Ultimátum

Erik nem tépelődött sokat. Talált egy öreg papot, aki fiatal nőkkel él valami kamu alapítvány mögé bújva, és a haldokló porrá dőlt Velencében kaput nyit a túlvilágra egy démon segítségével. Mágikusan védett kis ház az övé és felismerte Erik kardját is.
Ennyi éppen elég indok volt, ahhoz, hogy egyetlen sms-ben jelezze a Vatikánnak, hogy ideje a pap körmére nézni. Maga sem gondolta, hogy ennyire gyorsan reagálnak majd. Alig egy pár óra múlva már kopogtak is a velencei ház kapuján.
Eriknek semmi baja nem volt a lányokkal. Helyes voltak, aranyosak. Mona búgó hangjától pedig rendre elkapta a gerjedelem. Remélte, hogy a vatikáni küldöttek érkezése előtt sikerül eltölteni e a lánnyal pár kellemesen ledér órát. Nem sikerült.
A vatikáni ügynökök öreg szemellenzős figurák voltak. Egyik sem emlékeztette Eriket a Birsbane-i ügynökre, aki egy kis fa kereszttel nagyobb segítsége volt, mit ezek hárman együttvéve. Az egy harmincas fószer volt, komoly harci tudással és elképesztő beolvadási képességekkel. Ez a három öreg csóka olyan volt, mint három öreg, csúztól lassú griff. Valaha nagyon meggyőzőek lehettek. Még ott száradt a szájuk szélén a vér, de már hiányzott neki a délutáni szunyókálás.
Erik csalódott volt. Az ügynökök úgy pattantak le az atyáról, mintha ő kérhetne bármit is számon a vatikániakon. Éppen csak nem szégyenítette meg őket. Erik hosszan várt valami magyarázatot a futtában utánnuk vetett kommentre, amit az atya az orra alatt mormogott, szinte csak magának: Sosem kedvelt Benedek.

Erik komolyan elkezdett tartani az atyától. Különösen az után hogy az lehozott az inkvizítoroknak egy okiratot. Be volt keretezve valami vastag barokk keretbe. Hatalmas ősrégi irat volt. Marco atya mint megbízó és kinevező iratát mutatta be. Erik elbűvölte nézte. Az is feltünt neki, hogy a lányok, Kleo és Mona, de még az a mitugrász firenzei pöcs, Romeo sem hallott errről eddig.
Az irat szerint az akkori pápa teljes uralmat (egyházi méltóságként) biztosít valami Alfonz DiAmbrose nevü papnak, aki ezek szerint Marco atya.
Erik elhült.
Logikus lett volna azt feltételeznie, hogy ez a fickó csaló. Hogy az a majd 600 éves megbízólevél hamis. Vagy ha nem is hamis, de semmiképpen nem az övé. Az atya azonban olyan volt, fellépésre, erőre,mágikus potenciálra akiből kinézhető, hogy valóban élt akkoriban, és igen, az a levél az övé. A leg riasztobb mégis az volt, hogy a követek is DiAmbrosenak szólították. Bár el akarták vinni az iratot eredetiségvizsgálatra, de az atya megmosolygta őket és szót sem fecsérelt a dologra.
Erik megborzongott. Nem gondolt bele a korba. Csak az cikázott lázasan elméjében, hogy ez a DiAmbrose és az, akivel a kard készítője, Antonio Banvald gróf, az 1600-as években együtt harcolt egy és ugyanaz. Akkoriban akard készítője kis csapatot verbuvált, akikkel - azok mágius potenciálját meglovagolva - együtt tartottak rendet a sok túlvilági lény között, kik a sok babonát meglovagolva erre a síkra merészkedtek.
Ha ez a fickó valóban DiAmbrose, akkor Eriknek nincs mitől tartania. Ha csak az ükunokája, akkor egyszerűbb lenne lecsukatni. A vatikániakon nám látszott kételkedés. Sokkal inkább rosszallás és méreg. Erik remélte, hogy ez az egykori teplomos lovag jobban tiszteli a kardot, semhogy annak jogos viselőjét bántalmazza. Erik pedig egy kisiskolás lelkesedésével gondolt DiAmbrose fejében lapuló tudásra. Csak úgy kell intézze, hogy tanulhasson tőle az után is, hogy ráküldte az öregre a vatikáni ügynököket.
Az atya nem aprózta el. Miután elbűvölte őket multjának apró morzsájával és tett néhány enyhén lenéző megjegyzést a küldöttekre és elzavarta őket. Majd vacsoránál megbeszélte az eseményeket háza népével, összebólogatott Kleoval nagy szomorkodva, hogy meggyengült és elpuhult a katolikus egyház. Majd Erikhez fordult és azt mondta, az ő ügyét majd másnap tárgyalják.
Erik érezte a zsibbadást a tagjaiban. Pár másodperc múlva már a kanapén feküdt. az atya egy párnát igazított a feje alá,és egy pléddel betakarta. A száját sem tudta mozgatni, csak a szemhéjára volt hatással. Rémületes volt, pedig semmi fenyegető nem volt benne. Tudta, hogy csak azért így, hogy nehogy megszökjön. De más elméletben tudni, és más érezni ugyanazt.

Másnap Monával kelt. A lány ott állt lebénított teste felett és kicsit piszkálódott vele. Innen alulról még izgatóbbnak találta a lány hűvösnek mutatott de nagyon is valóságos vonzódását. A mély búgó hangja pezsdítette a vérét. Pár perc múlva, mikor már újra ura volt a tagjainak, az atya felmondatta vele a kard történetét. Majd számos apró részlettel egészítette ki. Végül kidobta Eriket. Azt mondta majd akkor jöjjön vissza, ha kész lojális lenni, és tanulni.
Miközben beszélt egy ellenállhatatlan gondolatimpulzust küldött Erik felé. Sokkal keményebbet, sokkal fenyegetőbbet, mint amilyenek mindeközben a szájval mondott:
-Szórakoztató vagy Erik. Szemtelen kis tacskó, de ezzel a sunyisággal elvetted a kedvem a tanításodtól. Ha képes lennél kissé nyitottabban gondolkozni és azzal a megkérdőjelezhetetlen hűséggel követni engem, ahogy azt a lelketlen vasat követed, adnék még egy esélyt. Most kotródj a házamból és szállj magadba. Csak akkor gyere vissza, ha zokszó nélkül megteszed amit mondok. Ha nem jelentkezel nálam és még egy hét múlva is a városban vagy, megöllek.