Tovább

Pokol

A motorcsónakok zsúfoltak voltak. Az egyikben a lovagok, becsipve, mohó pillantásokkal méregetve a nőket. A kormánynál Dante ült, és időnként rámorrant a három templomosra. Azok zsémbeskedve végül kártyázni keztek, amivel hamar visszanyerték féktelen jókedvüket.
A másik csónakban az atya vezetésével Cleo, Mona, Lora és Pjotr telepedett le. Romeo hosszan nézett utánnuk. Hosszan ott állt még akkor is, mikor a társaság már a San Mitchell előtt álló uszályról is eltűnt.

Reszketve várta az indulást. A holmijait gondosan elpakolta a három nagy ládába. A páncélt letisztogatta. A kereszteket és dobozokat, régi bibliát, levelezéseit, mindent gondosan elcsomagolt. Nem zárta le a ládákat, csak betolta a sarokba. Romeo majd eldönti mit kezdjen vele. Nem érdekelte, mi lesz a tárgyakkal, ő csak rendben akarta hagyni a tárgyait.
Mona kopogott be közben. Zavarban volt kicsit, de hamar a kérésére tért. Kellett némi rázendítés a hajhajmáira, hogy elég hosszú legyen az a tincsnyi haja, amit Mona elkért. Marco atya tudta, hogy bábokba kerülnek majd a tincseik, hogy így éljenek tovább Mona emlékezetében és életéban.
Tudta, hogy nem tér vissza és csak remélte, hogy valami számolható időmennyiségig kell csak a pokolban bűnhődjön.
Ját már odaát.

Nimohiel megállt a térség közepén. Ő automatikusan szemben állt meg vele. Ő fogja átvini őket, bár nem tudta hogyan. Rovarszerü hatalmas üres szemei szenvtelenné tették tekintetét.Szájtalan arca maszk volt, testbeszéde, mozdulatai kimértek és elegánsak voltak.
A szemei változtak legelőször. A fekete űr csillagjai közelebb jöttek. Nimohiel kibontotta angyali formáját és penge ujjait egy pontba fogta. Egyik kezét az égbek emelte, mintha a pengékből összeálló tűvel akarna esőt fakasztani a Velence felett összegyűlt felhőkből. Míg másik kezével szinte lyukat ütött ahajóba. A két pont között félúton a feje, amiből a két hatalmas szem meredt rájuk.
-Vigyél. - suttogta Marco atya és alig tudta megtartani magát egyre jobban remegő lábain.
Nimohiel szárnyai kimerevedtek. Égnekemelt kezén remegés futott végig, majd mint foncsor egy régi tükrön, berepedezett. Száraz pernyeként potyogott alá a bőre, a húsa. A szárnyai hegye is repedezni látszott. Repült róla a toll mint a hópihe, alatta mumiabőrt idéző aszott fekete hús maradt.
A földnek döfött pengék lyukat vágtak, ahonnan hideg fény ömlött szét, feloldva az anygal kezeit. Ahogy a két terülő hatás a fény és a pusztulás találkozott Nimohiel fejénél, az anygal szemeinek csillagai elszineződtek. Pontszerü lézerfény csapott ki az űrből, és fakult fehérből pirossá. Mint orvlövész irányzéka reszketett rajtuk. Nimohiel eltátotta a száját. Az addig egybefüggő bőr felhasadt mint kettétépett kelésben lévő tészta. Fájdalmasan, nehezen, nyúlósan és nedvesen nyílt, torkából vörösen világított elő a pokol. A száj nőtt, és lassan betöltötte számukra a világot. Úgy zuhantak az angyalon át a semmibe, mint köldökzsinórját vesztett asztronauta.

Megszüntek az irányok. Forgás és zuhanás, hányinger, légszomj, pánik. Se színek, se szagok. Nem voltak formák, se gravitáció. Nem látták egymást, de még saját testüket sem. Gondolataik a pánik és a veszteség között hányódtak. Mrco atya repült. kioltotta a félelmet. Úgy zuhant bele az ítéletbe, mint akinek semmi félnivalója nincs.
Aztán lett talaj a lábuk alatt. aztán meghallották egymást. Ő Helenát hallotta és Zeldát, Ninát és az öreg Bossonit. Bossoni oda is jött hozzá és megpofozta. Üvöltözött vele a macska miatt. Majd a kis Theresa miatt is. Pont úgy, mint akkor. Most már értette és érezte is. A könnyek elindultak.
-Bocsáss meg. - suttogta így, száj nélkül. Bossoni mester legyintett és eltünt.
-Most vagyok. Most vagyok... - mondogatta mikor Mona elméje rátalált. A rutinok elsodorták. Felvette háta kapcsolatot velük. Újra egyben volt a csapata, újra észnél volt ő maga is, és lehetett egy feladatra koncentrálni. A bűnhődés ismét elnapolódott.
-Még nem jött el az idő. - gondolta. Aztán megérezte Isten melegét. Felnézett és meglátta a tűnyi fényt, ami lassan szélesedett ki és lett állandó társa. ahogy a többieknek is.
-Mint szinpadon megvilágított bohóc. - gondolta, ahogy felmérte a fénykört maga körül. Végignézett a csapatán. Cleo nem volt jelen fejben. Ott maradt a szíve és így minden gondolata Velencében. Képtelen volt koncentrálni. Marco atya szerette volna megborzolni a lány haját, odahúzni aztán magához és megölelni, mint egy gyereket. Olyan volt neki, mint a lánya. De nem tehette, mert nem segített volna Cleon. Gyengébb lett volna itt és jobban fájt volna neki, még ennél is.
-Nagyobb volt ez az ár, mint amit megért, kicsi lány. Szabad választásod volt, Cleo. Annyira sajnálom. - Hosszan nézte őket. Mona erős volt és eltökélt. Benne is volt gyász, de volt benne elszántság és élni akarás is. Pjotr, a legjobb katona higgadtan várta az utasításokat. Nyugodt volt és koncentrált még itt is, még igy is. Elégedetten nyugtázta, hogy Nimohiel fényköre rá is rávetül. Dante gyakorlottan tartotta rendben a lovagokat. Lora pedig... ahogy az várható volt fájós emlékekkel, erős rosszérzéssel és gyanakvással lépkedett a semmiben.
-Menjünk, atyám. Mert a változatlanság maga a halál.
Marco atya elmosolyodott ezen. A statika a halál, a dinamika az élet. Hát ezért nem tudott meghalni oly hosszan?

A táj kiterült a lábuk előtt, mint egy vastag szőnyeg. Dombokat rajzolt valami a távolba. Ágyúdörgést. A lovagokat szétküldték Isten hírével. Hívják elő mind az egykori anygalokat, mert eljött az ítélet ideje. A lovagok, akik idelent újra démonokká váltak, mint három embermagas középütt felpuffadt giliszta feszültek a kietlen tájba. Ott lógtak, míg az alsó végükön ki nem kelt mind belőlük, a sok apró féreg. A föld elnyelte őket, hogy eljutathassa az egykori angyalokhoz.
Az ágyúdörgés hangzavara hivogatta őket. A robbanások követ és húst is pusztítottak. Az atya egyre erősödő deja vu-val indult feléjük, olyan erős vonzást érezve, mindek ellent nem tudott állni.
Mona összerakta, hogy ez a dombság és az azt lövő fegyverzet Dante, Marco atya és Lora emlékeiből táplálkozik. De ez mit sem számított, hiszen ő éppoly valóságosnak látta a lábuk elé pottyanó és tovaguruló férfifejet, majd a robbanások nyomán halk puffanásokkal földet érő végtagokat.
-Egyszerű, mint a pokol. - mormogta Dante gyerekkora egyik mondását. Akkor azt hitte ez szimplán tüzet jelent.

Az egykori angyalok legtöbbje eléjük járult. Formája nem soknak maradt. Többnyire csak a lényegük tért meg hozzájuk. A néma eső, a parázsló tüzek, és a szubjektív sebesség angyala éppúgy, mint a zárt terek otthonosságáért felelős, vagy a havazás süket csendjéért felelős, a tenger színeiért vagy a madarak röptéért felelős angyal. Nem volt szó itt megbocsájtásról vagy ítéletről. Isten szava annyit mondott csak, van e rá szükség még a teremtésben, vagy nincs.
Marco atya kimondta a szavakat, amit a parancs diktált. Zengőn és erősen, ahogy mindig is beszélt, a templomban vagy a karneválon, a katonáinak vagy a kocsmában. Erő volt a szavaiban most is.
Voltak akik megőrültek idelent. Voltak akik nem fogadták el az ítéletet. Ezek rájuktámadtak, és Nimohiel fénykörén lassan verődtek vissza. Sok sebet kaptak így ők is, és igen jó volt, hogy Cleo szinte oda sem nézve gyógyítja meg őket. Nimohiel és Isten oly messze volt, hogy fénykörük éppen csak lelasította a tomboló démonokat.
A pokol kifogyhatatlan fájdalomban. Néha, mikor éppen nem állt elébük senki, a szürke kősivatag szerü táj lakot válltott. Gázoltak lisztkukacban térdig, harapták őket bogarak. Hallották- látták rég halott szeretteiket is, ahogy jártak olyan síkon, ahol emberek egymástól egyenlő távolságban álltak. Pont olyan messzeségben, ahol éppen nem hallják egymást. Kiáltoztak egymásnak, majd elfordultak. Mindíg úgy fordulva el, hogy pont ne lássák, amint a másik feléjük fordul. Magányosan zokogva, könyörögve, nyüszítve keresték egymás pillantását a végtelen időn keresztül.

Cleo elszürkült arccal lépett egyre messzebb. Felnézett Nimohiel fényébe és a szomorúság már nem engedte továbblépni sem. Marco atya elindult felé, mert az elméje lezáródott. Szinte futott Cleohoz. Pár lépés után azomban hirtelen megállt. Cleo hátrabicsaklottfeje kifejezéstelen volt. Arca szürke. A fény, szeretett Nimohielje fénye pedig kialudt körülötte. Mintha csak a szimpadi reflektort kapcsolat volna le valaki.
Marco atya megdöbbent. Olyan megcsalatás érzés fogta el, hogy lépni sem tudott a dühtől.
-Nem hagyhatod itt! Nimohiel, te démonfattyú, te utolsó rinygója istennek, te, nem hagyhatod itt az egyetlent aki végig hitt benned. Te mocskos kénes gané te! te testetlen féreg. - A mocsok elborította az elméjét. A kezei remegtek, de nem bírt lépni. Nem volt hova. Csak nézte a törékeny lányt, akinek arcán ott volt a megadás. Aki elfordított az arcát, vissza le a porra.
Ekkor vette észre a Cleo felé tartó két alakot. Egy nőt és egy férfit. Lassan, botorkálva jöttek, egyszerre, de külön. Odaléptek a lányhz és elkezdték mondani, lemondón és fásultan, de mégis valami bujkáló reménnyel a hangjukban, a történetet. Azt a történetet ami Cleoé. Hogy hogy fogant hogy vívódtak ők, a szülei és hogyan jutottak végül arra, hogy nem tartják meg. Hogyan adták az árvaházba és mit gyötrődtek ez után. Hogyan mentek külön utakra és mennyire vágyják a megbocsátást. Kértek és könyörögtek, térdreomoltak Cleo előtt, aki meghatódva térdelt le hozzájuk és ölelte őket magához. Egyrtelmű volt, hogy ennek a két embernek a pokol ez a találkozás melyben hol megbocsát nekik Cleo, hol nem, hol ellöki magától őket hol kineveti. Nem tudták, hogy most az igazi Cleo van itt velük, nem csak  apokol festette színes délibáb.
Elindultak tőle, lassan, vissza visszanézve. Először a nő fogott gyanút. Megfordult és visszaindult, karjait lassan tárva újra ölelésre. Nem ért oda Cleohoz. Sokkal előbb eltünt, eloszlott a levegőben. A férfi lassabban reagált, és ő csak állt és nézte a lányát, úgy vált köddé megkönnyebbülve. Cleo a porban térdelt. Könnyei moskos csíkokat rajzoltak az arcára. aztán felefükdt a földre hanyatt és lehunyta a szemét.
Marco atya újra nekiindult magában mindennek elmondva Nimohielt. De mielőtt odaérhetett volna a fény újra kinyúlt a kis velencei lányért és magábaoldotta őt. Kénes szag, arany és sezüst fények kavarogtak Cleo körül, majd beszippantotta egy tűhegynyi fény.
Marco atya megrendülten állt. Hogy a mennybe kerül Cleo, nem volt kétséges. Az, hogy ő marad a pokolba szintén nem volt vita tárgya. Annyi elvesztett szerette után most újra belényilalt a viszont nem látás fájdalma.
-Meg kellett volna öleljelek...

Végül elfogytak azok, kiket visszaküldhettek a teremtésbe, és elfogytak azok is, kik sikítva oszlottak semmibe a kardjuk vagy mágiájuk által. Azok maradtak csupán, akik elszöktek az ítélet elől, vagy kik el sem jöttek a hívásra. A vadászat kiterjedt az emberek poklaira is, a magán poklokra, a halottak földjére és a világ tükörvalóságára is.
Az utolsót kergették személyes poklokon keresztül, mikor egy századfordulót idéző bálterembe értek. Lora elnézegette a bálozókat. Könnyű csevegések láncolatán utazva járt körbe a mérgező mondat. Pincérek kínálgattak italokat, melyek többnyire mérgezettek volak. Lora elnézegette őket, miközben az aty aPjotrral körbejárt keresve az emberformában rejtező démont. Lora megállapította, hogy egy fiatal nő körül megy a mérgezés. Őt vagy hozzá igen közel állókat súlyt a halál. Végül összerakták, hogy a méregkeverő intrikus kiasasszony így bűnhődik idelenn.
Marco atya átszelve a termet Lorát és Monát egy ismerős hölggyel beszélgetve lelte. Hosszan keresett régelfelejtett arcok között mire megtalálta. Kathleen Maria Antoanett Boment, Viktória királynő balkézről született leányát. Akit Franciaországban nevelt megfelelő módon ugyan, de mégis nagy titokban.
Annak idején tehetségeket keresett, akikkel szövetkezve chantryt épített volna Európa nagyvárosaiban. Kathleen is a jelöltek között volt. De az ifjú hölgy nem átallott az ő borába is ajzószert keverni, majd oly kihívóan viselkedni, a kor lehetőségei közepette, ami komolytalanná tette a hölgy jelölését. Magában csóválta a fejét atyáskodóan, ott a lenyugvó nap fényében fürdő lugas alatt. Haragos is volt, hogy íly tiszteletlenül el akartak vele játszadozni. Így hát latinul kezdett beszélni, tudva, hogy a háziak nem értik, a kisassznynak viszont kötelező tanulnia. Válogatott perverziókat, mocskos szekszuális képeket villantott fel neki. és ahogy az várható is volt, a lány beszaladt a házba. Éjjel aztán az atya belopakodott a szobájába és az ágya fölé magasodva fenyegette meg. Felhívva figyelmét arra, hogy most nem erőszakolja meg kihívó viselkedése és a borába kevert ajzószer miatt. de később még számon fogja kérni. Sosemjárt többet arra és el is felejtette a szemrevaló leányt. Egészen mostanáig.
A bálterem fényes volt, a kisasszony ragyogó szépségű. Marco atya emlékezett és nem győzte magában tartani a csalafinta udvariatlanságokat.

Az utolsó démon után megdermedt a pokol. A táncterem kiürült és vastag porréteg feddte. A vendégeknek nyoma sem volt, csak ők álltak ott hatan. Marco atya megérezte a gerincén fenyomuló hideget. Lerakta a zsákját Mona lába mellé és végignézett a társaságon. Kathleen udvariasan jelezte, hogy neki maga Methatron mondta hogy velük kell tartson. Ez nagyjából senkit nem érdekelt. Mind az atyát nézték. Mona szemében gyűltek a könnyek. Pjotr kezet fogott vele, bajtársiasan megveregették egymás vállát. Dante tisztelgett neki. Lora is úgy köszönt el tőle, ahogy teremtő angyalok szoktak. Az atya gyomra görcsbe rándult a félelemtől és a bizonyosságtól, hogy íme, most eljött az idő. Monára nézett és magához intette. A lábai nem mozdultak. Félt, de nem akarta elkövetni ugyanazt a hibát amit korábban Cleoval.
- Na jöjjön ide, kislány.
Mona úgy is bújt az ölelésbe és fúródott a gndolataiba, mint egy gyerek. Feltárulkozott mint még soha és fájdalma átömlött az atyához.
- Gondoltam, összesírom a páncélját is. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de önző módon azt reméltem, kicsit később - mondta a lány.
- Nekem már így is az elviselhető határon túl. És az emlékeim a magáé, Mona. Nem veszem vissza.
- ...és megnézhetem?
Marco atya felnevetett.
- Mit gondol, miért hagyom itt magának, drágám? Közel hétszáz év talán elég lesz belőlem, még magának is.
Ölelkezésökből Mona kezdett kibontakozni. Valami megzavarta. Marco atya hátralépett a lánytól és lassan fordult meg. A nő aki mögötte állt Helena volt. A férfi, aki később Marco aty alett, most ismét Alfons volt a lovag, a szerelmes férfi. Kinyújtotta felé a kezét és indult volna, hogy forrón és erősen magához ölelje. De a nő, aki életében testőr és orgyilkos volt megállítón emelte fel a kezét.
-Csak kísérlek. - mondták a kezei.
Alfonse DiAmbrose azomban annyira vagyott az érintésre, hogy a nő mellett elhaladtában mégis hozzáért. A nőhöz fűződő minden vágyakozás és gyásza végigsöpört rajta.
-Ó a pokol, igen. - gondolta és még egyszer hátranézett a társaságra.
Helena ott állt közte és a csapata között és mosolygott.
-Nem lesz olyan hosszú.

Mona - Vendégbejegyzés

Marco atya lerakta a zsákját Mona lábához. Elbúcsúzott Dantétól és Lorától, Pjotrral hosszan fogtak kezet, kicsit meg is lapogatták egymás vállát. Aztán Monára nézett.
- Na jöjjön ide, kislány - olyan gyengéd volt a hangja, hogy Mona nem bírta tovább és kibuggyantak a könnyei. Odalépett az atyához, aki a legnagyobb természetességgel ölelte magához. Mona elbújt a férfi ölelésében. Zokogott.
- Tönkre áztat, Mona - az atya hangjában mosoly rezgett, erős kezei a lány haját simogatták. Mona egyszerűen képtelen volt válaszolni, elszorult torkán nem jött ki hang. Végül belinkelt a férfihez, még egyszer, utoljára. Az atya ugyanazt a középkori páncélt viselte, amit mindig, de sisak nélkül, hajadonfőtt állt, rövid hajába beletúrt a sivatag szele.
- Gondoltam, összesírom a páncélját is.
Az atya mosolygott és kinyújtotta a kezét Mona felé.
- Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de önző módon azt reméltem, kicsit később - mondta a lány.
- Nekem már így is az elviselhető határon túl. És az emlékeim a magáé, Mona. Nem veszem vissza.
- ...és megnézhetem?
Marco atya felnevetett.
- Mit gondol, miért hagyom itt magának, drágám? Közel hétszáz év talán elég lesz belőlem, még magának is.
Mona nyelt egyet. Lassan az arcát takaró fekete kis álarchoz nyúlt és lassan levette. Az atya értőn figyelt. A maszk alatti összevagdalt kislányarcon lassan-lassan varasodásnak indultak a sebek.
- ...én... köszönöm, atyám, hogy...
De Marco atya csak megrázta a fejét, és hüvelykujjával végigsimította a Mona ajkait kettészelő hosszú vágást.

Cleo - vendég bejegyzés

Felébredni a legrosszabb. Halvány derengés a szobában, a szuszogása mellettem; fekszem nyitott szemmel, és azon gondolkodom, mi is a dolgunk mára. Megmoccan, morog valamit, én fordulok felé, hogy rámosolyogjak, és ekkor összerándul a gyomrom és eszembe jut, hogy nincs tovább. A veszteség érzése agyonnyom, felnyüszítek, de már ott is van mögöttem, magához ölel, rázza a remegés. Sírunk mindketten, de ezek már csak száraz könnyek; köhögve kapkodok levegőért. Halljuk odalent a többieket, Pjotr mély hangú morgását, az atya zengő, nyitott magánhangzóit. Végül az ő erejére támaszkodva kelek fel, és kivörösödött szemmel, papírszáraz szájjal botorkálok le a nappaliba. Fájdalmasan világos van, és úgy intézem, hogy ne lássak semmit, semmit a világon. Ködbe vész a nap, a hajtincs Monának, az atya kérése, hogy gondoljam át, mit akarok hozni magammal, a pakolás. Nem merek ránézni, úgy kerülgetjük egymást, mint a kamaszok. Nem érintem meg, de néha, amikor hátat fordít, utána nyúlok; a kezem emlékszik az ízére, a szám az illatára. Követem, bárhová megy, és imádkozom, hogy lassan teljenek a percek. Fűrészpor-ebéd, sajnálkozó pillantások az arcomon, Lora árnyékszobra, ami nekem semmit sem mond, de őt csontig sebzi; elfehérülő szájjal ugrik fel, hogy kihúzza a függönyt. Aztán a szürkület csípős tengerszaga, száraz ujjai a tenyeremen, sietős csók, mintha csak kiugranék a pékhez, mintha este újra látnánk egymást. A haja az ujjaim között, a tarkója, ahogy egy pillanatra a kezem alá hajtja a fejét; majd jövök, mondom sietve, oké, mondja ő, és mosolyogni próbál. Még egy utolsó, suta intés, aztán szorosra zárt szemmel fordulok előre. Ahogy ott áll egyedül a stégen, és néz utánuk, az több, mint amit ép ésszel el tudok viselni. Vér serken az ajkamból, úgy harapom a számat; a motorcsónak felveri a vizet, a permet az arcomba vág. Nézek magam elé, és az a penge a mellkasomban szép lassan apró darabokra vág.

Nimohiel nyit kaput nekünk, de hiába keresem a tekintetét, nem olyan most, mint rég. Távoli és érinthetetlen, egyszerre figyel mindőnkre, és látszólag egyikünkre sem. Szertartásos minden mozdulat, ereje és visszhangja van. Olyan folyamat, amelyet nálunk jóval magasabb, felfoghatatlan erők irányítanak. Nimohiel a saját testéből tép torkot magának, és az a vörös fény a túloldalról olajként mocskol össze. Egyesével szédülünk bele, megperdül és kicsúszik alólunk a világ; nincs támasz, nincsen tér, nincs idő és nincs levegő. Zuhanok előre, és csak a belülről maró fájdalomból tudom, hogy valahogy még mindig élek, még mindig létezem. Nem tudom, meddig tart, és közben csak két dolog közül választhatok: a vak zuhanás, vagy az emlékek, amelyektől megszakad a szívem. Magány, vákuum, az ízek, színek, szagok, érintések hiánya. Kapálózás, fulladás, homályos víziók. Mikor már belenyugszom, hogy megőrülök, finoman talajt ér a lábam. Felmérhetetlen idő múlva jövök rá, hogy ahhoz, hogy ismét testben legyek, újra kell gondolnom magamat. Valamikorra megtaláljuk egymást; a fény betegszürke, a gyomrunkban poros kövek zörögnek. Elindulunk valamerre, mert Lora azt mondja, nincsen rosszabb, mint ha nem történik semmi. Ó de van, gondolom némán; azon töprengeni, mit csinálhat az, aki otthon maradt. Együtt haladunk, de mégsem egymás mellett; odafentről tűfehér fénykör követ. Nem tudjuk a szabályokat, nem ismerjük a rendszert, de az atya rutinos hidegvérrel visz előre. Nem sokszor gondolok erre, de most megint végigfut az agyamon, vajon mi hajt egy ilyen embert, mint ő. Vajon honnan meríti az erőt, ami még itt is döntésekre vezeti, amitől még itt is rendszert tud teremteni körénk. És elnézem a többieket; az egyenes derekú Monát, Pjotrot, Dantét, és Lorát, aki a mi fogalmaink szerint ugyanúgy nem mérhető, ahogy Nimohiel sem. Harcosok, katonák, angyalok. És rájövök, hogy én egyik sem vagyok. Fogaink apróra morzsolása után felfogjuk, hogy saját gondolataink a legnagyobb ellenségeink; hogy ez az élő, lélegző, megfoghatatlan entitás a félelmeinkből sző körénk képeket. Mégsem olyan ez a pokol, mintha ide bűnhődtünk volna, mert Nimohiel fénye hálóként véd minket. Az atya higgadtan halad névről-névre, közben félelmek nyaldossák távolról a bokánkat. Megyünk, aztán megállunk, elbocsátunk, küzdünk, elköszönünk. A századik név körül már nincs erőm felemelni a fejemet, a lábam bámulom a nyúlós porban. Elkalandozó gondolataimban az emlékeket meg nem élt képek váltják, kettesben töltött délutánok, asztalon hagyott étel, langyos borízű csók a számon. Az ő mosolya, de nem a mostani arca, ezüstszálak az arcán és a hajában. Jelenlét egy közös házban, elszórt ruhák és gyerekjátékok az ágyban. Hő égeti a hátam, a könnyemet Dante pillantásán keresztül látom. Újabb angyal, újabb név. Megállok. Semmit nem gondolok hangosan, de az atya megfordul, és felém indulna. Ekkor veszem észre, hogy eltűnt a fény felőlem, de mielőtt komolyan megrémülnék, meglátom őket; a szikár, pofaszakállas férfit, és a karikás szemű nőt, akiben eltörött valami. Egy irányból jönnek; egymás mellett, mégis külön-külön. Egyszerre állnak meg, egyforma távolságra tőlem, és ugyanarról beszélnek. Idő kell, amíg felfogom, hogy valóban nekem szólnak, és idő kell, amíg felfogom, mit is mondanak. Az első döbbenetem engesztelést ad nekik; megbocsátasz? kérdik, persze, dadogom zsibbadtan én. Aztán a sokk múltával az ösztön tudatossá erősödik; ugyan ki vagyok én, hogy elítéljem őket. Újabb pont egy szinte már elfelejtett, lezáratlan mondat mögé, és vele az érzés, hogy a történetem lassan véget ér.  Megyünk még, aztán a por csendben átfogja a lábamat, megbicsaklik a térdem. Lassan elzuhanok, látom a közeledő aggódó arcokat. És megérzem az ismerős szagot, és sírni tudnék megkönnyebbülésemben; gomolygó, szürke füst és kén. Tágra nyitom a szememet, a szag lekavarog az orromon, fülemen, számon. Hátrabicsaklik a nyakam, és felfelé nézek; nem látok mást, csak füstöt, Nimohiel tenyerét mégis a derekam alatt érzem. Béke van. Ha veled vagyok, baj nem érhet. Az újabb utazás ismét nem mérhető időben, de tudatban alig egy másodperc lehet. Gyerekként fekszem a karjában, és amikor finoman elenged, arcul csap a zaj és a fény. Nyirkos betonon fekszem, körülöttem bakancsok, csizmák, bőrcipők. Emberek zsongása; kiáltozás, kacagás, idegen nyelvek. Csapzott hajamra sós permet szitál, egy sárga gumicsizma kikerül, majd az arcom mellett megáll. Mielőtt segítenének, felkelek és körbenézek; vakon hunyorgok a színes neonfényben. Körülöttem rengeteg ember, valahogy mégis tudom, hová nézzek. A lépcső tövében áll, elmenőben. A tömeg ösztönösen szétnyílik előtte, a turisták, a velenceiek, és az éber démonok egyaránt helyet adnak neki. Egyenesen, kihúzott derékkal áll, a ruhája míves, a maszkja élet és halál. Nézem, szinte szuggerálom. Fordulj meg. Fordulj meg, kérlek. Megtorpan, a fejét kicsit megemeli, és a mozdulattól mézzé válik a szívem. És az ezt követő elesés a valaha volt legédesebb, mert tudom, hogy megismert, és ő siet oda értem.

Végül.

Álltak mind a cölöpök. Felettük lassan lélegzett a víz. Mint titkos szerető, rálehelt a Holdra, majd visszavonult. A csónakok rótták szokott köreiket. A város újrahúzva kereste egykori önnmagát. Visszaköltöztek a városlakók, immár nagyobb lelkesedéssel, mint előtte. Új tulajdonosok feszítettek büszkén középkori hangulatú házaikba. Eredeti stukkók, ablakívek, zsaluk és tetőcserepek közé sok mai tégla és falelem keveredett. De a városka pont úgy nézett ki, mint a képeslapokon és mint sokévvel ezelőtti családi képeken. szerelmespárok andaloktak aprócska hídjain, túristák lepték el szűk, kirakatoktól szinesen világító sikátorait. Pizzáztak az éttermekben és kávéztak a San Marco terén. A székesegyház változatlanul, mintha porcukorból préselték volna, várta azt a szelet ami elfújja. Mellete a Dózse-palota tornyát is visszaépítették.
Karnevál volt. Színes vakukattintgatós nyüzsgés. Romeo teljes pompában, a régi vatikáni pisztollyal az oldalán rótta az utcákat. A lassan visszaszivárgó démonok tisztelettel hajoltak meg előtte. Ő egyikhez sem szólt, csak fogadta üdvözlésüket.
Volt hogy hetekig nem szólalt meg. Meghirdette az Alapítvány pályázatát újra. Fogadta a beérkező pályaműveket. Mona bábjait egy szakemberrel felmérette és az Alapítvány régi épületében kialakított miniszínházba vitette. Hivatott egy hatfős társulatot, akik több darabot is szinpadra állítottak belőle.
Karnevál idején, esténként beült a kis színházba és megnézett egy darabot. Amikor nem karneváli időszak volt néha elővette Mona darabját, amibe még az atya is mozgatott bábot és azt nézegette. Egy üveg bort őrizgetett Cleo csodálatos készletéből.
Daefa illatszerboltot nyitott a Calle Bontenninin és remekül megélt. Voltak mindnféle kuncsaftjai. A szinitársulat mellett elfért ő a fenti szobákban, ami egykor Monáé illetve az atyáé volt. Összenyitotta őket lakosztályá. Romeot nem érdekelte. A szobák hű másolatait brendezte az új házban.
A csodálatos makett külön szobát kapott. A Platán terebélyes fává nőtt már már csodával határos tempóban. Árnyékában meg lehetett pihenni. Cleo növényei dúsan burjánzottak mindenki örömére. Az alapítvány támogatottjai vidám fiatalok voltak. Hasonló tehetségekkel, mint annak idején ő maga. De senkivel nem akart olyan bensőséges viszonyt kialakítani.
Mint Velence főépítészének bőven akadt munkája a helyreállítás után is. Komoly szaktekintélyként tartották számon, pedig nem töltötte be még a huszonötöt sem.

Nem hagyta el Velencét. Képtelen volt rá. Érezte a vérében, a szívében és az agyában minden rezdülését. A Bukott, akit angyalként Nimohielnek hívtak elhagyta a várost, elhagyta Romeot és vele a földet is. Feljutott, visszatért istenhez. Romeo emlékhelyet állított neki a kertben, ahol élt, az öreg fái között. A házát rá, Romeora hagyta. Bár erről hetekkel később értesült csak a hivatalos papírok megérkeztekor.

Karnevál volt. Hangosan hömpölygő tömeg, locsogva libbenő víz, kellemes száraz téli nap, szürklésen átderengő hideg sárga fény. Romeo teljes pompával haladt lassan a Rialto felé. A hídon megállt és lassan körbefordult. Időnként, ha gondolataiba vagy a város érzésébe mélyedt hallani vélte Cleo nevetését. Néha megérezte Mona parfümjét, vagy hallani vélte az atya székének nyikordulását ahogy hátra dől ebéd után.
Most a hídon becsukta a szemét a pestismaszk mögött. Lassan fordult körbe, hogy érezze a várost és benne a forgatagot, és érezze, hogy miért van még itt.
A körvonalak elkenődtek.
Nimohiál állt a hídon. Pengéi vakítóan fényesek. Hófehér alakja összeszűkült, mintha beszívná magába a fényt. Aztán a pengék megperdültek és egyetlen pontba böktek mind. Romeo csukott szemével látta ahogy a pengékből, mint fecskendőből árad szét a fény és jut el a világ olyan rétegeibe, ahol normálisan semmi keresnivalója. Nimohiel felnézett rá. A csillagok kihúnytak a szemében és bőre felrepedezett, megszürkült.
Romeo kinyúlt felé. az anygal mintha elmosolyodott volna és kitépte a világba fúrt lüktető sebből a pengéit.
A fény lefcsapott rá, mint egy lángnyelv és elemésztette az egykori démont. A sötétlő lukból mint füst szállt fel a fény maradéka. Úgy húzott fel a lukból valamit, ahogy horgász feszíti ki a halat a tóból. Egy kuporgó alak, amint éppen felkel fektéből. Egy körvonal csupán.
Romeo megbicsaklott, mintha összetört tükörben tükröződne csak. Nimohiel fénye elvakította, pedig csukva volt a szeme.
Édes földszag és víz, és virágok illata, frissen kettétört húsos szár...
Romeo felkiálltott, de nem mozdultak a lábai.
A bőre illata sem, de az íze sem változott semmit. A csókja a régi volt.

Romeo

Hetek teltek el mire valami napirendet ki bírt alakítani. Daefa olyan észrevétlen volt, mint egy kísértet. Főzött rá, takarított, mosott, de szinte soem látta. Néha, ha nagyon beborította a magány lement az ebédlőbe és kinyitott egy bort. Cleo hagyott neki jópár üveggel. Ilíenkor Daefa előkerült levendula illatú szobájából és leült Romeohoz a kanapéra.
-Hogy telt a napod?
-Haladunk. Szépen. Jó tempót tud minden csapat diktálni. - szórakozottan kortyolt egyet a borból, majd ahogy a tökéletes íz végigsimította sóhajtott egyet. Minden kortynál belényilalt, hogy ez maradt neki Cleo csókjaiból, csupán a legendás bora. Nyitvahagyott palackban sem romlott meg. Az első napokban mindenfelé szertehagyott poharakat és cigiket. Ruhadarabokat. Aztán mindent elpakolt, ládákba zárt. Az új ház lassan lakhatóvá vált. Át vitte hát oda. De beköltözni nem költözött még. Ott bolyongott a Calle Fiuberrai épületben, ahonnan lassan kikopott a lányok parfűmje, és az atya mindentbetöltő aurája is. A Bukott néha megjelent és hallgatagon nézte a firenzeit. Romeo felidézte azt a furcsa találkozást, amiko a Bukott megparancsolta neki, hogy tartson ki a végsőkig.

-Miért csináltad?
-Szükséged volt rá, hogy tudd.
-Most már tudom, de nem hiszem, hogy szükségem volt rá.
-Nem hittél.
-Most sem hiszek.
-De most már tudod ki vagyok én.
-Bukott angyal vagy, technikailag egy démon, aki elég régóta él az emberek között, hogy tudjon velük bánni.
-Nimohiel. - mondta a Bukott és megérintette Romeo homlokát.
A fiú meg sem próbált elhúzódni. Ha Bukott meg akarná ölni, már megtette volna. Valami mást akar, de az nem a hite.
-Ne add meg magad, Romeo DonDerra, akármit is látsz, maradj az aki vagy. Próbának tettelek ki, de látom erős vagy. Nem várom tőled, hogy higgy bennem, de azt elvárom, és megkövetelem, hogy itt maradj amíg ennek nincs vége. Ha visszaűznek a pokolba vagy meghalok, akkor már azt csinálhatsz amit akarsz. Addig azonban itt kell maradnod, és vigyázni rá, nehogy a dolgok még rosszabbra forduljanak.

Daefa nem győzte kivárni a hosszúra nyúlt csendet. nagyon megszerette a firenzeit és fogalma sem volt hogyan enyhíthetné a fájdalmát. Arra tanították, hogy férfiakon könnyítsen fizikai és lelki értelemben is. De Romeo olyan volt mint egy álom. Daefa egy pillanatig sem gondolta hogy szexuális élvezetek vagy beszéd könnyítene rajta, ahogy drogok vagy alkohol sem. Daefa elmélázott immár sokadszorra milyen jól bírja Romeo az alkoholt. Daefa nagyon hamar berugott Cleo otthagyott borától. Olyankor meztelenül mászkált a házban és disznó római dalokat énekelt. Romeo olyankor az építkezésen volt és nem is sejtette miféle egyszemélyes tivornyákat rendez a házában.
Daefa nem akart visszatérni Rómába. Gondoskodnia kellett a srácról, aki ha végül mégis ágyasának fogadja csak jót tesz neki. ha egyszerűen házvezetőnő marad, akkor is kényelmes élete lehet a vizreépült városban.

Romeo forgatta a íbukott szavait.
-Amíg ennek nincs vége.- kortyolt egyet és eszébe jutott mennyire szerette Cleo a Bukottat. - Már vége van, Bukott.
Daefa lesütötte a szemét, és tőle szokatlan hevességgel döntött.
-Jópár hete már, hogy elmentek. Kérlek, had adjak neked valamit. .. valami ajándékot, amivel felderíthetlek. Vagy ha azt nem is, de megkönnyebülést esetleg adhat... fájó szívednek.
Romeo nézte a nőt. Kortalan arca síma volt. Mélyen ülő hatalmas szemei szomorúak.
-Tényleg a lánya vagy?
-Tényleg. - mosolygott Daefa. - Mi csak a Lovagnak hívtuk őt. Jött és pusztított. Durva volt és erőszakos. Aztán lefeküdt, magamellé parancsolta a lányt és hajnalig beszélt neki. A lányok minden óvintézkedés ellenére többnyire teherbe estek. A Lovag pedig mindig tudta is. Küldött egy összeget az anyának és egy nagyobbat a háznak, azzal, hogy neveljék fel prostinak azt is. - daefa fintorgott. - Kezdetben voltak akik nem így tettek. Azokkal megkerestette és visszahozatta a lányokat. Csak lányok születtek. - Daefa elgondolkodott. - Néha jött egy üzenet tőle. olyankor egy egy lányt elvitte vagy érte küldetett. Többnyire apáca ruhában hagyták el a házat és sosem jöttek vissza. Biztosak voltunk benne, hogy meghaltak.
-Durva volt? Már úgy érted szadista?
-Képzelj el egy egyszerű, mocskosszájú középkori lovagot.
-De te nem voltál vele.
-Mikor?
-Úgy általában. - Romeo zavarba jött. - Egyáltalán ... úgy értem.
-Utoljára a bulitok után voltam vele. De azt hiszem sokat puhult az évek alatt. Pár pofonban és állatiasan brutális behatolásban ki is merült minden. Ennyi egy sima bankártól is esik. - Daefa elnevette magát. - Amikor kiderült, hogy nem öl meg minden megváltozott. ti nagyon szerettétek őt. de én rettegtem tőle. nem azért amit csinált, hanem - közel hajolt Romeohoz és csak suttogta a szavakat - amit nem tett meg.
Romeo döbbenten ült. Szája is nyitva maradt, csak meredt bele daefa szomorú szemeibe.
-Pokol. - mondta ki végül.
-Biztosan pokol. - hümmentett daefa és ivott egy korty bort. -Mi hiányzik legjobban? - kérdezte meg félve.
Romeo hol ez, hol az. De azt hiszem annak az érzése, hogy a helyemen vagyok. Most nem érzem. Most úgy érzem magam mint ő. Mint amikor belehelyeznek egy szituációba, amit akartam, persze. de nem így. Istenem! nem így.
-Hagyd, hogy kimossalak ma éjjel Romeo. Annyira szeretnék könnyíteni a terheden. Nem kell csinálnod semmit. Megmaszíroználak, elringatnálak, te pedig elaludnál és végre nyugodt lenne az álmod.
-Nem szeretkezünk. - Szögezte le tárgyilagosan Romeo. - Olyan érzés mintha megcsalnám.
-Tudom. Nem is kell. csak gyere és add át magad nekem egy órára.

A Bukott beszivárgott a réseken. Hallotta a neszeket, ismerte a hangokat. Romeo meztelen teste a makett mellett a vastag szőnyegen hevert. A kurtizán mellette térdelt és nézte a firenzeit. A Bukott érezte a sóvárgást és tudta, hogy a test más mint a szív. megjelent hát a lánynak.
Daefa hátrahőkölt. Hátát a hideg falnak vetve némán sikoltva meredt az angyalra. A Nimohiel lehajolt és megcsillantotta pengéit a kurtizán arca előtt. Rovarszemén átcsillant a csillagos ég.
-hagyd őt, nőstény. Nincs dolgod vele. nem vonhatod el a figyelmét.
-Csak könnyítenék rajta. - suttogta két csuklás között Daefa. - csak könnytenék.
-Nem dolgod. - hörrent a flébe, majd szétoszlott kénes szagot árasztva.
Romeo felpattant és elvörösödött.
-Ne haragudj. - motyogta a lánynak - Elaludtam. Azt hiszem nem tudnék veled most mit kezdeni. Köszönöm, de lefekszem. Holnap sok munka vár.
Daefa reszketett és alig bírt lábra állni. Sírt és fázósan dideregve bolyongott a makettváros körül mint egy eszelős.
-Megmondtad, atyám, megmondtad. Bocsáss meg Istenem. csak jót akartam. Csak jót...

Zárszó

Rómeo hosszan hallgatta a lelkes beszámolót a Bukott fáiról, a listáról, amit majd elhoz nekik arról, hogy kiket kell lemészárolni. Aznap délkörül a San Marco bazilikában megfordult a világ. A Bukott immár újra angyal és meghozta a parancsot Istentől magától. Miszerint Alfonse DiAmbrose, azaz Marco atyának sereget kell állítania és levonulni a pokolba. Ott a névsor alapján kivégezni azokat kik nem nyertek bűnbocsánatot és visszaengedni a földre azokat akiknek megbocsájtott az Úr. A sereg pedig áll az ő tanítványaiból, a három egykori teplomos nagymesterből, valószínűleg Lorából és a nem túl lelkes ám nevében hivatott Dan Trebischből.
Cleo lelkes volt és ragyogó. talán még sosem látta Romeo ilyen gyönyörűnek. Szerette volna, ha ilyen marad mindig. Ilyen erős és kedves és szeretettel túltöltött kicsi lány, az élet papnője.
Romeo nem akart menni. Nem akarta itt hagyni a várost, amit annyira szeretett, amiért már annyi mindent eldovbot magától, ami hobbija és szakmája volt, otthona és szerelme együtt. Ahol elismerték, ismerték, szerették és számítottak rá. Hogyan hagyhatná el? Hogyan? Cleo biztosan szívesen marad, és végre azt a gyermeket is elvállalhatnák, ami majdnem megtörtént velük. Akit a Bukott küldött vissza megható gyengédséggel a teremtőnek, elvállalva még egy gyilkosságot, nekik.
Cleo biztosan örülne, ha nem mennének le a pokolba, ahonnan ki tudja, hogy van e visszatérés.
ElkkészültAz Utolso Cassata, amit Mona sütött meg nekik, és amit este fognak elfogyasztani. Kivételesen nem egy hanem mindenkinek személyre szóló üzenetet rejtett bele. Természetesen ő vágja majd fel, hogy minden cetli a gazdájához kerüljön.

Atya: "A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben,
hanem hogy mennyi élet volt éveidben."
Cleo: "Örömöddel örömet nyújtasz a világnak."
Lora: <3
Romeo: "Mikor az utad járod, / Gyakran elveszted hited, / De ne
bántson, / Mert ami elveszett, / Egykor rád talál."
Pjotr: "Az igazi harcos nem azért harcol, mert akar, hanem mert harcolnia kell."
Daefa: "Becsukni vagy kinyitni egy ajtót: nem egy és ugyanaz a mozdulat-e?"
Nimohiel: "Csak amikor elég sötét van, látod meg a csillagokat."
Mona: "Kérlek fogadj el olyannak, amilyen vagyok, és akkor egyre jobb leszek."

Lassan feltápászkodott és odament a konyhapultnak támaszkodó lányhoz. Pjotr éppen a vodkák ízesítését magyarázta. Romeo magához húzta Cleot.
-Én nem megyek.
Cleo egy pillanatig értetlenül nézett.
-Akárhogy is lesz, én nem megyek a pokolba démont válogatni. Itt maradsz velem, ugye? Össze kell rakni a várost.
Cleo nézett rá, pislogott. Nem tudott megszólalni. Csak egy pici rezdülés volt az a fejrázás. Apró mozdulat, de Romeo értette. Leült a lépcsőre, nézte a kajánul Pjotra mosolygó Monát. Pjotr hangosan magyarázott. Daefa kuncogott. Cleo állt kővé dermedve, őbenne pedig kihült a vér.
-Nekem ez nagyon fontos. A hitem megerősítése ez, Romeo. Nagyon szeretlek, és ha úgy rendelte az Úr, vissza is fogok jönni hozzád. - hosszú szünetet tartott - És értem és elfogadom, hogy nem jöhetsz.
Pjotr elnémult, Mona arcáról leszállta  mosoly, Daefa kezében megállt a pohár. Romeo felállt és hogy ott helyben el nem sírja magát felment inkább és bekopogott Marco atya szobájába.

Aztán megérkezett Nimohiel és meghozta a listát. Romeo még mindig az atya szobájában volt. Az ablak előtt állt és nézte a várost. Túl volt a döntésen és még nagyobb szeretetet és hálát érzett mint eddig. Olyan ajándékot kapott, amit nem is remélt. Velük lehetett, segíthetett nekik és formálhatta szeretett Velencéja sorsát. Élhetett Cleoval, építhetett egy saját tervezéső házat Velence szívében mentorának és példaképének Marco atyának. Most eljött az idő, hogy az legyen ami két éve megálmodott: Velence városkapitánya.
Nimohiel mögé lépett és súlytalan kezét Romeo fejére helyezte. Hallotta ahogy az atya összerogy a háta mögött. Romeonak nem maradt ideje megijedni. Nimohiel betöltötte a tüdejét, az elméjét és a szívét. Elolvasta kileste minden titkát. Végül elengedte őt, és visszavonult emberinek tűnő formájába. Romeo csak állt, szemét le sem véve a Morkattini palota kilátszó tornyocskájáról. Megkapta a tudást.
Marco atya morogva állt talpra újra.
-Segíts összekapcsolni a makettel. - miközben beszélt elindult az ajtó felé, hátra sem nézve. - Romeo, Cleo meg fogja érteni. Talán jobb lenne, ha veled maradna. nem hiányoznátok egymásnak annyira. de ha őszinte akarok lenni, megnyugtat a tudat, hogy van hátvédem a testem és a szellemem részére is odalenn.
-Önzés. - morrant az angyal és odalépett az atya szeretett tárgyait tartó polc elé.
Romeo megmoccant. A döntés súlya kezdett ólomként rátelepedni.

Egy nap múlva, túl egy búcsúbulin és egy gyors és jellegtelen induláson Romeo Mona ablakában ült. Mona cigijét szívta és Cleora gondolt. Már volt az építkezésen meglocsolni őket, és a Platánt is megölelte helyette. Visszatért az alapítványba és hagyta hogy felzabálja a fájdalom a szívét. Érezte a háézak lassan helyreálló rendjét. a csigákatés köteleket, talicskákat és maltereszsákokat, minden egyes téglát és követ, hidakat és a rengeteg cölöpöt ami megtartotta Velencét. Közben az emlékek mint szakadó nyári eső elmosták az önuralmát és ugyanúgy tartották, biztosan és kikezdhetetlenül a fájdalmát, mint a vörösfenyők a várost.

Azt mondták visszajönnek, ha tudnak. Romeo nem gondolta, hogy erre sor kerülhet. Ha bevégezték mindenki megy a helyére. Ki a  pokolba ki a mennybe, és van aki újászületn egy újabb testbe. Felidézte a búcsúzást, Monát és Pjotrot. Ahogy Mona odalépett hozzá.
- Tudsz figyelni? Vannak dolgok... A babáim. Ha lesz Velencének bábszínháza, az övék. A tiétek. Ha nem, akkor küldd el kérlek a rómainak. Aztán ez a kártya. A lakásom bevétele jön rá. Nem egy nagy összeg, de tűzoltásra, ha kell, jó lesz. Itt a pin hozzá, meg az a hülye puck. Már nincs időm rád íratni sajnos... És minden holmit használhatsz a szobámban, ha kell. A mintázófáimat is. Oké - Mona sóhajtott - most jön a neheze. Tudom, hogy Velence így lesz a legjobb kezekben, de ez az egész kurvára nem tesz boldoggá... - nyelt egyet. - Köszönöm, hogy a segítségeddel megtapasztalhattam az érzést, milyen, ha az embernek testvére van. Nagyon fogsz hiányozni... - az utolsó mondatokat már csak suttogni tudta.
Pjotr ölelésére gondolt végül, ami olyan volt mint egy satu. Férfias, bajtársias, kemény és erős.
-Te vagy a legstabilabb. Te ki fogod bírni, hogy itt maradsz nélkülük.
-Nem leszek egyedül. - mosolygott keserűen Romeo a nagydarab oroszra. - A Bukott itt marad, amíg egyedül nem bodogulok.

Végjáték

Lora és Mona a székesegyház bejáratánál áldogáltak, kedélyesen körülfogva az atyát. Marco atya mint egy hadvezér gondolta át újra és újra a stratégiát, latolgatva az esélyeiket. Sheilára, vagyis Sendhalphonnal akart találkozni, de még nála is jobban magával Metatronnal. Ehhez jól jött minden segítség. Elküldte Cleot és Pjotrot a Bukotthoz, hogy nyerjék meg őt az ügyének. Ellent akart állni a parancsnak, ha az emberek elleni harcot fogalmaz meg. Nem igazán hitte, hogy a parancs valóban isten rendelését követi. Látott már ilyet és mocskolta is már be hasonló tévedések nyomán kialakuló mészárszékeknél. Most okosabb akart lenni, és elébe menni a borzalomnak.
Minden út ami lehetőségként elé került, mind ide vezettett volna. A bukása, ott a hajón elrendeltetett volt. Esélye sem volt tenni ellene. Minden más bűne azonban saját döntésén alapult. Minden egyes hazugság, minden csúsztatás, minden megkerülés, minden pofon és minden kardvágás, az összes vércsepp, mind. Megérdemelte volna, hogy a poklokban töltse az összes időt, mindet, amit úgy hívunk örökké. Ő mégis abban reménykedett, hogy látszik a szándék és látszik a jóság is. Talán süt egy kis fény abból is, hogy ő valóban szereti az embereket. valóban életével és vérével védelmezte azt a várost évszázadokon át, hogy mennyi embernek segített ügyes-bajos dolgaiban mint pap, és hány tehetségbnek nyújtott kitörési lehetőséget, hány árvának fedelet, munkát, támogatást a hosszú évek alatt. Remélte, hogy így lesz. Hogy végül Isten úgy találja majd, hogy elég lesz pár év, valami mérhető, valami véges idő a pokolban, kipurgálni belőle a maradék rosszat.
De most, hogy újra hadat állít, hogy kardot, puskát vagy lángszórótragad, a kor hangulatának és vivmányainak megfelelően, és ismét egy angyali parancsnak tesz eleget megbicsaklott a hite.
Ó nem, nem Istenben. benne soha. Az angyalok karában. Miért  hívja őt folyton és kísérti? Miért akarja, hogy újra elmossa őt a harcterek mocskos indulata, és az azt beragyogó adrenalingőzös őrült extázis, a nyers erő érzése, a hatalomé?
Annyi éven át játszottak a Bukottal. Segítették egymást, vagy éppen akadályozták. Mikor mi tünt jónak. Végig remélte, hogy kiderül, Lucifer szárnysegédje, az egykori angyal, ki a fénynek azt a tulajdonságát adta, hogy azt semmi sötét el nem fojthatja, ez az angyal aki maga a remény, bűnbocsánatot nyer.
A sajátját érezte a Bukott sorsában. A nevében, a kifürkészhetetlen céljaiban, az esetlen és suta emberszeretetetében és a hörgő, fenyegető hangjában is. Ő sem volt egyszerűbb, érthetőbb és megfoghatóbb egy egyszerű halandó számára. Az ő céljai is túlmutattak pillanatnyi politikán. És az ő döntése is látszólag Isten ellen egy démon mellett szólt. Mégis.
Mégis.
Megfogadta, ha a parancs emberek mészárlásáról szól, ő nem megy, megtagadja, kerüljön amibe kerül.

Cleo és Pjotr nagyon sokára érkeztek meg. A lány körül olyan volt a nyugalom, mint egy tavaszi mezőn. Zsongott az életöröm és a lelkesedés benne. Nyoma sem volt félelemnek vagy kétségnek. Önkéntelenül is körbe álltak. Cleo egyszerűen és nyugodtan mondta ki a szavakat ami kinek kinek más miatt volt megrázó.
-A Bukott bűnbocsánatot nyert. Ott van egy mennybe vezető kapu a fáinál.