - bökte ki Romeo mikor befordultak az LaMaggianon.
-Semmi kétség.
-Akkor miért szedette le?
-Meg akartam mutatni, hogy mire figyelj, és jó alkalom volt ez annak kiderítésére hogy én mire figyeljek.

Első látásra

20 napig lézengett Velence utcáin, húsz hosszú nyári napon. az öröm és az izgalom, a vizsgadrukk és az első édes megmérettetés között hányódva. A túristák szembeáramló sosem ismétlődő és sosem fogyó arcaiból találgatta ki lehet aki szintén az Alapítvány ösztöndíjasa. Nem mert a ház közelébe menni, ami eztán 18 hónapig az otthona lesz. Helyette egész nap fényképezett. Mi mást is tehetett volna? Már hónapokkal korábban kitalálta milyen útvonalon fogja elkezdeni a munkát, hát nekilátott. Bakancsot húzott, és övtáskát vett. Memóriakártyát, telefont és némi készpénzt vitt magával, valamint a füzetforma Velencetérképet. Nem mintha ne tudta volna fejből az össze kis sikátort, csatornát és árkádot. Minden mást otthagyott Emilia néninél. A nénit két éve ismerte meg a LaArtisina utca kávézójában, melyet leginkább csak helyi lakosok ismernek, és ami varázslatos volt a papucsaitól. A bejáratnál ugyanis széles polcon száradó csízmák sorakoztak esős vagy havas napokon. a vendégek pedig tiszta, vastag zoknikat és bundabéléses papucsokat kölcsönözhettek. a kávézó nyáron hajópadlóval, télen azonban vastag perzsaszőnyegekkel lopta be magát a vendégek szívébe. Hatalmas habos csokoládék és méregerős feketekávék lelőhelye volt ez, és Emilia nénié, aki a kávézótól beljebb a második utcában lakott. azon a télen, mikor Romeo csak egy hosszúhétvégére ugrott be Velencébe Emilia néni éppen elvesztette a kutyáját.

Romeo lesietett a Santa Crocéra a buszpályaudvarra. És elindult visszafele a jobboldali csatornákon, mintha valami labirintust járna be. a lefényképezett házakat a kis zsebtérképén megjelölte. A jóidő kihajtotta a túristákat az utcára. Romeo azon kapta az egyiket hogy őt figyeli. Negyvenes, talán ötvenes nagyradab fickó volt. arcra sziciliainak nézte. Robosztus testén feszült a pulóver. Hasonló fényképezőgép lógott a nyakában, mint amilyennel Romeo dolgozott.

-Segíthetek valamiben uram? - kérdezte meg a leg udvariasabb hanglejtéssel, úgy, mintha ő maga született velencei lenne.

-Ó nagyon kedves. Mi van ezzel a házzal, hogy ezt fényképezi?

Romeo végig nézett a házon, mintha most látná először. A fickó is követte a tekintetét, ő is végignézett rajta. Mivel Romeo nem szólt, a fickó kezdett beszélni.

-Elég lerobbantnak tűnik. Csúnyán felázott, nézze csak. - és mutat is a talpazat felé. - Persze mit várhat az ember egy háztól ami vízben áll?

Romeo rápillantott és a fickó arckifejezésétől felállt a szőr a hátán. Gúnyos volt, provokatív és kissé lefitymáló. Nem a házat nézte hanem Romeot.

-Nem készülök megvenni. - próbálta kerülni a feszültséget.

-Rossz vásárt is csinálna. az amerikai hétéve megvette rá sem nézett azóta. Ki tudja miféle pokolbéli állapotok lehetnek már odabent. 

Mintha csak erre akarna rímelni, az elsőemeleti terasz alatti vakolatdarab ezt a pillanatot válazstotta hogy csobbanva zuhanjon a csatorna vizébe.

-Azt hittem Ön túrista.

-Akkor minden rendben van. - biccentett és elindult tovább a csatorna melletti keskeny járdán a városközpont felé. Romeo ácsorgott egy darabig aztán utánna indult.

-Uram, ne haragudjon a tolakodásomért. - Kilépett hogy utolérje, mert a fickó nem lassított. - Velencéről készítek dolgozatot. Megkérhetem hogy pár érdekes történettel és adattal színesítse az ismereteimet. - mellé ért és hátrafele kezdett menni a fickó előtt, mellett, úgy beszélt hozz. - Annyira varázslatos ez a város, nem győzök betelni vele.

A fickó pillantása átsiklott Romeon. 

-Akkor fiam ideje megfordulnia, mert itt a sarok.

Romeo megtorpant, megfordult de nem zökkent ki a sem a szövegből sem a sétatempóból.

-Őn itt született gondolom. Melyik a kedvenc épülete?

-Nem születtem itt. Mit képzel, római vagyok.

Romeo elmosolyodott.

-Én meg firenzei. De gondolom hasonló okok hoztak minket ide.

-Mire gondol?

Romeo vigyorogva lépkedett a férfi mellett, aztán gyorsan rápillantott.

-Szerelem?

-Hm. 

-Szerelem a legextravagánsabb nőbe aki valaha város volt. - vigyorgott. Zsebre dugott kézzel masírozott a férfi mellett. - Kérem meséljen róla.

-Tanuljon meg gondolázni. ha elboldogul az enyémmel, körbeviszem, mint valami idegenvezető.

-Nagyon köszönöm uram. Felírnám a címét, ha megengedi, vagy a telefonszámát.

A férfi megállt a tűzoltóság épülete előtt és kezet nyújtott Romeonak.

-Mindkettőt ismeri. 

Túristának öltözött. Garbóban volt és vászonnadrágban, korához illő válltáskával, és komoly de még amatőr fényképezőgéppel. Lassan ballagott fel a kis hídon, a tetejében megállt és érdeklődve hallgatta az előadást amit egy csinos nő egy kamera mögé bújt alaknak adott. A nő Velencéről beszélt, kis akcentussal és véletlenszerű kusza gesztusokkal. A kameraman a szemközti korlátnak támaszkodva vette a nőt. Marco atya mellé állt és onnan hallgatta a kiselőadást a csatornák kiszélesítéséről. Lassan mérte végig a lábainál kezdve. Aztán a fejét kissé megbillentve hallgatta. A nő igyekezett nem rá nézni, de az a kissé gúnyos, vizsgáztató mosoly az atya arcán zavarba hozta.
-Álljunk meg egy pillanatra, Jon, kérlek.
A kamera halkan a széles kő mellvédre került. A kameraman a csatorna felé fordult, mintha észre sem vette volna a mellette álló férfit.
-Jól ismeri.
-Ez a szakterületem.
-Történész?
-Igen. És Ön? Olyan ... kritikusan hallgatta.
-Ó én csak itt élek... - lenézett a fényképezőgépére, mint akit rajtakaptak. - ...egy ideje.
-Milyen szerencsés. Kérem, ha megkérhetem - a nő elvörösödött - hogy ne álljon itt így. Nem tudok koncentrálni.
-Kár. - az atya biccentett és továbbindult, aztán visszafordult. - tud valami érdekeset a város elmúlt száz évéről is? - megint az a vizsgáztató mosoly. - Valami esetleg a huszadik századból?
A nő zavartan lépett egyik lábáról a másikra.
-A huszadik század nem szakterületem, uram.
-Nem? Azt hittem a város az, függetlenül attól, melyik évéről van szó. - újra hátat fordított, hogy távozzon. - Kár.
-Mire lett volna kíváncsi?
-Hogy mit tud róla egy szakértő. - hátrasandított, majd mikor a nő fancsali arcát meglátta szélesen elmosolyodott és továbbindult. - Ha nálam tanulna most megbuktatnám.
-Ki maga?
Marco atya újra visszafordult, immár mint győztes hadvezér.
-Beszél nekik a városomról, igaz? Ódákat zeng építészeti nagyszerűségéről, elképesztő hangulatáról és a csodáról, hogy még mindig áll. Arra ingerli őket, hogy látogassanak ide.
-Nézze uram, tudom, hogy a helyi lakosoknak nagyon...
-Ahelyett, hogy a folyton nedves falakról, rothadásról és penészről beszélne, eltünedező emberekről és mocsokról.
-fájó ez az óriási tömeg.
Csend lett. A fickó visszafordult feléjük és a csatornába dobta a csikkjét.
-Hagyjon minket dolgozni. - morogta, majd újra felvette a kamerát.
-A huszadik században nem történt itt semmi igazán lényeges, uram. Velence egy panoptikum, azért jár ide mindenki. Megnézni a végső és teljes pusztulása előtt.
-Nézzen utána.
-Pff.
-Kikérdezem!
-Nevetséges. - puffogott a nő de a térdei remegtek.
-Mit vagy úgy oda. Öreg fasz, biztos ebben éli ki amit máshogy nem tud. Végülis Velence nőnemű, szűk és nedves. - röhögött a férfi.

-Még hogy semmi! - Marco atya kissé előre dőlve ment végig a Santa Croceig. A hosszú egyenes csatorna úgy metszette le Velence zegzugairól a kikötőt, mintha nem is lenne a város része. Igazán nem is volt. Marco  atya leült arra a márványtömbre, ami a Santa Delitio sarkán árválkodott. Az újáépítéskor szokott rá, hogy azon ücsörögjön. Azóta is ha letelepedett rá, könnyen fel tudta idézni azokat a napokat, az arcokat és az akkori gondolatait. Még akkor is, ha ma már egészen máshogy tenne jó pár dolgot.
Első világháborúként emlegetik, de igazán semmiben sem különbözött a nagyobb háborúktól amit addig látott. Itt is hétköznapi emberek ragadtak fegyvert és öldöstek hétköznapi embereket. Volt aki bűntudattal, volt aki kötelességből, volt aki lelkesen és volt aki kifejezetten örömmel. Ez mindenkor így volt, és amennyire el tudta képzelni így is marad.
Abban a háborúban ő el akarta vágni Velencét a szárazföldtől. Felhalmoztatott annyi raktárkészletet élelemből, amennyit csak elbírtak a cölöpök és elaknásíttatta a kikötőt és az öblöket. Augusztus hetedikén fel is robbant rajta az első tengeralattjáró. Emlékezett a sokszoros döndülésre. Arra a mély morajlásra, és a hullámokra amik végigszaladtak a csatornákon. Utána csend lett. Másnap megkezdődött a bombázás.
Kiürítette a Cannagregiot és a Santa Crocet, és vízre szállt. A bombák ott húztak el a feje felett. Százszámra zuhogtak a vízbe. A Bukott mögötte állt a parton, tollas maszkját messziről megismerte. Széttárt karokkal kacagott.
Egyszer már biztosan felgyújtotta Velencét, Marco atya nem tudta biztosan hányszor, de abban az egyben biztos volt. Akkor, 1912 augusztusában ott a gondolában nem érdekelte hányszor vezette le dühét a városán a Bukott, csak annyit szeretett volna elérni, hogy ne érjék el a bombák a partot. Akarata és a víz mágiája ott feszült a levegőben. A ködös nyúlós pára novembert idézett. A körülötte úszkáló roncsok meg-megrogytak a becsapódó bombák erejétől.
-Még ott pusztulsz, pádre. - hörgött a Bukott. Hangja mint a földrengés fodrozta meg a vízfelszínt.
Pont elég volt hozzá, hogy kibillentse a koncentrációból. Két bomba csapódott be a kikötőbe. Aztán újabb négy, majd az átszakadt mágikus védelem immár beengedett mindent. Több száz találat érte a Santa Crocét. A fejük felett elsüvítő bombák és repülőgépek zúgásában ott álltak egymással szemben. A démon a parton a cölöpökre emelt folytonos mocsárszagot árasztó rothadó város területén, melyen úgy virítanak a csipkés homlokzatok mint hullán az esküvői ruha. Szembe vele a város saját embere, akinek minden hatalma a víztől ered egy gondolában állva. Alakját aranyos színbe olvasztja Velence égő házainak tüze. Bukott meghajolt felé és hátat fordított, lassan tűnt el andalgó alakja a tűzben haldokló épületek között.

Marco atya hosszan nem engedte eltakaríttatni a romokat a háború után. Saját magát kívánta vele büntetni, de ezt természetesen úgy tálalta mint a kultúrát ért hatalmas sebet, melyet mementóként elkaparva hagy. A második világháborúként elhíresült háború, az ő szemében csupán a második felvonása ugyanannak a háborúnak ma is. Emlékeket őrzött róla. Tiszteket és egyenruhás fenevadakat fogdosott össze éjszaka a kocsmák és bordélyok körül. Egymásnak eresztette őket és vérükkel higította a városa sós vizét. A Bukott érintése ott simogatta a nedves falakat és hosszú köpenyének sosem rojtosodó selyme a mohás kockaköveket.
Végül egy gyengébb pillanatában, mikor már rendőrök voltak városőrök helyett, mikor a dózsét leváltotta a polgármester hivatala, és őt a városkapitányt már nem ismerték másnak, csak az egyik papnak, ráébredt önnön gyarlóságára. Felismerte magában a haragot, és hiányzott neki a győzelem vad, nyers ereje. A legyőzöttek félelmének szaga és az utolsó megsemmisítő döfés nehézsége. Hiányzott a szabadság illúziója ami a városkapitányi poszttal járt. Szerette ezt. Róni az utcákat, és nyugodtan belenézni bárki szemébe. Ruházata egyértelművé tette bármilyen utazónak, hogy a legfőbb nemessel találkozott, aki Velencében él. A dózse egy bábú, a tanácsnokok a kéz és a láb, a pékek és pincérek a fülek és szemek. Ő a fej, ő és az istennő, a víz.
De itt a huszadik és a huszonegyedik században a demokráciában ki is lehetne ő? A fő befektető? A legnagyobb tulajdonrész birtokosa? Akkor sem tépheti szét nyiltan, az utcán állva az ellene szegülő vagy a mágikus rendszerekkel babráló démont. A térfigyelő kamerák lassan beóvakodtak a földjére. Leszereltethette őket, de csak újabbak kerültek a helyükre. A rovarlábakon settenkedő, karneváli figurák, akikkel oly szívesen fotózkodik a publikum, akikről nem sejtik hogy a színes kelmék alatt rémálmaik lényei viháncolnak. Ők az ő valódi ellenségei. De így, egyszerű polgárként sokkal gondosabban kell megválasszon időt, helyet és harcmodort a likvidálásukra. A városkapitányi feladatok ezekben a technológiától recsegő időkben megoldhatatlanul nehézzé válltak.
-Panoptikum? - mélázott a víz acélkék csillanásait figyelve. -Milyen igaza van, kislány. De hogy ne történt volna semmi említésre méltó e kicsit több mint egy évszázad alatt, azt nem merném állítani. - Mosolyogva nézett fel a kőolaj finomít irányába, ami a város vízi határától pár száz méterre meredt az ég felé.
-A háború folyamatosan tart, kislány. Világszerte. Látja ott azt a tornyot? Nem démonok húzták. Ami miatt ott van ugyanaz amiért vízre várost húztak ezer évvel ezelőtt egyszerű földművesek. - Felállt és kinyújtózkodott. - Ha engem kérdez, megérte.
 

Marco atya emlékei

Egy éjszakája maradt, pedig hetei voltak rá. Most érezte igazán a carpe diem lényegét. Túl volt a feníszi visszatérési rituálén és túlélte. Hűnek bizonyult a városhoz, még így is, hogy ő évezredekkel korábbi állapotához érzett eltéphetetlen kötődést és lojalitást. Nem ehhez a gyűrűvároshoz. Az nőtt ezzé a metropolisszá, a fejlődés a város léte folytonos volt. Ezt nem tagadhatta ő sem.
Odakucorodott Pjotr mellé, miután tudomásul vette, hogy Pjotr kettőkor ha kell leüti, hogy aludjon. Betakarózott és lehunyta a szemét, hogy jobban elmélyedhessen az elméjében elrejtett csomagban.

A csomag rendezett volt. Keresett már benne hasznos dolgokat. Életbevágó információkat, és egy jólcsoportosított, rendszerezett elme hagyta emlékeket talált a lezárt pakkban. Sok csomaghoz nem nyúlt még hozzá. Elkezdte ugyan nézegetni Marco atya gyerekkori emlékeit, de nem volt igazán ereje hozzá. Különösen nem azokhoz a hónapokhoz amikor már őt is ismerte az atya. Félt megtudni mit gondolt róla az öreg valójában. Nem akart szembesülni bármivel ami kevesebb egy titkolt szerelemnél vagy egy mély elnyomott vonzalomnál. És bár tudta az eszével jól, hogy ez valószerűtlen, a szíve mégis reménykedett.

A csomag tematikája nem könyvtári volt. Egy ember természetellenesen hosszú életének irgalmatlan mennyiségű emléke volt ott szortírozva és persze, ahogy ez már az emberek fejében van, kereszthivatkozások milliárdjával is ellátta. A velencei évek számos szép és rengeteg nehéz emléket tartogattak. Mona végigpörgette a sorokat, mint egy egy magazint. Nem merült el a részletekben, csak magába szívta a színeket, a hangulatokat. Az atya karaktere, szemlélete ott vibrált mindben, még így, hogy kutyafuttában is szalad végig pár helyszínen vagy éven. Amikor ahhoz a római tavaszhoz ért amikor beadta jelentkezését az alapítványhoz, lelassított.

A jelentkezők minden évben egyre többen voltak. Nem győzte elolvasni a pályázatokat. Sokszor félredobta, majd lelkiismeretétől kényszerítve elővette újra őket. Kereste a nyomokat a jeleket az árulkodó elírásokat, elszólásokat, és ha nem is talált minden jelentkezőt személyesen is megfigyelt.
Az a római lány a fura marionettjeivel sem tűnt érdekesebbnek a többinél. A Pilatus’ Last Chance nevü helyen töltötte estéi nagy részét barátnői laza társaságában. olyan volt, mint egy fényképezőgép, aki maga nem nagyon vesz részt a társalgásban, de jelen van mindig. marco atya nézegette a lány színeit, az esszenciájának ragyogását, miközben lassan szürcsöli a méregerős narancsos arabicat. Marco atyának tetszett a fraktál ami a lány valója volt. Ígéretesen finoman csipkézett volt, csak azok a széles egyenesek aggasztották. Azok a hosszú vonalzó mellett húzott halott pengék, amik folyton a városában tevékenykedő egykori angyalra emlékeztették.
-Simona, lássuk milyen a feje, kislány. Hasznát miben tudnánk venni tehetségének ott a szépséges Velencében?
Éjjel állt oda, oda a nyirkos utcakőre az ablaka alá. Lassan, óvatosan letapogatta a házban alvókat. Könnyen felismerte Simona érzetét. Az elméje csiszolt volt, mint egy ékkő, de annyira sok szalag és drót, madzag és cérnaszál kötötte össze benne a dolgokat, hogy Marco atya önkéntelenül is elmosolyodott.
-Ideje rendet rakni, kislány, idebent.
Harcoknak, védműveknek semmi nyoma. az alvó Palazzi lány tudta olyan védtelen volt, mint egy alvóé. Éppen csak odabenn van nagy különbség.
Marco atya a hátát a falnak vetetett és messze, mélyen belebújt a lány emlékeibe. Megkereste a legsokkolóbbakat és a legkedvesebbeket. Sietve lapozta fel őket és tette arrébb. Aztán újra a mintázatot tanulmányozta, ami olyan őszintén vall az emberről, mint semmilyen szó nem képes. A pengék olyanok voltak, mint egyenes vonalú törések.
-Kell nekem egy elmemágus, aki védtelen és ha betörésről van szó gátlástalan? Meg kell tanítsan néhány alapvető dologra. – gondolta végig a lehetőségeket az atya. - Nem akarok tanítványt. Nem kell nekem oda egy csetlő, botló kezdő. Egy puffogtató, akinek el kell mindent magyarázni az elejétől. – ellendült a faltól – Úgysem értené...
Másnak a nagyelőadóban, a viseletórán azonban meglátta amit keresett. A pengék felragyogtak. Marco atya a leghátsó sorban ült, polgári öltözetben, mint a Ravennai egyetem tanára, akit érdekel az előadás. Monát figyelte és a hatásokat amik érték ezen az unalmas előadáson. A lány unatkozott és ezért letapogatta a környezetében ülők felszínes gondolatait. Aztán az ebből nyert infók alapján belépett az egyik lány fejébe és bele feletkezett. Aztán a mellette ülő srácéba és belepirult. Marco atya is követte és belépett a srác elméjébe olyan finoman és olyan észrevétlenül, ahogy csak lehetséges. persze ha a srácnak nem lett volna az agyát alapvetően blokkoló erekciója előfordulhatott volna, hogy észreveszi a fejében dúló folyamatokat figyelőket.
Mona olyan zavarba jött, hogy azonnal riadót fújt. a pengék, azok a szörnyű üres élek felragyogtak, mintha ki akarnának robbanni. aztán ahogy a lány visszavonult eltompultak újra.
-Mi a szösz? Mit csinálsz kislány? – Marco atya felnyitotta a lányra ritkán használt harmadik szemét és belehőkölt az élménybe mint mindig.
A szellemsík idegensége és időtlensége minden alkalommal sokkolta. Azon a délelőttön is elakadta  a lélegzete. A zuhanás élménye fölülírt mindent. Igyekezett Monára fókuszálni, de csak a közeledésére egymásba csúszó éleket látta.A pengék úgy ölelték körül szellemalakját is, mint egy armadillót a páncélja. A szellemi forma elképesztő védtelenséget sugallt és védettebb volt, mint egykori nagymestere, védettebb mint a Pápa maga. Ez a lány mélyen és minden sejtjét átitatva félt valamitől.
Marco atya olyan közelóvakodott a lányhoz, amennyire képes volt. Az acéllapok tökéletesen zártak, de a szellemanyag lehetővétette, hogy lássa a benne védtelen, görcsösen vonagló lelket. A páncél alatt, mint egy csiga, ott kuporgott a lélek mellett a Kisérő. Az atya mély hite szerint a testetlen angyalok  őrzik a lelkeket a visszatértig. Addig míg újra nem egyesülhetnek Istennel. A lény körbefogta a lány lelkét. Úgy pihegett ott az ölelő középben az a kis lélek, mint tenyérbe zárt madár. Az atya át sem gondolva kérdezte a Kísérőt:
-Miért e páncél, minek neki ekkora fal?
-Fél. – szólt az ősöreg lény.
-Ebben az életben vár rá ekkora harc?
-Nincs élete amiben akkora harc várná. – nyúlt ki egy kedves simítás erejéig a szívéhez a lény.
-Miért akkor?
-Megszokta. Megépítette, még akkor, mikor férfi volt és vezette azt a népet, amit bezavart a tenger a mélységbe.
Az atya bólintott és Noéra gondolt.
-Így nem lesz itt hosszú életű. Aki nem tud adni és nem tud elfogadni az nem marad sokáig életben.
-Bölcs vagy.
-Csak itt. A saját testemben elfelejtem az igazságot.... Ragyogjon be a fényed uram.
-Hát tanítsd meg.
Az atya összerándult. A tanítás mély és bonthatatlan kötelék, semmivel sem kevesebb mint egy szerelem. Az idő ugyan belesimítja a heves érzelmeket, de a tanultak sokszor kitörölhetetléenül, felülírhatatlanul beépülnek a tanítványba.
-Hogy én? Nem vagyok jó tanár, és ez úttal más dolgom van, Kísérő.
-Más lenne?
Az öreg lény beburkolta a lelket és nem folytatta a beszélgetést az atyával.
-Más lenne? – kérdezte magától fennhangon az előadó leghátsó sorában az atya, és kénytelen volt fejet hajtani az avatár bölcsességén.  – Nem lehet más ha észrevettem és ha ilyen messze elmentem, hogy lássam. – fűzte hozzá magában. Majd halkan felállt és kiment a teremből, magamögött hagyva a ruhatörténeti előadást és Simona Palazzit is még pár hétre.

Mona szemei felpattantak, a szíve olyan hevesen vert, hogy alig kapott levegőt. Pjotr egyenletes szuszogása megnyugtató ritmust a ott az éjszakának.
-Nincs már  idő a döbbenetre. – hűtötte le magát és lassan lenyugtatta háborgó lelkét és visszatért az emlékekhez.

A lányok megtalálták a forrás szolgáit. Marco atya kénytelen volt elgondolkozni azon a lehetőségen, hogy maga mellé vegyen olyan hűséges felébredetteket, de egyet legalább, akivel a karneválon kívüli időben is szövetségre léphet. A karnevál időszakában eddig kétszer kellett segítséget kérjen. Szerencsére mindkét alkalommal amikor segítséget kellett kérjen az alapítvány támogatottjaitól azok valójában nem kerültek kapcsolatba a démonokkal. Érezte azonban, hogy magányos szolgálatának ideje lassan lejár. Elsősorban Cleora gondolt ilyenkor, aki szerzetesi elszigeteltségben élt a szomszéd házban. Az árvaházból Leona nővér ajánlotta a figyelmében a kismadár forma leányt. Felébredett lelke messze világított, de személyisége annyi sebtől hurcolt hegek alatt lapult, hogy semmi értelme nem volt tartania tőle. Befordultságán az atya sem tudott változtatni, szerény eszközeivel, és nem is gondolta hogy dolga lenn ez. Biztosította számára azt a védettséget amit ritka képességei folytán érdemel de máskülönben nem kívánt belefolyni az életébe. Mikor odaköltözött és birtokba vette az addig lezárt teraszt ő hosszas fontolgatás után a Ház védelmébe vette Cleo lakását és az azt a házzal összekötő teraszt is. Vágatott egy ajtót és kiterjesztette az óvó aurát köré.
Mikor az atya hazaért rómából és meglátta Cleot az asztalnál, miközben Maria merte elé a levest meg kellett álljon a felismerés adta megrökönyödéstől.
-Jó estét. – fogadták kórusban a diálkok. Cleo ajkai is mozdultak, de hangja nem hallatszott.
-Jó estét atyám. – mosolygott rá futólag Maria. – Foglaljon helyet, még jut magának is.  
-Köszönöm.
-Simona palazzi a második esélyem. – gondolkozott a felismerésen miközben asztali áldásba kezdett.
-Az első lehetőségem itt ül az asztalnál. – fejezte be a gondolatmenetet az ima után. – Vajon valóban ő az első lehetőségem? Lehet, hogy a Palazzil lány az utolsó? Mi dolgom nekem ezekkel a sérült, megtört lelkekkel? Papként sosem voltam valami jó. Keményebb vagyok, sem hogy gyenge gyereklányok lelkét pátyolgassam. Problémáik távoliak és érthetetlenek sokszor. Cleo a maga módján olyan mint egy kis szerzetes a növényeivel. hasznos, kellemes, nem sok vizet zavar. Nem mernék pisztolyt adni a kezébe. De ez a Palazzi lány kemény, akaratos, gátlástalan és olyan zárt, mint egy páncélszekrény. Elvesz és nem fizet. Mindez egy rezdülés nélkül telepatikusan. Az ilyen nőket ágyasnak szokás küldeni orgyilkosi képzéssel, kémnek, szajhának a királyok és pápák mellé. Mit kezdjek én vele itt Velencében?
A lányok megtalálták a forrás szolgáit és csodálkozva megdöbbenve és kissé talán megijedve mutatták meg neki őket. Ő bólogatott és levitte őket az üvegkalickába a Ház alá, hogy jobban szemügyve vehessék. Figyelte őket, Monát és Cleot, hogy hogy reagálnak. Cleo megélénkült, mintha várt volna eddig valami ilyesmire. Mona tudományos érdeklődéssel vizsgálódott, érzelmek vagy kérdésözön nélkül.
-Jól van hát. – gondolta az atya – nézzük meg közelebbről a  Barbarigo palotát. Hárman vagyunk. Egyedül nem merném, de így, egy életmágussal és egy elméssel a hátam mögött, megnézhetem honnan szivárognak a forrás-szolgák. – azzal a ház gondolájába invitálta a lányokat és bedobta melléjük Romeo búvárruháját is.
A palota alatt forrt a víz. Sosem volt még ilyen előtte. Az egykori városkapitányi rezidencia alatt megnyílt egy barlang. Onnan özönlöttek elő a fényes pamacsok. Lassan úszott feléjük. De amint átlépte  a záró kört a pamacsok megrohanták. Hallotta ahogy Mona utána ugrik és akkor megértette az üzenetet. De a megértés még nem segítette közelebb a hogyan? kínzó kérdésének megválaszolásához.

Mona emlékezett jól. Akkor dőlt el egy csomó kérdés. Pontosan emlékezett az atya hátán a tetovált imákra, a tekergőző hosszú szövegekre, amit csak lopva tudott megnézni, míg az atya búvárruhába bújt. Belepörgetett az emlékekbe. És megállapodott a csütörtök reggeli tréningek első alkalmánál.

-Vajon nekem hogy alakultak így a pajzsaim? nem emlékszem, hogy valaha valaki tanított volna. Épülgetett ahogy raktam, alakult ahogy alakítottam a mindenkori tudásom szerint – elmélkedett Marco atya miközben várta Mona megjelenését az első reggeli edzésen. – Elme pajzs nélkül lenni? Micsoda könnyelműség azt hinni, hogy csak én vagyok birtokába ilyen képességeknek? – megrázta a fejét. Mona megérkezett és leült az egyszerű asztalhoz ami a szoba közepén állt.
-Kezdjünk hozzá. – mondta neki szenvtelen hangon és ő maga is leült a lánnyal szemben.
Elméjük összekapcsolódott és ő igyekezett teljesen az uralma alá vonni a pajzsait. Számos közülük szinte annyira természetessé vált, hogy komoly erőfeszítésébe került a lány kérésére átjárhatóvá tenni. Végül ott álltak a belső udvarán, és karddal a kezükben hadakozni kezdtek. Marco atyának nem esett nehezére, de nem törhette le nagyon a lányt, úgyhogy hagyott neki terek a hadakozásra. Nem kedvezett neki, de nem vetett be ellene nehéztüzérséget sem. Így is annyira elfáradt, hogy alig állt a lábán egy óra múlva mikor végre engedélyezte neki az edzés befejezését.
Kifele menek Mona szeme megakadt azon a kis üvegen amiből Cleoval ittak pár cseppet, mikor Cleo hűségesküt tett  neki. Mona olyan fáradt volt, hogy nem vette észre, hogy ő még mindig benn van a fejében.
-Mi lehetett benne? – gondolta Mona.
-Semmi. – Mosolygott magában Marco atya, de nem engedte át az információt a lánynak.
-Vajon mi különbség köztem aki nem ittam belőle,  és Cleo között aki igen? Ugyanúgy megbízik bennünk? látszólag. Akkor mi értelme volt?
- Téged sértett volna és megijesztett volna egy ilyen rítus. Sokkal hűségesebb vagy így, hogy azt hiszed tehetsz másként. Neki szüksége volt rá, mert ki akarta fejezni a szeretetét és a hűségét.

Mona szemei ismét felpattantak. Össze is rezzenhetett, mert Pjotr karja átfogta a hátulról, miközben az orosz medve hasa és mellkasa Mona hátához simult. Keze lassan végig simította Mona hasát és megállapodott szelíden, cirógatva a mellén. Mona lehunyta a szemét és koncentrált és megkereste a csendet.

Gyerünk tovább!

Lassan tudott csak haladni. A fény, mint valami vékony hajszál ott pihent ormótlannak tűnő ujjai között. A szál vége elveszett a labirintusnak tűnő, különböző sűrűségű sötétségfoltok között. A pániktól megremegett. A szál érzékenyen vezette a reszketését valami távoli forrás és valami még távolabbi cél felé.

Gyerünk tovább!

A mozdulatok óvatos lassúsága, a minden erejét megkívánó összpontosítás hamar kimerítette. Teste két ujjba szorult. Nem volt feje, sem törzse, se karjai. Semmi, csak a két nehezen mozgó ujj, melynek jellegzetes, mikroszkopikus redőiben meg-megakadt a hajszálnál is vékonyabb, sűrű fény.
Marco atya mozdulatlanná dermedt a fáradságtól. Nem merte elvonni a figyelmét a szálról. Félelmetes volt a lehetőség, hogy elveszti, eltépi véletlenül vagy elejti azt. 

Előre! Előre!

Lassan elmaradtak mögötte az ízek, az illatok, gyermekkori emlékek és ifjúkori szerelmek. Ganéval borított nedves föld, vérrel öntözött száraz homok, sós vízben ázó pácolt fa, széltől és naptól cserzett vásznak emléke, korhadó mohosodó terméskő falak, rozsdálló vasláncok és lassan barnává sárguló vékony papír...

Gyerünk, még egy kicsit...

Emlékezett a hatalom ízére, a nyers erőére, a megfontolt cselszövés hatalmára, a jól kiválasztott szóéra, a pillantás erejére, emlékezett a szexuális energiák emésztő hatalmára is. Ismerte a hűséget, a bosszút, a szerelmet és a hálát. Mind elmaradtak a szál mentén, a sűrű sötétség gomolygásában.

Előre...

Se tér, se idő, se test, se viszonyítási pontok, se zajok, se szagok, se színek, se formák. Marco atya elgondolta a szálat a két hatalmas ujj között, majd elengedte ezt a gondolatot, mint egy rossz ötletet. Látta ahogy a ragyogó vonal lassan elhalványul. Az ujjak elengedték, de a szál ott volt még. Marco atya elvonta a figyelmét onnan, és befele kezdett figyelni, felmérve a saját állapotát. Mikor újra a testrészeit kezdte keresni ismét ott voltak az ujjak és a közöttük kis távolságban lebegő lassan halványuló szál.
Marco atya elengedte, mivel már oly rég vágyta a halált, Alfonse DiAmbrose viszont megfogta a szálat, lényének minden élniakarásával, ami átsegítette egykor, az továbbviszi most is. A lovag elgondolta a hatalmas ujjakat és megragadta a fényt.

Gyerünk tovább!

Mona sírt és Pjotr kezét fogta az arca elé. Pjotr szuszogása megváltozott és finom csókok kezték beborítani aMona fülét és az arcát.
-Minden rendben. –szipogta és visszacsókolt. – Aludj.
Pjotr megcsókolta a vállát is és visszadőlt a párnájára.

-Hogyan tudnám kikerülni, hogy választanom kelljen? Hogyan? – térdre rogyott. – Segíts meg, kérlek. Tudom, hogy minden feladathoz adsz segítőt is. Hol az én segyítőm, uram? Ki az aki kimenekít ebből a választásból? Mondd uram, hogy van harmadik út, hiszen nem közted és valami más között kell válaszrtanom! – lehasalt a földre és homlokát a sötét padlódeszkákhoz nyomta.
-Mona. – felült és áldotta az urat.

Amikor a gondosan összekészített csomagot, valaha volt minden emlékének nagy batyuját átrakja Monához megállt a saját elméjében és átjárta egy pillanatra minden zugát. Nem nézett meg semmit. csak behálózta a saját termeit, zugait és rekeszeit. Aztán a batyura kötött egy kisebbet, egy láthatatlan szállal oda erősített biztosítékot.
Mona kinyúlt és követte a csomagon végzett műveleteket ahogy az atya emlékeiben látta. Lassan kibomlott egy lap... egy fotó... egy előadóterem, benne sorban a padok, lent egy hatalmas zöld tábla. Az előtérben saját magát látta, ahogy unott arccal, félárbócra eresztett szemhéja alól lesi a teremben ülőket.  Kimerevített pillanatkép volt ez. Aztán beleégtek a képbe az atya kézírásának jellegzetes vonalai és már hallota is a hangját.
-Nem sikerült, Mona, ne haragudjon, de nem sikerült. Megpróbáltam kiereszteni azt az erőt amit valamikor bezárt, elzárt magába. Félek, hogy nem teljesidik ki azzá, ami valóban maga, ha nem engedi ki azokat az erőket. Olyan most, mint ki hátrakötözi a saját kezeit, és úgy próbál élni. Vágyja az elismerést és a szeretet, előadóművész. Közben meg rettegve fél, hogy nem fogadják el, nem szertik, mert nem szerethető. Szedje össze magát, kislány. Mindent tud, minden amit tud vállaható. Mindaz ami maga, szerethető és vállalható, de csak akkor ha engedi látni. Nem lehet azt szeretni akit nem ismerünk. A szöveg vége lyukat égetett a fotóba és a lyukon át egy régi vacsora elvenedett meg. Egy vacsora ami nem lehetett a csomagban, hiszen az átadása után történt. Mona sírt és újra és újra lepürgette azokat a képeket, nem törődve azzal, hogy rég elmúlt éjjel kettő.

Készültek már. Ott ültek az asztal körül. Romeo falfehéren, Cleo kisírt szemekkel mint egy kísértet szorította Romeo kezét. Dante és Pjotr méregette egymást. Lora igyekezett az árnyékosabb oldalon maradni, Daefa nyugodt arccal szolgálta fel az ételeket.
-Vége lassan, ugye vége? – kérdezte magában az urat az atya. – Mindent rendben hagyok látod. Daefa és Romeo Nimohiellel el fogját tudni vezetni ezta  várost. Cleot itt hagytam volna a firenzei fiammal, de nem akart maradni. Olyan magátólérthetődő volt számára, hogy jön, hogy nem tudtam ellene szólni. Mély, mardosó fájdalom látni a fájdalmukat. Annyit óvtam ezt a lányt, annyit szerettem, mint gyermekemet soha, és most szörnyű hogy miattam kell ennyit szenvedjen. – töltött a borból, amit Cleo hozott és gondolataiba merülve nézett végig a kis társaságon. – Ha isten kegyes hamar meghalsz odalenn, kedvesem, hogy mielőbb újjászüless a méltán megérdemelt jobb életbe. Remélem kegyes lesz az úr és megjutalmaz egy békés szép élettel ezért a súlyos és nehézségekkel teliért.
Daefa egy tál epret tett az asztalra. Marco atyának is, ahogy a fiúknak is eszébe jutott azonnal a mód, ahogy Mona az epret ette egy réges régi délutánon. Az atya is érezte a férfierőt a nadrágjában, amit még  tetézett hogy Mona maga is belepirult az eprekbe anélkül, hogy bárki szóltemlékeztette  volna.
-Örülök, hogy velem jössz Mona. – gondolta szeretettel a lányt figyelve - Bár ne örülnék, mert micsoda aljas dolog örvendezni azon, hogy leghűségesebb társam miattam kényszerül elhagyni a világot, leszállni a pokolba és vért és halált ontani ott ahol legbecsesebb az élet. Bocsáss meg, kérlek, ha valaha képes leszel, bocsáss meg.

Megérkezés

Az anyja volt a falu bábája. Tizenegy gyermeke született és vagy kétszázat segített világra. Sötét bőre foltokban fehérlett mint a kiban fa törzse. Kendők takarták tetőtől talpig, mint minden rendes muzulmán asszonyt. Csak a férje tudta, hogy bőre tenyérnyi foltokban fehér. Fehér, mint a betörő katonák bőre. És azt is csak a férje tudta, hogy a foltok évről évre nőnek. Végül már az arcán is elkezdtek megjelenni. az anyja onnantól nem volt többé bába. Gyógynövényeket gyűjtött és gyógyította a nőket, de többé nem segídkezett a születéseknél, nehogy összezavarja a születő kisdedeket.
Az anyja megtanított neki mindent az életről. A test és a lélek kapcsolatáról, a vérről és a lélegzetről. Mindent amit születésről, fájdalmakról, csontról és zsigerekről, növények hatásáról és a napsütés erejéről tudni lehetett. Aztán mikor Abu meghalt eltemette. Aztán mikor Komati is meghalt, melléfeküdt a hideg ágyba és vele halt ő is.

Mikor megszületett, utolsó, apró csecsemőként, az apja úgy forgatta a kezében, mint egy lezárt ládát, minek nem találja a nyitját. Ő annyira megszeppent, hogy abbahagyta a sírást. Aztán egy éjjel meg akarta fojtani őt az egyik férfi, mert rontást hitt sápadt bőrében. Se az anyja felriadt a neszre, és az úgy csinált mintha erős fájdalmai lennének, és teáért jött volna. Ő tudta, hogy érte jött, pedig csupán kétszer látta elfordulni a Holdat.
Négyévesen a kútba esett. Bár ő érezte a hátán a kezet, ami lökött rajta egy kicsit, senki nem hitt neki.
Az apját csak azért nem nevették ki, és az anyját csak azért nem kövezték meg, mert bár a bőre fehér volt, az arca a vonásai tagadhatatlanul az apjáé voltak. Kemény tekintete volt már kislánynak is. Erős akarata és kiváló esze.
15 éves volt, mikor az anyja is meghalt. Ott maradt a füvek között a sárral tapasztott házban és messzire vágyott. Felkéretszkedett hát a karavánra, ami minden esős évszakban érintette a falut és elment messze a tengerhez. A kalmár persze megkérte az árát. Ő pedig készséggel takarta el előle az arcát és fedte fel előtte hófehér bőrét. Ismerte a füveket melyek elriasztják a megszületni vágyó lelkeket és megóvják őt a kalmár kiütéseitől és lázától.
A tenger hűs volt, csillogóan sós és hatalmas. Olyan volt mint a sivatag. Átkelhetetlen, halálos és felfoghatatlan. Ő megbabonázva ült a mólón Bizertében, és el akart jutni a túlpartra. Aztán meglátta a hatalmas hajókat ahogy lassan csúsznak végig a vizen, mint szabászollók a selymen.
Ott akart lenni.
Lent a városban nem volt nehéz bizonyítania. Asszonyok mindenhol szükséget szenvednek. Mindenhol vannak erőszakos férfiak, fájó izületek, bőrkiütések és sírós csecsemők. Egy évre a városba érkezése után egyben volt elegendő pénze a hajóútra. Bement hát a szabóhoz és készítetett magának egy elegáns európai ruhát. Felöltötte és megtekintette magát a nagy velencei tükörben.
Nem ő volt az.
A hajó Kerkira magasságában süllyedt el, miután összetűzésbe kerültek az egyik kereskedelmi flotta hajójával. Nem kívánt a kapitány külön fizetni az áthaladásért így a rakományt az utasokkal együtt elfoglalta a nemes európai, s őt hosszas örvendezés után átvágott torokkal dobták a tengerbe.

A víz hűvöse csillapította a fájdalmát és az ijedségét. A só marta a sebet és a vérfelhő odavonzotta a cápákat is. Ő lebegett és várta a halált. Az azonban nem jött. A cápák kőröztek ugyan körötte, de nem óvakodtak közelebb. Végül fényló kis pelyhek keztek felé úszni és betömködték a sebeit. Vizet lélegzett és vizet evett, vizet látott és vizet gondolt végül. Lassan sodróódott romolatlanul a tenger alján, mikor beért valami gáthoz.
A gáton aztán elengedte őt a tenger és engedte kikecmeregni a felszínre. Ott eltörte egy halász nyakát. nem akarta hogy bárki megérintse eztán. Letépkedte ruháit és elvette a halászét, ahogy a csónakját is. Végül eljutott a lábakon álló városba, egy csinos csónakon, amit a tenger emelt fel az üledékbők, neki. Víz rajzolt köré csillogó hatalmas ruhát, és egy vízbeejtett maszkot is adott neki, ami mögé eldughatta jellegzetes vonásait.
-Te vagy a tenger. - Mondta neki am tenger. - Te mondod meg ki élhet itt és ki nem. Te vagy aki birtoklod a vizet a házak között. Te döntöd el, hogy legyen vagy ne legyen vízre épült város. De...
Ő arccal a vízben feküdt a hullámokon. Nézte ahogy a víz ereje lefejti a kagylókat a csinos csónakról.
-De ne feledd, hogy én vagyok a te urad. Belőlem van az erőd. Belőlem a tested is. Belőlem születtél és belém térsz vissza ha eleget szolgáltál.
Becsukta a szemét és egész magát a tengernek adta. Aztán mikor megszáradtak színes ruhái és a szél belekapott hosszú lobogó fátylaiba nekifeszült a városnak és bejárta a csónakon minden kis vizi útját. Átcsorgott minden hídja alatt és végül a legkedvesebb házhoz állt. Bement és letette a zsák pénzt, amit a tenger adott neki, hogy városkapitány lehessen a vízreépült városban.
A tenger egy nő volt, tudta végig, ahogy a sivatag is nő, ahol felnőtt. Értette a nőket. Azokat értette. A férfiakat soha. Azok azt mondták félelmetesen férfias az arca és kemény a tekintete. Ő olyankor azt gondolta, hogy a legerősebbek a nők, csak nem szólnak erről a férfiaknak, mert azok nem viselnék el.

Tovább

Pokol

A motorcsónakok zsúfoltak voltak. Az egyikben a lovagok, becsipve, mohó pillantásokkal méregetve a nőket. A kormánynál Dante ült, és időnként rámorrant a három templomosra. Azok zsémbeskedve végül kártyázni keztek, amivel hamar visszanyerték féktelen jókedvüket.
A másik csónakban az atya vezetésével Cleo, Mona, Lora és Pjotr telepedett le. Romeo hosszan nézett utánnuk. Hosszan ott állt még akkor is, mikor a társaság már a San Mitchell előtt álló uszályról is eltűnt.

Reszketve várta az indulást. A holmijait gondosan elpakolta a három nagy ládába. A páncélt letisztogatta. A kereszteket és dobozokat, régi bibliát, levelezéseit, mindent gondosan elcsomagolt. Nem zárta le a ládákat, csak betolta a sarokba. Romeo majd eldönti mit kezdjen vele. Nem érdekelte, mi lesz a tárgyakkal, ő csak rendben akarta hagyni a tárgyait.
Mona kopogott be közben. Zavarban volt kicsit, de hamar a kérésére tért. Kellett némi rázendítés a hajhajmáira, hogy elég hosszú legyen az a tincsnyi haja, amit Mona elkért. Marco atya tudta, hogy bábokba kerülnek majd a tincseik, hogy így éljenek tovább Mona emlékezetében és életéban.
Tudta, hogy nem tér vissza és csak remélte, hogy valami számolható időmennyiségig kell csak a pokolban bűnhődjön.
Ját már odaát.

Nimohiel megállt a térség közepén. Ő automatikusan szemben állt meg vele. Ő fogja átvini őket, bár nem tudta hogyan. Rovarszerü hatalmas üres szemei szenvtelenné tették tekintetét.Szájtalan arca maszk volt, testbeszéde, mozdulatai kimértek és elegánsak voltak.
A szemei változtak legelőször. A fekete űr csillagjai közelebb jöttek. Nimohiel kibontotta angyali formáját és penge ujjait egy pontba fogta. Egyik kezét az égbek emelte, mintha a pengékből összeálló tűvel akarna esőt fakasztani a Velence felett összegyűlt felhőkből. Míg másik kezével szinte lyukat ütött ahajóba. A két pont között félúton a feje, amiből a két hatalmas szem meredt rájuk.
-Vigyél. - suttogta Marco atya és alig tudta megtartani magát egyre jobban remegő lábain.
Nimohiel szárnyai kimerevedtek. Égnekemelt kezén remegés futott végig, majd mint foncsor egy régi tükrön, berepedezett. Száraz pernyeként potyogott alá a bőre, a húsa. A szárnyai hegye is repedezni látszott. Repült róla a toll mint a hópihe, alatta mumiabőrt idéző aszott fekete hús maradt.
A földnek döfött pengék lyukat vágtak, ahonnan hideg fény ömlött szét, feloldva az anygal kezeit. Ahogy a két terülő hatás a fény és a pusztulás találkozott Nimohiel fejénél, az anygal szemeinek csillagai elszineződtek. Pontszerü lézerfény csapott ki az űrből, és fakult fehérből pirossá. Mint orvlövész irányzéka reszketett rajtuk. Nimohiel eltátotta a száját. Az addig egybefüggő bőr felhasadt mint kettétépett kelésben lévő tészta. Fájdalmasan, nehezen, nyúlósan és nedvesen nyílt, torkából vörösen világított elő a pokol. A száj nőtt, és lassan betöltötte számukra a világot. Úgy zuhantak az angyalon át a semmibe, mint köldökzsinórját vesztett asztronauta.

Megszüntek az irányok. Forgás és zuhanás, hányinger, légszomj, pánik. Se színek, se szagok. Nem voltak formák, se gravitáció. Nem látták egymást, de még saját testüket sem. Gondolataik a pánik és a veszteség között hányódtak. Mrco atya repült. kioltotta a félelmet. Úgy zuhant bele az ítéletbe, mint akinek semmi félnivalója nincs.
Aztán lett talaj a lábuk alatt. aztán meghallották egymást. Ő Helenát hallotta és Zeldát, Ninát és az öreg Bossonit. Bossoni oda is jött hozzá és megpofozta. Üvöltözött vele a macska miatt. Majd a kis Theresa miatt is. Pont úgy, mint akkor. Most már értette és érezte is. A könnyek elindultak.
-Bocsáss meg. - suttogta így, száj nélkül. Bossoni mester legyintett és eltünt.
-Most vagyok. Most vagyok... - mondogatta mikor Mona elméje rátalált. A rutinok elsodorták. Felvette háta kapcsolatot velük. Újra egyben volt a csapata, újra észnél volt ő maga is, és lehetett egy feladatra koncentrálni. A bűnhődés ismét elnapolódott.
-Még nem jött el az idő. - gondolta. Aztán megérezte Isten melegét. Felnézett és meglátta a tűnyi fényt, ami lassan szélesedett ki és lett állandó társa. ahogy a többieknek is.
-Mint szinpadon megvilágított bohóc. - gondolta, ahogy felmérte a fénykört maga körül. Végignézett a csapatán. Cleo nem volt jelen fejben. Ott maradt a szíve és így minden gondolata Velencében. Képtelen volt koncentrálni. Marco atya szerette volna megborzolni a lány haját, odahúzni aztán magához és megölelni, mint egy gyereket. Olyan volt neki, mint a lánya. De nem tehette, mert nem segített volna Cleon. Gyengébb lett volna itt és jobban fájt volna neki, még ennél is.
-Nagyobb volt ez az ár, mint amit megért, kicsi lány. Szabad választásod volt, Cleo. Annyira sajnálom. - Hosszan nézte őket. Mona erős volt és eltökélt. Benne is volt gyász, de volt benne elszántság és élni akarás is. Pjotr, a legjobb katona higgadtan várta az utasításokat. Nyugodt volt és koncentrált még itt is, még igy is. Elégedetten nyugtázta, hogy Nimohiel fényköre rá is rávetül. Dante gyakorlottan tartotta rendben a lovagokat. Lora pedig... ahogy az várható volt fájós emlékekkel, erős rosszérzéssel és gyanakvással lépkedett a semmiben.
-Menjünk, atyám. Mert a változatlanság maga a halál.
Marco atya elmosolyodott ezen. A statika a halál, a dinamika az élet. Hát ezért nem tudott meghalni oly hosszan?

A táj kiterült a lábuk előtt, mint egy vastag szőnyeg. Dombokat rajzolt valami a távolba. Ágyúdörgést. A lovagokat szétküldték Isten hírével. Hívják elő mind az egykori anygalokat, mert eljött az ítélet ideje. A lovagok, akik idelent újra démonokká váltak, mint három embermagas középütt felpuffadt giliszta feszültek a kietlen tájba. Ott lógtak, míg az alsó végükön ki nem kelt mind belőlük, a sok apró féreg. A föld elnyelte őket, hogy eljutathassa az egykori angyalokhoz.
Az ágyúdörgés hangzavara hivogatta őket. A robbanások követ és húst is pusztítottak. Az atya egyre erősödő deja vu-val indult feléjük, olyan erős vonzást érezve, mindek ellent nem tudott állni.
Mona összerakta, hogy ez a dombság és az azt lövő fegyverzet Dante, Marco atya és Lora emlékeiből táplálkozik. De ez mit sem számított, hiszen ő éppoly valóságosnak látta a lábuk elé pottyanó és tovaguruló férfifejet, majd a robbanások nyomán halk puffanásokkal földet érő végtagokat.
-Egyszerű, mint a pokol. - mormogta Dante gyerekkora egyik mondását. Akkor azt hitte ez szimplán tüzet jelent.

Az egykori angyalok legtöbbje eléjük járult. Formája nem soknak maradt. Többnyire csak a lényegük tért meg hozzájuk. A néma eső, a parázsló tüzek, és a szubjektív sebesség angyala éppúgy, mint a zárt terek otthonosságáért felelős, vagy a havazás süket csendjéért felelős, a tenger színeiért vagy a madarak röptéért felelős angyal. Nem volt szó itt megbocsájtásról vagy ítéletről. Isten szava annyit mondott csak, van e rá szükség még a teremtésben, vagy nincs.
Marco atya kimondta a szavakat, amit a parancs diktált. Zengőn és erősen, ahogy mindig is beszélt, a templomban vagy a karneválon, a katonáinak vagy a kocsmában. Erő volt a szavaiban most is.
Voltak akik megőrültek idelent. Voltak akik nem fogadták el az ítéletet. Ezek rájuktámadtak, és Nimohiel fénykörén lassan verődtek vissza. Sok sebet kaptak így ők is, és igen jó volt, hogy Cleo szinte oda sem nézve gyógyítja meg őket. Nimohiel és Isten oly messze volt, hogy fénykörük éppen csak lelasította a tomboló démonokat.
A pokol kifogyhatatlan fájdalomban. Néha, mikor éppen nem állt elébük senki, a szürke kősivatag szerü táj lakot válltott. Gázoltak lisztkukacban térdig, harapták őket bogarak. Hallották- látták rég halott szeretteiket is, ahogy jártak olyan síkon, ahol emberek egymástól egyenlő távolságban álltak. Pont olyan messzeségben, ahol éppen nem hallják egymást. Kiáltoztak egymásnak, majd elfordultak. Mindíg úgy fordulva el, hogy pont ne lássák, amint a másik feléjük fordul. Magányosan zokogva, könyörögve, nyüszítve keresték egymás pillantását a végtelen időn keresztül.

Cleo elszürkült arccal lépett egyre messzebb. Felnézett Nimohiel fényébe és a szomorúság már nem engedte továbblépni sem. Marco atya elindult felé, mert az elméje lezáródott. Szinte futott Cleohoz. Pár lépés után azomban hirtelen megállt. Cleo hátrabicsaklottfeje kifejezéstelen volt. Arca szürke. A fény, szeretett Nimohielje fénye pedig kialudt körülötte. Mintha csak a szimpadi reflektort kapcsolat volna le valaki.
Marco atya megdöbbent. Olyan megcsalatás érzés fogta el, hogy lépni sem tudott a dühtől.
-Nem hagyhatod itt! Nimohiel, te démonfattyú, te utolsó rinygója istennek, te, nem hagyhatod itt az egyetlent aki végig hitt benned. Te mocskos kénes gané te! te testetlen féreg. - A mocsok elborította az elméjét. A kezei remegtek, de nem bírt lépni. Nem volt hova. Csak nézte a törékeny lányt, akinek arcán ott volt a megadás. Aki elfordított az arcát, vissza le a porra.
Ekkor vette észre a Cleo felé tartó két alakot. Egy nőt és egy férfit. Lassan, botorkálva jöttek, egyszerre, de külön. Odaléptek a lányhz és elkezdték mondani, lemondón és fásultan, de mégis valami bujkáló reménnyel a hangjukban, a történetet. Azt a történetet ami Cleoé. Hogy hogy fogant hogy vívódtak ők, a szülei és hogyan jutottak végül arra, hogy nem tartják meg. Hogyan adták az árvaházba és mit gyötrődtek ez után. Hogyan mentek külön utakra és mennyire vágyják a megbocsátást. Kértek és könyörögtek, térdreomoltak Cleo előtt, aki meghatódva térdelt le hozzájuk és ölelte őket magához. Egyrtelmű volt, hogy ennek a két embernek a pokol ez a találkozás melyben hol megbocsát nekik Cleo, hol nem, hol ellöki magától őket hol kineveti. Nem tudták, hogy most az igazi Cleo van itt velük, nem csak  apokol festette színes délibáb.
Elindultak tőle, lassan, vissza visszanézve. Először a nő fogott gyanút. Megfordult és visszaindult, karjait lassan tárva újra ölelésre. Nem ért oda Cleohoz. Sokkal előbb eltünt, eloszlott a levegőben. A férfi lassabban reagált, és ő csak állt és nézte a lányát, úgy vált köddé megkönnyebbülve. Cleo a porban térdelt. Könnyei moskos csíkokat rajzoltak az arcára. aztán felefükdt a földre hanyatt és lehunyta a szemét.
Marco atya újra nekiindult magában mindennek elmondva Nimohielt. De mielőtt odaérhetett volna a fény újra kinyúlt a kis velencei lányért és magábaoldotta őt. Kénes szag, arany és sezüst fények kavarogtak Cleo körül, majd beszippantotta egy tűhegynyi fény.
Marco atya megrendülten állt. Hogy a mennybe kerül Cleo, nem volt kétséges. Az, hogy ő marad a pokolba szintén nem volt vita tárgya. Annyi elvesztett szerette után most újra belényilalt a viszont nem látás fájdalma.
-Meg kellett volna öleljelek...

Végül elfogytak azok, kiket visszaküldhettek a teremtésbe, és elfogytak azok is, kik sikítva oszlottak semmibe a kardjuk vagy mágiájuk által. Azok maradtak csupán, akik elszöktek az ítélet elől, vagy kik el sem jöttek a hívásra. A vadászat kiterjedt az emberek poklaira is, a magán poklokra, a halottak földjére és a világ tükörvalóságára is.
Az utolsót kergették személyes poklokon keresztül, mikor egy századfordulót idéző bálterembe értek. Lora elnézegette a bálozókat. Könnyű csevegések láncolatán utazva járt körbe a mérgező mondat. Pincérek kínálgattak italokat, melyek többnyire mérgezettek volak. Lora elnézegette őket, miközben az aty aPjotrral körbejárt keresve az emberformában rejtező démont. Lora megállapította, hogy egy fiatal nő körül megy a mérgezés. Őt vagy hozzá igen közel állókat súlyt a halál. Végül összerakták, hogy a méregkeverő intrikus kiasasszony így bűnhődik idelenn.
Marco atya átszelve a termet Lorát és Monát egy ismerős hölggyel beszélgetve lelte. Hosszan keresett régelfelejtett arcok között mire megtalálta. Kathleen Maria Antoanett Boment, Viktória királynő balkézről született leányát. Akit Franciaországban nevelt megfelelő módon ugyan, de mégis nagy titokban.
Annak idején tehetségeket keresett, akikkel szövetkezve chantryt épített volna Európa nagyvárosaiban. Kathleen is a jelöltek között volt. De az ifjú hölgy nem átallott az ő borába is ajzószert keverni, majd oly kihívóan viselkedni, a kor lehetőségei közepette, ami komolytalanná tette a hölgy jelölését. Magában csóválta a fejét atyáskodóan, ott a lenyugvó nap fényében fürdő lugas alatt. Haragos is volt, hogy íly tiszteletlenül el akartak vele játszadozni. Így hát latinul kezdett beszélni, tudva, hogy a háziak nem értik, a kisassznynak viszont kötelező tanulnia. Válogatott perverziókat, mocskos szekszuális képeket villantott fel neki. és ahogy az várható is volt, a lány beszaladt a házba. Éjjel aztán az atya belopakodott a szobájába és az ágya fölé magasodva fenyegette meg. Felhívva figyelmét arra, hogy most nem erőszakolja meg kihívó viselkedése és a borába kevert ajzószer miatt. de később még számon fogja kérni. Sosemjárt többet arra és el is felejtette a szemrevaló leányt. Egészen mostanáig.
A bálterem fényes volt, a kisasszony ragyogó szépségű. Marco atya emlékezett és nem győzte magában tartani a csalafinta udvariatlanságokat.

Az utolsó démon után megdermedt a pokol. A táncterem kiürült és vastag porréteg feddte. A vendégeknek nyoma sem volt, csak ők álltak ott hatan. Marco atya megérezte a gerincén fenyomuló hideget. Lerakta a zsákját Mona lába mellé és végignézett a társaságon. Kathleen udvariasan jelezte, hogy neki maga Methatron mondta hogy velük kell tartson. Ez nagyjából senkit nem érdekelt. Mind az atyát nézték. Mona szemében gyűltek a könnyek. Pjotr kezet fogott vele, bajtársiasan megveregették egymás vállát. Dante tisztelgett neki. Lora is úgy köszönt el tőle, ahogy teremtő angyalok szoktak. Az atya gyomra görcsbe rándult a félelemtől és a bizonyosságtól, hogy íme, most eljött az idő. Monára nézett és magához intette. A lábai nem mozdultak. Félt, de nem akarta elkövetni ugyanazt a hibát amit korábban Cleoval.
- Na jöjjön ide, kislány.
Mona úgy is bújt az ölelésbe és fúródott a gndolataiba, mint egy gyerek. Feltárulkozott mint még soha és fájdalma átömlött az atyához.
- Gondoltam, összesírom a páncélját is. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de önző módon azt reméltem, kicsit később - mondta a lány.
- Nekem már így is az elviselhető határon túl. És az emlékeim a magáé, Mona. Nem veszem vissza.
- ...és megnézhetem?
Marco atya felnevetett.
- Mit gondol, miért hagyom itt magának, drágám? Közel hétszáz év talán elég lesz belőlem, még magának is.
Ölelkezésökből Mona kezdett kibontakozni. Valami megzavarta. Marco atya hátralépett a lánytól és lassan fordult meg. A nő aki mögötte állt Helena volt. A férfi, aki később Marco aty alett, most ismét Alfons volt a lovag, a szerelmes férfi. Kinyújtotta felé a kezét és indult volna, hogy forrón és erősen magához ölelje. De a nő, aki életében testőr és orgyilkos volt megállítón emelte fel a kezét.
-Csak kísérlek. - mondták a kezei.
Alfonse DiAmbrose azomban annyira vagyott az érintésre, hogy a nő mellett elhaladtában mégis hozzáért. A nőhöz fűződő minden vágyakozás és gyásza végigsöpört rajta.
-Ó a pokol, igen. - gondolta és még egyszer hátranézett a társaságra.
Helena ott állt közte és a csapata között és mosolygott.
-Nem lesz olyan hosszú.

Mona - Vendégbejegyzés

Marco atya lerakta a zsákját Mona lábához. Elbúcsúzott Dantétól és Lorától, Pjotrral hosszan fogtak kezet, kicsit meg is lapogatták egymás vállát. Aztán Monára nézett.
- Na jöjjön ide, kislány - olyan gyengéd volt a hangja, hogy Mona nem bírta tovább és kibuggyantak a könnyei. Odalépett az atyához, aki a legnagyobb természetességgel ölelte magához. Mona elbújt a férfi ölelésében. Zokogott.
- Tönkre áztat, Mona - az atya hangjában mosoly rezgett, erős kezei a lány haját simogatták. Mona egyszerűen képtelen volt válaszolni, elszorult torkán nem jött ki hang. Végül belinkelt a férfihez, még egyszer, utoljára. Az atya ugyanazt a középkori páncélt viselte, amit mindig, de sisak nélkül, hajadonfőtt állt, rövid hajába beletúrt a sivatag szele.
- Gondoltam, összesírom a páncélját is.
Az atya mosolygott és kinyújtotta a kezét Mona felé.
- Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de önző módon azt reméltem, kicsit később - mondta a lány.
- Nekem már így is az elviselhető határon túl. És az emlékeim a magáé, Mona. Nem veszem vissza.
- ...és megnézhetem?
Marco atya felnevetett.
- Mit gondol, miért hagyom itt magának, drágám? Közel hétszáz év talán elég lesz belőlem, még magának is.
Mona nyelt egyet. Lassan az arcát takaró fekete kis álarchoz nyúlt és lassan levette. Az atya értőn figyelt. A maszk alatti összevagdalt kislányarcon lassan-lassan varasodásnak indultak a sebek.
- ...én... köszönöm, atyám, hogy...
De Marco atya csak megrázta a fejét, és hüvelykujjával végigsimította a Mona ajkait kettészelő hosszú vágást.

Cleo - vendég bejegyzés

Felébredni a legrosszabb. Halvány derengés a szobában, a szuszogása mellettem; fekszem nyitott szemmel, és azon gondolkodom, mi is a dolgunk mára. Megmoccan, morog valamit, én fordulok felé, hogy rámosolyogjak, és ekkor összerándul a gyomrom és eszembe jut, hogy nincs tovább. A veszteség érzése agyonnyom, felnyüszítek, de már ott is van mögöttem, magához ölel, rázza a remegés. Sírunk mindketten, de ezek már csak száraz könnyek; köhögve kapkodok levegőért. Halljuk odalent a többieket, Pjotr mély hangú morgását, az atya zengő, nyitott magánhangzóit. Végül az ő erejére támaszkodva kelek fel, és kivörösödött szemmel, papírszáraz szájjal botorkálok le a nappaliba. Fájdalmasan világos van, és úgy intézem, hogy ne lássak semmit, semmit a világon. Ködbe vész a nap, a hajtincs Monának, az atya kérése, hogy gondoljam át, mit akarok hozni magammal, a pakolás. Nem merek ránézni, úgy kerülgetjük egymást, mint a kamaszok. Nem érintem meg, de néha, amikor hátat fordít, utána nyúlok; a kezem emlékszik az ízére, a szám az illatára. Követem, bárhová megy, és imádkozom, hogy lassan teljenek a percek. Fűrészpor-ebéd, sajnálkozó pillantások az arcomon, Lora árnyékszobra, ami nekem semmit sem mond, de őt csontig sebzi; elfehérülő szájjal ugrik fel, hogy kihúzza a függönyt. Aztán a szürkület csípős tengerszaga, száraz ujjai a tenyeremen, sietős csók, mintha csak kiugranék a pékhez, mintha este újra látnánk egymást. A haja az ujjaim között, a tarkója, ahogy egy pillanatra a kezem alá hajtja a fejét; majd jövök, mondom sietve, oké, mondja ő, és mosolyogni próbál. Még egy utolsó, suta intés, aztán szorosra zárt szemmel fordulok előre. Ahogy ott áll egyedül a stégen, és néz utánuk, az több, mint amit ép ésszel el tudok viselni. Vér serken az ajkamból, úgy harapom a számat; a motorcsónak felveri a vizet, a permet az arcomba vág. Nézek magam elé, és az a penge a mellkasomban szép lassan apró darabokra vág.

Nimohiel nyit kaput nekünk, de hiába keresem a tekintetét, nem olyan most, mint rég. Távoli és érinthetetlen, egyszerre figyel mindőnkre, és látszólag egyikünkre sem. Szertartásos minden mozdulat, ereje és visszhangja van. Olyan folyamat, amelyet nálunk jóval magasabb, felfoghatatlan erők irányítanak. Nimohiel a saját testéből tép torkot magának, és az a vörös fény a túloldalról olajként mocskol össze. Egyesével szédülünk bele, megperdül és kicsúszik alólunk a világ; nincs támasz, nincsen tér, nincs idő és nincs levegő. Zuhanok előre, és csak a belülről maró fájdalomból tudom, hogy valahogy még mindig élek, még mindig létezem. Nem tudom, meddig tart, és közben csak két dolog közül választhatok: a vak zuhanás, vagy az emlékek, amelyektől megszakad a szívem. Magány, vákuum, az ízek, színek, szagok, érintések hiánya. Kapálózás, fulladás, homályos víziók. Mikor már belenyugszom, hogy megőrülök, finoman talajt ér a lábam. Felmérhetetlen idő múlva jövök rá, hogy ahhoz, hogy ismét testben legyek, újra kell gondolnom magamat. Valamikorra megtaláljuk egymást; a fény betegszürke, a gyomrunkban poros kövek zörögnek. Elindulunk valamerre, mert Lora azt mondja, nincsen rosszabb, mint ha nem történik semmi. Ó de van, gondolom némán; azon töprengeni, mit csinálhat az, aki otthon maradt. Együtt haladunk, de mégsem egymás mellett; odafentről tűfehér fénykör követ. Nem tudjuk a szabályokat, nem ismerjük a rendszert, de az atya rutinos hidegvérrel visz előre. Nem sokszor gondolok erre, de most megint végigfut az agyamon, vajon mi hajt egy ilyen embert, mint ő. Vajon honnan meríti az erőt, ami még itt is döntésekre vezeti, amitől még itt is rendszert tud teremteni körénk. És elnézem a többieket; az egyenes derekú Monát, Pjotrot, Dantét, és Lorát, aki a mi fogalmaink szerint ugyanúgy nem mérhető, ahogy Nimohiel sem. Harcosok, katonák, angyalok. És rájövök, hogy én egyik sem vagyok. Fogaink apróra morzsolása után felfogjuk, hogy saját gondolataink a legnagyobb ellenségeink; hogy ez az élő, lélegző, megfoghatatlan entitás a félelmeinkből sző körénk képeket. Mégsem olyan ez a pokol, mintha ide bűnhődtünk volna, mert Nimohiel fénye hálóként véd minket. Az atya higgadtan halad névről-névre, közben félelmek nyaldossák távolról a bokánkat. Megyünk, aztán megállunk, elbocsátunk, küzdünk, elköszönünk. A századik név körül már nincs erőm felemelni a fejemet, a lábam bámulom a nyúlós porban. Elkalandozó gondolataimban az emlékeket meg nem élt képek váltják, kettesben töltött délutánok, asztalon hagyott étel, langyos borízű csók a számon. Az ő mosolya, de nem a mostani arca, ezüstszálak az arcán és a hajában. Jelenlét egy közös házban, elszórt ruhák és gyerekjátékok az ágyban. Hő égeti a hátam, a könnyemet Dante pillantásán keresztül látom. Újabb angyal, újabb név. Megállok. Semmit nem gondolok hangosan, de az atya megfordul, és felém indulna. Ekkor veszem észre, hogy eltűnt a fény felőlem, de mielőtt komolyan megrémülnék, meglátom őket; a szikár, pofaszakállas férfit, és a karikás szemű nőt, akiben eltörött valami. Egy irányból jönnek; egymás mellett, mégis külön-külön. Egyszerre állnak meg, egyforma távolságra tőlem, és ugyanarról beszélnek. Idő kell, amíg felfogom, hogy valóban nekem szólnak, és idő kell, amíg felfogom, mit is mondanak. Az első döbbenetem engesztelést ad nekik; megbocsátasz? kérdik, persze, dadogom zsibbadtan én. Aztán a sokk múltával az ösztön tudatossá erősödik; ugyan ki vagyok én, hogy elítéljem őket. Újabb pont egy szinte már elfelejtett, lezáratlan mondat mögé, és vele az érzés, hogy a történetem lassan véget ér.  Megyünk még, aztán a por csendben átfogja a lábamat, megbicsaklik a térdem. Lassan elzuhanok, látom a közeledő aggódó arcokat. És megérzem az ismerős szagot, és sírni tudnék megkönnyebbülésemben; gomolygó, szürke füst és kén. Tágra nyitom a szememet, a szag lekavarog az orromon, fülemen, számon. Hátrabicsaklik a nyakam, és felfelé nézek; nem látok mást, csak füstöt, Nimohiel tenyerét mégis a derekam alatt érzem. Béke van. Ha veled vagyok, baj nem érhet. Az újabb utazás ismét nem mérhető időben, de tudatban alig egy másodperc lehet. Gyerekként fekszem a karjában, és amikor finoman elenged, arcul csap a zaj és a fény. Nyirkos betonon fekszem, körülöttem bakancsok, csizmák, bőrcipők. Emberek zsongása; kiáltozás, kacagás, idegen nyelvek. Csapzott hajamra sós permet szitál, egy sárga gumicsizma kikerül, majd az arcom mellett megáll. Mielőtt segítenének, felkelek és körbenézek; vakon hunyorgok a színes neonfényben. Körülöttem rengeteg ember, valahogy mégis tudom, hová nézzek. A lépcső tövében áll, elmenőben. A tömeg ösztönösen szétnyílik előtte, a turisták, a velenceiek, és az éber démonok egyaránt helyet adnak neki. Egyenesen, kihúzott derékkal áll, a ruhája míves, a maszkja élet és halál. Nézem, szinte szuggerálom. Fordulj meg. Fordulj meg, kérlek. Megtorpan, a fejét kicsit megemeli, és a mozdulattól mézzé válik a szívem. És az ezt követő elesés a valaha volt legédesebb, mert tudom, hogy megismert, és ő siet oda értem.

Végül.

Álltak mind a cölöpök. Felettük lassan lélegzett a víz. Mint titkos szerető, rálehelt a Holdra, majd visszavonult. A csónakok rótták szokott köreiket. A város újrahúzva kereste egykori önnmagát. Visszaköltöztek a városlakók, immár nagyobb lelkesedéssel, mint előtte. Új tulajdonosok feszítettek büszkén középkori hangulatú házaikba. Eredeti stukkók, ablakívek, zsaluk és tetőcserepek közé sok mai tégla és falelem keveredett. De a városka pont úgy nézett ki, mint a képeslapokon és mint sokévvel ezelőtti családi képeken. szerelmespárok andaloktak aprócska hídjain, túristák lepték el szűk, kirakatoktól szinesen világító sikátorait. Pizzáztak az éttermekben és kávéztak a San Marco terén. A székesegyház változatlanul, mintha porcukorból préselték volna, várta azt a szelet ami elfújja. Mellete a Dózse-palota tornyát is visszaépítették.
Karnevál volt. Színes vakukattintgatós nyüzsgés. Romeo teljes pompában, a régi vatikáni pisztollyal az oldalán rótta az utcákat. A lassan visszaszivárgó démonok tisztelettel hajoltak meg előtte. Ő egyikhez sem szólt, csak fogadta üdvözlésüket.
Volt hogy hetekig nem szólalt meg. Meghirdette az Alapítvány pályázatát újra. Fogadta a beérkező pályaműveket. Mona bábjait egy szakemberrel felmérette és az Alapítvány régi épületében kialakított miniszínházba vitette. Hivatott egy hatfős társulatot, akik több darabot is szinpadra állítottak belőle.
Karnevál idején, esténként beült a kis színházba és megnézett egy darabot. Amikor nem karneváli időszak volt néha elővette Mona darabját, amibe még az atya is mozgatott bábot és azt nézegette. Egy üveg bort őrizgetett Cleo csodálatos készletéből.
Daefa illatszerboltot nyitott a Calle Bontenninin és remekül megélt. Voltak mindnféle kuncsaftjai. A szinitársulat mellett elfért ő a fenti szobákban, ami egykor Monáé illetve az atyáé volt. Összenyitotta őket lakosztályá. Romeot nem érdekelte. A szobák hű másolatait brendezte az új házban.
A csodálatos makett külön szobát kapott. A Platán terebélyes fává nőtt már már csodával határos tempóban. Árnyékában meg lehetett pihenni. Cleo növényei dúsan burjánzottak mindenki örömére. Az alapítvány támogatottjai vidám fiatalok voltak. Hasonló tehetségekkel, mint annak idején ő maga. De senkivel nem akart olyan bensőséges viszonyt kialakítani.
Mint Velence főépítészének bőven akadt munkája a helyreállítás után is. Komoly szaktekintélyként tartották számon, pedig nem töltötte be még a huszonötöt sem.

Nem hagyta el Velencét. Képtelen volt rá. Érezte a vérében, a szívében és az agyában minden rezdülését. A Bukott, akit angyalként Nimohielnek hívtak elhagyta a várost, elhagyta Romeot és vele a földet is. Feljutott, visszatért istenhez. Romeo emlékhelyet állított neki a kertben, ahol élt, az öreg fái között. A házát rá, Romeora hagyta. Bár erről hetekkel később értesült csak a hivatalos papírok megérkeztekor.

Karnevál volt. Hangosan hömpölygő tömeg, locsogva libbenő víz, kellemes száraz téli nap, szürklésen átderengő hideg sárga fény. Romeo teljes pompával haladt lassan a Rialto felé. A hídon megállt és lassan körbefordult. Időnként, ha gondolataiba vagy a város érzésébe mélyedt hallani vélte Cleo nevetését. Néha megérezte Mona parfümjét, vagy hallani vélte az atya székének nyikordulását ahogy hátra dől ebéd után.
Most a hídon becsukta a szemét a pestismaszk mögött. Lassan fordult körbe, hogy érezze a várost és benne a forgatagot, és érezze, hogy miért van még itt.
A körvonalak elkenődtek.
Nimohiál állt a hídon. Pengéi vakítóan fényesek. Hófehér alakja összeszűkült, mintha beszívná magába a fényt. Aztán a pengék megperdültek és egyetlen pontba böktek mind. Romeo csukott szemével látta ahogy a pengékből, mint fecskendőből árad szét a fény és jut el a világ olyan rétegeibe, ahol normálisan semmi keresnivalója. Nimohiel felnézett rá. A csillagok kihúnytak a szemében és bőre felrepedezett, megszürkült.
Romeo kinyúlt felé. az anygal mintha elmosolyodott volna és kitépte a világba fúrt lüktető sebből a pengéit.
A fény lefcsapott rá, mint egy lángnyelv és elemésztette az egykori démont. A sötétlő lukból mint füst szállt fel a fény maradéka. Úgy húzott fel a lukból valamit, ahogy horgász feszíti ki a halat a tóból. Egy kuporgó alak, amint éppen felkel fektéből. Egy körvonal csupán.
Romeo megbicsaklott, mintha összetört tükörben tükröződne csak. Nimohiel fénye elvakította, pedig csukva volt a szeme.
Édes földszag és víz, és virágok illata, frissen kettétört húsos szár...
Romeo felkiálltott, de nem mozdultak a lábai.
A bőre illata sem, de az íze sem változott semmit. A csókja a régi volt.

Romeo

Hetek teltek el mire valami napirendet ki bírt alakítani. Daefa olyan észrevétlen volt, mint egy kísértet. Főzött rá, takarított, mosott, de szinte soem látta. Néha, ha nagyon beborította a magány lement az ebédlőbe és kinyitott egy bort. Cleo hagyott neki jópár üveggel. Ilíenkor Daefa előkerült levendula illatú szobájából és leült Romeohoz a kanapéra.
-Hogy telt a napod?
-Haladunk. Szépen. Jó tempót tud minden csapat diktálni. - szórakozottan kortyolt egyet a borból, majd ahogy a tökéletes íz végigsimította sóhajtott egyet. Minden kortynál belényilalt, hogy ez maradt neki Cleo csókjaiból, csupán a legendás bora. Nyitvahagyott palackban sem romlott meg. Az első napokban mindenfelé szertehagyott poharakat és cigiket. Ruhadarabokat. Aztán mindent elpakolt, ládákba zárt. Az új ház lassan lakhatóvá vált. Át vitte hát oda. De beköltözni nem költözött még. Ott bolyongott a Calle Fiuberrai épületben, ahonnan lassan kikopott a lányok parfűmje, és az atya mindentbetöltő aurája is. A Bukott néha megjelent és hallgatagon nézte a firenzeit. Romeo felidézte azt a furcsa találkozást, amiko a Bukott megparancsolta neki, hogy tartson ki a végsőkig.

-Miért csináltad?
-Szükséged volt rá, hogy tudd.
-Most már tudom, de nem hiszem, hogy szükségem volt rá.
-Nem hittél.
-Most sem hiszek.
-De most már tudod ki vagyok én.
-Bukott angyal vagy, technikailag egy démon, aki elég régóta él az emberek között, hogy tudjon velük bánni.
-Nimohiel. - mondta a Bukott és megérintette Romeo homlokát.
A fiú meg sem próbált elhúzódni. Ha Bukott meg akarná ölni, már megtette volna. Valami mást akar, de az nem a hite.
-Ne add meg magad, Romeo DonDerra, akármit is látsz, maradj az aki vagy. Próbának tettelek ki, de látom erős vagy. Nem várom tőled, hogy higgy bennem, de azt elvárom, és megkövetelem, hogy itt maradj amíg ennek nincs vége. Ha visszaűznek a pokolba vagy meghalok, akkor már azt csinálhatsz amit akarsz. Addig azonban itt kell maradnod, és vigyázni rá, nehogy a dolgok még rosszabbra forduljanak.

Daefa nem győzte kivárni a hosszúra nyúlt csendet. nagyon megszerette a firenzeit és fogalma sem volt hogyan enyhíthetné a fájdalmát. Arra tanították, hogy férfiakon könnyítsen fizikai és lelki értelemben is. De Romeo olyan volt mint egy álom. Daefa egy pillanatig sem gondolta hogy szexuális élvezetek vagy beszéd könnyítene rajta, ahogy drogok vagy alkohol sem. Daefa elmélázott immár sokadszorra milyen jól bírja Romeo az alkoholt. Daefa nagyon hamar berugott Cleo otthagyott borától. Olyankor meztelenül mászkált a házban és disznó római dalokat énekelt. Romeo olyankor az építkezésen volt és nem is sejtette miféle egyszemélyes tivornyákat rendez a házában.
Daefa nem akart visszatérni Rómába. Gondoskodnia kellett a srácról, aki ha végül mégis ágyasának fogadja csak jót tesz neki. ha egyszerűen házvezetőnő marad, akkor is kényelmes élete lehet a vizreépült városban.

Romeo forgatta a íbukott szavait.
-Amíg ennek nincs vége.- kortyolt egyet és eszébe jutott mennyire szerette Cleo a Bukottat. - Már vége van, Bukott.
Daefa lesütötte a szemét, és tőle szokatlan hevességgel döntött.
-Jópár hete már, hogy elmentek. Kérlek, had adjak neked valamit. .. valami ajándékot, amivel felderíthetlek. Vagy ha azt nem is, de megkönnyebülést esetleg adhat... fájó szívednek.
Romeo nézte a nőt. Kortalan arca síma volt. Mélyen ülő hatalmas szemei szomorúak.
-Tényleg a lánya vagy?
-Tényleg. - mosolygott Daefa. - Mi csak a Lovagnak hívtuk őt. Jött és pusztított. Durva volt és erőszakos. Aztán lefeküdt, magamellé parancsolta a lányt és hajnalig beszélt neki. A lányok minden óvintézkedés ellenére többnyire teherbe estek. A Lovag pedig mindig tudta is. Küldött egy összeget az anyának és egy nagyobbat a háznak, azzal, hogy neveljék fel prostinak azt is. - daefa fintorgott. - Kezdetben voltak akik nem így tettek. Azokkal megkerestette és visszahozatta a lányokat. Csak lányok születtek. - Daefa elgondolkodott. - Néha jött egy üzenet tőle. olyankor egy egy lányt elvitte vagy érte küldetett. Többnyire apáca ruhában hagyták el a házat és sosem jöttek vissza. Biztosak voltunk benne, hogy meghaltak.
-Durva volt? Már úgy érted szadista?
-Képzelj el egy egyszerű, mocskosszájú középkori lovagot.
-De te nem voltál vele.
-Mikor?
-Úgy általában. - Romeo zavarba jött. - Egyáltalán ... úgy értem.
-Utoljára a bulitok után voltam vele. De azt hiszem sokat puhult az évek alatt. Pár pofonban és állatiasan brutális behatolásban ki is merült minden. Ennyi egy sima bankártól is esik. - Daefa elnevette magát. - Amikor kiderült, hogy nem öl meg minden megváltozott. ti nagyon szerettétek őt. de én rettegtem tőle. nem azért amit csinált, hanem - közel hajolt Romeohoz és csak suttogta a szavakat - amit nem tett meg.
Romeo döbbenten ült. Szája is nyitva maradt, csak meredt bele daefa szomorú szemeibe.
-Pokol. - mondta ki végül.
-Biztosan pokol. - hümmentett daefa és ivott egy korty bort. -Mi hiányzik legjobban? - kérdezte meg félve.
Romeo hol ez, hol az. De azt hiszem annak az érzése, hogy a helyemen vagyok. Most nem érzem. Most úgy érzem magam mint ő. Mint amikor belehelyeznek egy szituációba, amit akartam, persze. de nem így. Istenem! nem így.
-Hagyd, hogy kimossalak ma éjjel Romeo. Annyira szeretnék könnyíteni a terheden. Nem kell csinálnod semmit. Megmaszíroználak, elringatnálak, te pedig elaludnál és végre nyugodt lenne az álmod.
-Nem szeretkezünk. - Szögezte le tárgyilagosan Romeo. - Olyan érzés mintha megcsalnám.
-Tudom. Nem is kell. csak gyere és add át magad nekem egy órára.

A Bukott beszivárgott a réseken. Hallotta a neszeket, ismerte a hangokat. Romeo meztelen teste a makett mellett a vastag szőnyegen hevert. A kurtizán mellette térdelt és nézte a firenzeit. A Bukott érezte a sóvárgást és tudta, hogy a test más mint a szív. megjelent hát a lánynak.
Daefa hátrahőkölt. Hátát a hideg falnak vetve némán sikoltva meredt az angyalra. A Nimohiel lehajolt és megcsillantotta pengéit a kurtizán arca előtt. Rovarszemén átcsillant a csillagos ég.
-hagyd őt, nőstény. Nincs dolgod vele. nem vonhatod el a figyelmét.
-Csak könnyítenék rajta. - suttogta két csuklás között Daefa. - csak könnytenék.
-Nem dolgod. - hörrent a flébe, majd szétoszlott kénes szagot árasztva.
Romeo felpattant és elvörösödött.
-Ne haragudj. - motyogta a lánynak - Elaludtam. Azt hiszem nem tudnék veled most mit kezdeni. Köszönöm, de lefekszem. Holnap sok munka vár.
Daefa reszketett és alig bírt lábra állni. Sírt és fázósan dideregve bolyongott a makettváros körül mint egy eszelős.
-Megmondtad, atyám, megmondtad. Bocsáss meg Istenem. csak jót akartam. Csak jót...

Zárszó

Rómeo hosszan hallgatta a lelkes beszámolót a Bukott fáiról, a listáról, amit majd elhoz nekik arról, hogy kiket kell lemészárolni. Aznap délkörül a San Marco bazilikában megfordult a világ. A Bukott immár újra angyal és meghozta a parancsot Istentől magától. Miszerint Alfonse DiAmbrose, azaz Marco atyának sereget kell állítania és levonulni a pokolba. Ott a névsor alapján kivégezni azokat kik nem nyertek bűnbocsánatot és visszaengedni a földre azokat akiknek megbocsájtott az Úr. A sereg pedig áll az ő tanítványaiból, a három egykori teplomos nagymesterből, valószínűleg Lorából és a nem túl lelkes ám nevében hivatott Dan Trebischből.
Cleo lelkes volt és ragyogó. talán még sosem látta Romeo ilyen gyönyörűnek. Szerette volna, ha ilyen marad mindig. Ilyen erős és kedves és szeretettel túltöltött kicsi lány, az élet papnője.
Romeo nem akart menni. Nem akarta itt hagyni a várost, amit annyira szeretett, amiért már annyi mindent eldovbot magától, ami hobbija és szakmája volt, otthona és szerelme együtt. Ahol elismerték, ismerték, szerették és számítottak rá. Hogyan hagyhatná el? Hogyan? Cleo biztosan szívesen marad, és végre azt a gyermeket is elvállalhatnák, ami majdnem megtörtént velük. Akit a Bukott küldött vissza megható gyengédséggel a teremtőnek, elvállalva még egy gyilkosságot, nekik.
Cleo biztosan örülne, ha nem mennének le a pokolba, ahonnan ki tudja, hogy van e visszatérés.
ElkkészültAz Utolso Cassata, amit Mona sütött meg nekik, és amit este fognak elfogyasztani. Kivételesen nem egy hanem mindenkinek személyre szóló üzenetet rejtett bele. Természetesen ő vágja majd fel, hogy minden cetli a gazdájához kerüljön.

Atya: "A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben,
hanem hogy mennyi élet volt éveidben."
Cleo: "Örömöddel örömet nyújtasz a világnak."
Lora: <3
Romeo: "Mikor az utad járod, / Gyakran elveszted hited, / De ne
bántson, / Mert ami elveszett, / Egykor rád talál."
Pjotr: "Az igazi harcos nem azért harcol, mert akar, hanem mert harcolnia kell."
Daefa: "Becsukni vagy kinyitni egy ajtót: nem egy és ugyanaz a mozdulat-e?"
Nimohiel: "Csak amikor elég sötét van, látod meg a csillagokat."
Mona: "Kérlek fogadj el olyannak, amilyen vagyok, és akkor egyre jobb leszek."

Lassan feltápászkodott és odament a konyhapultnak támaszkodó lányhoz. Pjotr éppen a vodkák ízesítését magyarázta. Romeo magához húzta Cleot.
-Én nem megyek.
Cleo egy pillanatig értetlenül nézett.
-Akárhogy is lesz, én nem megyek a pokolba démont válogatni. Itt maradsz velem, ugye? Össze kell rakni a várost.
Cleo nézett rá, pislogott. Nem tudott megszólalni. Csak egy pici rezdülés volt az a fejrázás. Apró mozdulat, de Romeo értette. Leült a lépcsőre, nézte a kajánul Pjotra mosolygó Monát. Pjotr hangosan magyarázott. Daefa kuncogott. Cleo állt kővé dermedve, őbenne pedig kihült a vér.
-Nekem ez nagyon fontos. A hitem megerősítése ez, Romeo. Nagyon szeretlek, és ha úgy rendelte az Úr, vissza is fogok jönni hozzád. - hosszú szünetet tartott - És értem és elfogadom, hogy nem jöhetsz.
Pjotr elnémult, Mona arcáról leszállta  mosoly, Daefa kezében megállt a pohár. Romeo felállt és hogy ott helyben el nem sírja magát felment inkább és bekopogott Marco atya szobájába.

Aztán megérkezett Nimohiel és meghozta a listát. Romeo még mindig az atya szobájában volt. Az ablak előtt állt és nézte a várost. Túl volt a döntésen és még nagyobb szeretetet és hálát érzett mint eddig. Olyan ajándékot kapott, amit nem is remélt. Velük lehetett, segíthetett nekik és formálhatta szeretett Velencéja sorsát. Élhetett Cleoval, építhetett egy saját tervezéső házat Velence szívében mentorának és példaképének Marco atyának. Most eljött az idő, hogy az legyen ami két éve megálmodott: Velence városkapitánya.
Nimohiel mögé lépett és súlytalan kezét Romeo fejére helyezte. Hallotta ahogy az atya összerogy a háta mögött. Romeonak nem maradt ideje megijedni. Nimohiel betöltötte a tüdejét, az elméjét és a szívét. Elolvasta kileste minden titkát. Végül elengedte őt, és visszavonult emberinek tűnő formájába. Romeo csak állt, szemét le sem véve a Morkattini palota kilátszó tornyocskájáról. Megkapta a tudást.
Marco atya morogva állt talpra újra.
-Segíts összekapcsolni a makettel. - miközben beszélt elindult az ajtó felé, hátra sem nézve. - Romeo, Cleo meg fogja érteni. Talán jobb lenne, ha veled maradna. nem hiányoznátok egymásnak annyira. de ha őszinte akarok lenni, megnyugtat a tudat, hogy van hátvédem a testem és a szellemem részére is odalenn.
-Önzés. - morrant az angyal és odalépett az atya szeretett tárgyait tartó polc elé.
Romeo megmoccant. A döntés súlya kezdett ólomként rátelepedni.

Egy nap múlva, túl egy búcsúbulin és egy gyors és jellegtelen induláson Romeo Mona ablakában ült. Mona cigijét szívta és Cleora gondolt. Már volt az építkezésen meglocsolni őket, és a Platánt is megölelte helyette. Visszatért az alapítványba és hagyta hogy felzabálja a fájdalom a szívét. Érezte a háézak lassan helyreálló rendjét. a csigákatés köteleket, talicskákat és maltereszsákokat, minden egyes téglát és követ, hidakat és a rengeteg cölöpöt ami megtartotta Velencét. Közben az emlékek mint szakadó nyári eső elmosták az önuralmát és ugyanúgy tartották, biztosan és kikezdhetetlenül a fájdalmát, mint a vörösfenyők a várost.

Azt mondták visszajönnek, ha tudnak. Romeo nem gondolta, hogy erre sor kerülhet. Ha bevégezték mindenki megy a helyére. Ki a  pokolba ki a mennybe, és van aki újászületn egy újabb testbe. Felidézte a búcsúzást, Monát és Pjotrot. Ahogy Mona odalépett hozzá.
- Tudsz figyelni? Vannak dolgok... A babáim. Ha lesz Velencének bábszínháza, az övék. A tiétek. Ha nem, akkor küldd el kérlek a rómainak. Aztán ez a kártya. A lakásom bevétele jön rá. Nem egy nagy összeg, de tűzoltásra, ha kell, jó lesz. Itt a pin hozzá, meg az a hülye puck. Már nincs időm rád íratni sajnos... És minden holmit használhatsz a szobámban, ha kell. A mintázófáimat is. Oké - Mona sóhajtott - most jön a neheze. Tudom, hogy Velence így lesz a legjobb kezekben, de ez az egész kurvára nem tesz boldoggá... - nyelt egyet. - Köszönöm, hogy a segítségeddel megtapasztalhattam az érzést, milyen, ha az embernek testvére van. Nagyon fogsz hiányozni... - az utolsó mondatokat már csak suttogni tudta.
Pjotr ölelésére gondolt végül, ami olyan volt mint egy satu. Férfias, bajtársias, kemény és erős.
-Te vagy a legstabilabb. Te ki fogod bírni, hogy itt maradsz nélkülük.
-Nem leszek egyedül. - mosolygott keserűen Romeo a nagydarab oroszra. - A Bukott itt marad, amíg egyedül nem bodogulok.

Végjáték

Lora és Mona a székesegyház bejáratánál áldogáltak, kedélyesen körülfogva az atyát. Marco atya mint egy hadvezér gondolta át újra és újra a stratégiát, latolgatva az esélyeiket. Sheilára, vagyis Sendhalphonnal akart találkozni, de még nála is jobban magával Metatronnal. Ehhez jól jött minden segítség. Elküldte Cleot és Pjotrot a Bukotthoz, hogy nyerjék meg őt az ügyének. Ellent akart állni a parancsnak, ha az emberek elleni harcot fogalmaz meg. Nem igazán hitte, hogy a parancs valóban isten rendelését követi. Látott már ilyet és mocskolta is már be hasonló tévedések nyomán kialakuló mészárszékeknél. Most okosabb akart lenni, és elébe menni a borzalomnak.
Minden út ami lehetőségként elé került, mind ide vezettett volna. A bukása, ott a hajón elrendeltetett volt. Esélye sem volt tenni ellene. Minden más bűne azonban saját döntésén alapult. Minden egyes hazugság, minden csúsztatás, minden megkerülés, minden pofon és minden kardvágás, az összes vércsepp, mind. Megérdemelte volna, hogy a poklokban töltse az összes időt, mindet, amit úgy hívunk örökké. Ő mégis abban reménykedett, hogy látszik a szándék és látszik a jóság is. Talán süt egy kis fény abból is, hogy ő valóban szereti az embereket. valóban életével és vérével védelmezte azt a várost évszázadokon át, hogy mennyi embernek segített ügyes-bajos dolgaiban mint pap, és hány tehetségbnek nyújtott kitörési lehetőséget, hány árvának fedelet, munkát, támogatást a hosszú évek alatt. Remélte, hogy így lesz. Hogy végül Isten úgy találja majd, hogy elég lesz pár év, valami mérhető, valami véges idő a pokolban, kipurgálni belőle a maradék rosszat.
De most, hogy újra hadat állít, hogy kardot, puskát vagy lángszórótragad, a kor hangulatának és vivmányainak megfelelően, és ismét egy angyali parancsnak tesz eleget megbicsaklott a hite.
Ó nem, nem Istenben. benne soha. Az angyalok karában. Miért  hívja őt folyton és kísérti? Miért akarja, hogy újra elmossa őt a harcterek mocskos indulata, és az azt beragyogó adrenalingőzös őrült extázis, a nyers erő érzése, a hatalomé?
Annyi éven át játszottak a Bukottal. Segítették egymást, vagy éppen akadályozták. Mikor mi tünt jónak. Végig remélte, hogy kiderül, Lucifer szárnysegédje, az egykori angyal, ki a fénynek azt a tulajdonságát adta, hogy azt semmi sötét el nem fojthatja, ez az angyal aki maga a remény, bűnbocsánatot nyer.
A sajátját érezte a Bukott sorsában. A nevében, a kifürkészhetetlen céljaiban, az esetlen és suta emberszeretetetében és a hörgő, fenyegető hangjában is. Ő sem volt egyszerűbb, érthetőbb és megfoghatóbb egy egyszerű halandó számára. Az ő céljai is túlmutattak pillanatnyi politikán. És az ő döntése is látszólag Isten ellen egy démon mellett szólt. Mégis.
Mégis.
Megfogadta, ha a parancs emberek mészárlásáról szól, ő nem megy, megtagadja, kerüljön amibe kerül.

Cleo és Pjotr nagyon sokára érkeztek meg. A lány körül olyan volt a nyugalom, mint egy tavaszi mezőn. Zsongott az életöröm és a lelkesedés benne. Nyoma sem volt félelemnek vagy kétségnek. Önkéntelenül is körbe álltak. Cleo egyszerűen és nyugodtan mondta ki a szavakat ami kinek kinek más miatt volt megrázó.
-A Bukott bűnbocsánatot nyert. Ott van egy mennybe vezető kapu a fáinál.