Hirnökök

Dante felegyenesedett. Az angyal kihült jelenléte ott lebegett a kihalt utcán. Dante csalódott volt és legyőzött, ájulásig fáradt és elgyötört. Végignézett a romos utcán, mintha tanúkat keresne. aztáne szébe jutott, hogy pár hét és ez az utca nyomaiban sem foghasonlítani a jelenlegi állapotára. Olyan lesz majd, mintha meg sem történt volna. Csak ő és az angyal fog emlékezni erre.
Visszarogyott. Térdelt egy darabig aztán egyszerűen végigfeküdt a vizes-sáros kövön. Nem érdekelte semmilyen konvenció. Elege volt. Végtelenül fáradt volt és csalódott. Az emlékek amiket visszakapott meleg mézként folyták körbe a szíve helyén maradt sebet. Lüktetett és égett belül minden sejtje. Lehunyta a szemét és hörgő lélegzetét hallgatta. Érezte ahogy lassan összeáll a lényege valami mássá. Valami megváltozott benne. Valami újraalakult.
Ez nem olyan érzés volt, mint mikor gyógyítja magát. Nem sejtszinten történt a változás. Reszketve rángatózott, vvégül görcsösen vonaglott a halszagu pocsojákban.

Órák teltek el mire újra magához tért. A forró méz még mindig simogatta, és haragja is csitult már. Emlékeiből rohamosan koptak a találkozás részletei. A vér volt már csak biztos, ami szétkenődött az arcán.
Elmászott a legközelebbi csatornáig és megkönnyebbülve csúszott bele a vízbe. Hűvös, sós, kicsit rothadó halszagú zöld lé fogta körbe és mosta át.
Lassan jött a felszínre. Szinte csak az orrát dugta ki.
-Ki kell mennem innen. - érkezett meg az első mondattá álló gondolata. - Jelentek és aztán jöhet a munka. - Felegyenesedett a vízben és kibotorkált a hídnál. Lerogyott a híd lépcsőjére és nézte ahogy a ruhájából kifolyik a víz.
-Mindent tudok erről. Valóban, amit tudni lehet. - gondolta szomorúan. - Ki más? - lehajtott fejét lassan ingatta. Aztán feltápászkodott és vissza indult a San Marcora valami élelem után nézni. Ráér szólni a papnak.
-Szólni? - elvigyorodott el. - Több lesz ez puszta szónál.

Nimohiel körüllengte őket. Sendalphon persze tudta, érezte hogy figyeli, de az ember varázsló, azzal a hihetetlen parázzsal a szemében mit sem sejtett. Nimohiel elterült a törött gerendák és beomlott falak között, olyan közel, amilyen közel csak lehetett. Az ember arca ahogy előre zuhant emlékeztette valamire.
Később, mikor újra magához tért  felállt. Nimohiel figyelte a színe változását. Magas, izmos, szívós fickó volt. Harcosnak is kiváló lett volna. Valószínűleg démonvadásznak is elég jó. Nimohiel szétáradt a víz felett, és mikor a férfi valóban a vízbe fordult, ő volt benne a lélekzet a levegő helyett. Mindent megtudott amit csak lehetett az egyességről és a feladatról.

A teplomban a három lovag, a kurtizán az atya házában és most ez a vadász, akinek kijelölték a prédát nem sok jót jelentett. Nimohiel nem várta Isten visszatértét, remélte, hogy szükség lesz még rá, és hitte is, hiszen életben volt, és itt bolyongott évszázadok óta az emberek paradox városában.
A fény ereje az övé. Bukottságában is isten erejét hordozza. Nem sok kedve volt az atyával beszélni, ezen a nehezen formálható tökéletlen emberi nyelven, de meg kellett értesse vele, hogy a régi harcmodor biztos halált jelent.
Kertjében, az utolsó fákkal árnyékolta be magát. Felnézett a fénybe, ami emberi szemmel nem volt látható és megérezte az erőt. Összerogyott és szétáradt a hatalmasság távoli csillanása előtt. Nem volt értelme többé beszélni senkivel. nem kellett tudja merre járnak a nem bukottak, és mindegy volt hányan szöknek ki a pokolból. A távoli csillanással megkezdődött az új kor.

Rövidtávú tervek

A csipkés ablakok mögött a három egykori jóbarát hangosan röhögött. Bort vedeltek és sülteket ettek, amiket az atya hozatott nekik a városból két rendőrrel. Ő maga a szemközti házból figyelte őket. Végül visszament az alapítvány épületébe éás bekopogott Daefa szobájába.
-Ne haragudjon kisasszony, hogy íly késői órán zavarom.
-Uram, a nap minden órájában állok szolgálatára. - Daefa kicsit elpirult és igyekezett nem nézni Marco atya szemébe.
-Helyes. Akkor készüljön fel, fél óra múlva átmegyünk a vendégházba. legyen szíves komolyan felöltözni, rétegesen. Az alsónemüje legyen egyszerű és fehér. A haja szigorúan összefogva, legyen szíves. És készüljön fel rá, hogy durva bánásmódban lesz rsze. - Már már bocsánatkérő arcot vágott, de aztán meggondolta magát és elmosolyodott. - De gondolom mindenre fel van készülve.
Daefa felnézett, bele a szicilaiai sötét szemeibe.
-Igen, uram, mindenre.
-Helyes. Akkor fél óra múlva álljon készen az ebédlőben.
Daefa kihúzta magát miután becsukta az ajtót. Akármi is várt rá a vendégházban, halál biztosan nem. Négy napja lakott a lovag házában, és bár meggyőződése volt, hogy a sátáni szerzetnek gyilkos tervei vannak vele, mostanra a rettegése alábbhagyott.
Marco atya a szobája ablakából fürkészte az eget. Remélte, hogy nem fog esni aznap éjjel. Gondolatai messze kalandoztak régi idők régi kurtizánjai köré, és még régebbre, amikor kedve szerint csapott le mit sem sejtő leányokra. Ezek az évek fukarkodtak férfiúi játékokkal. Sem ide sem módja nem volt bordélyokat látogatni. A jóhírébe pedig nem fért bele, hogy leányokat tereljen a házába. Lassan széles mosoly futott szét az arcán, ahogy visszatért a jelenbe és elképzelte a jelen házát mint Velence egyetlen ám annál exklúzívabb bordélyházát.

Mások, máshol, máshogy

-Nézzze Mauritio, ez egyáltalán nem egyszerű...
-Dehogy nem. Itt a jelentés. A világ szövete bomlik ott szét, Dr. Vladech! Nem látok okot arra, hogy szemethúnyva efelett mellékes háziprojectként kezeljük egy város sorsát. - Mauritio Josá Ramirez fiatal kora ellenére már tanácsadó volt. Igaz a többi tanácsadó nem kezelte egyenrangúként, legkevésbé az öreg Vladech professzor. De ez őt cseppet sem akadályozta abban, hogy maximálisan belevesse magát a munkába. Velence különösen komoly munkának igérkezett, és ő minden erejével azon volt, hogy megkaparintsa.
-az a város igen régóta olyan amilyen, és okunk van feltételezni, hogy sem a Vatikán, sem Horizont nem kíván komolyabban belefolyni az ottani események alakításában. Nekünk, fiam vakfolt. Mint azt már oly sokszor mondtam neked. Ha a saját fogalmainkal akarnám leírni komoly gondjaim lennének.
-Mint tudja uram, attól még, hogy nem értjük a folyamatokat amik alakítják az ottani életet, még lehet veszélyes.
-Nincsenek járványok, fertőzések és az utóbbi műveletünkig semmiféle katasztrófa sem történt. Valóban időnként elönti a víz, de szemlátomást bírja.
-Uram...
-Ha kutatni akar, az más. - Mosolyodott el az öreg. - Az más... akkor tudunk elkülöníteni erőforrást. De semmi erőszek. Biztonságos kutatási körülményeket kialakíthat, de semmi komolyabb alakítása a környezetnek.
Mauritio arca felderült.
-Pillanatnyilag evakuálták a véároslakókat. Se helyiek se turisták nibncsenek a városban, csak a rendfenntartók és az újáépítő brigádok, valamint az őket ellátó személyzet néhány konyhával és három sátortáborral.
Az öreg várt.
-Igen, professzor, akkor benyújtom a hivatalos kérelmet a kukatás megkezdéséhez.
-Helyes.

Fordulatok 2.

Csónakba ült, mert úgy megszokta, hogy testként használja a füstöt. Ott lebegett a világok határa felett és nézte a vizet. A víz alatt és felette a finom mágiából szőtt pókhálószerű szálak meg-megrezzentek ha valami nekikfeszült odaátról. Áttörni csak a legerősebbek és leg elszántabbak tudták. Ő ült a csónakban. Akarata körbecikázta a kaput. Közben felidézte a kihallgatott párbeszédet az angyal és a lovag között és egyre sűrűsödött benne az indulat. A levegőben keringő permet elhomályosította az érzékeit, szétkente amúgy is illékony körvonalait. Olyasmivel kellett megbírkóznia ami erejéhez mért volt. Ritkán adódott ilyen. Sosem érzett félelemmel töltötte el a felismerés, hogy fogy az ideje.
Döntésre kellett jutnia, minta kkor réges régen. Választani a fajtája és az emberek között. Mivel akkor is, ahogy most is Istent nem tekintette e játszótéren jelen levőnek nem is számolt vele. Nem Isten és az emeberek között választott akkor sem és most sem. De dacára az évezredes köztük leélt időnek, ma sem értette jobban őket. Tudott rájuk hatni, de hogy mitől szereti az egyik és gyűlöli a másik, örök kérdés maradt.
Ott a csónakban ülve, a világok közötti kapu felett, az egyetlen városban ahol elég erő van, hogy életben maradjon egyáltalán nem volt olyan nehéz a döntés, mint gondolta.
Végül felállt a csónakban és szétterült a víz felett mint hajnali köd, végig az összes csatornában és hidak alatt, végig ölelve a csónakok és házak erdejét.

Fordulatok 1.

A mintázatok lassan, nyikorogva feküdtek egymásra az alászálló vegyszer hatására. A helikopterek távoztával beállt csendben az angyal és Marco atya a Bukott kapuja előtt állt. Az atya arcal az ajtónak, az angyal pár lépéssel mögötte. Romeo hóembereiből lucskos sáros hókása maradt. A leszálló ködtől a házak közötti szűk sikátorok beláthatatlanokká váltak.
Az angyal lassan járt körbe az atya mögött. Az öreg keze még az ajtón feküdt, de kopogni már nem volt értelme.
-Valakit kihagytál a számításból, lovagom. - a kopasz, sudár lény macskásan nyújtózott. - Rá hivatkozol, de őt sosem kérdezted. Igaz?
Marco atya lassan közeledett az ajtóhoz. Teste szinte észrevétlen dőlt egyre előrébb.
-Démonokkal üzletelsz, embereket fenyegetsz. Mindezt csupán a saját kis múlandó hatalmadért. Semmivel sem vagy jobb azoknál, kikre fújsz.
Az atya homloka lassan a Bukott repedezett fájú ajtajához ért.
-Feladatot hoztam neked. - mosolygott az angyal és lassan közelclépett az atyához. - Testhezállót, drága lovagom. - ajkai alig mozdultak miközben beszélt, csupán suttogó forró lehellet volt az atya fülén. Az egykori lovag beleborzongott a közelségbe. Aztán erőt vett magán és szembefordult az angyalal. Hátát a bukott ajtajának vetve szembenézett az androgűn lénnyel.
-Emlékeket kínáltál. Kínálok érte én is valamit...
-Már nem! - Az arcuk szinte összeért. Az angyal kezei az arcuk mellett széttárt ujjakkal, minta össze akarná roppantani az atya fejét.
A lovag nem mozdult, csak nézett a haragtól zavaros zöld szemekbe. Lassan kifújta a levegőt. az anygal lassan hátralépett.
-Feladatot hoztam neked, szörnypásztor. - Újra mosolygott. - Sereget toborzol és kivételesen Isten parancsát teljesíted. Közvetlenül. -az utolsó szót olyan mély hangon mondta, hogy az atya gyomra belesajdult. A lény felemelte a fejét és az eget, alassan hulló permetet figyelte. Mintha várna valamit.
-Feloldozlak, én mint Isten szeme és én mint Isten hangja. És felmentelek a tilalom alól, Alfonse DiAmbrose.
Az atya füléből kis patakban csordogálni kezdett a vér. Az anygal hátra lépett és várt.
Marco atya az utolsó pillanatban eszmélt csak fel, hogy Lora ott áll alig öt lépésre tőlük. Sóhajtott egyet és Lora felé fordult. Az angyal vonásai visszarendeződtek.
-A parancsra még várni kell. - konstatálta magában az atya és nyugodtan meghallgatta Lora beszámolóját a két lány megsebesüléséről.
-Ha Monának baja esett, úgysem áll az üzlet. - gondolta szinte megkönnyebbülve. - Várjon meg, azonnal visszatérhetünk a házba, csak ezt befejezem. - intett a kissé távolabb húzódótt angyal fele. - Nem mindha nem lenne teljesen mindegy hogy milyen messze áll, ha hallani akarja mit beszélünk. - tette hozzá gondolatban, majd elindult az ismét sudár nemtelen embernek látszó felé.
-Micsoda sérülékebny kapcsolat ez, amit egyetlen érkező megzavarhat... - gonoszkodott az atya.
-Jobb neki ha nem tudja mi vár rá. - mosolygott a kopasz nő tovább. - Neked, kedvenc lovagom, úgysincs választásod. Ugye. - Tett egy kacér fejmozdulatot aztán közel hajolt a férfihez ismét. - Legyen. Legyen akkor így. Menj haza, tedd amit tenned kell. Én pedig a fívéremmel a megfelelő pillanatban kiadjuk a parancsot. Állj készenlétben a kis csapatoddal.
-Nem mészárolok isten nevében embereket, angyal. Még ha a te szádból szól is a parancs.
-Majd engedelmeskedsz ha fívéreméből szól, lovag.
Marco atya megperdült és ott hagyta. Térdei remegtek míg a csónakhoz ért. Igyekezett nem mutatni feldúltságát még a házában sem. Bár ami ott fogadta önmagában elegendő lett volna dühhöz. Órák múlva, mikor végre ágyába térhetett letérdelt és végigsimított az alkarján, mintha a páncélról törölné le a vért.
-Sendalphon. Emlékeznem kell rád. - mikor azonban kimondta az angyal nevét az emlékek valóban megszállták, és ő összegörnyedt a súlyuk alatt..