Maria Filippe Rozeno

Az alapítvány körüli ügyintézés kitöltötte szinte az egész napját. Az érkezők, a már itt lévők és a távozók ügyes-bajos dolgai mindig teljes embert kívántak. És mivel ő egyszemélyben volt az alapítvány arca az ösztöndíjasok felé, a házinéni és a gondnok is, így magára gyakorlatilag semmi ideje nem maradt.
Az alapítvány három épületet vásárolt Velencében. Az egyik egy egyenlőre használaton kívüli omladozó épület volt a Corte Canalon. Valamint két, egymás melletti épület a Calle Fiuberran. Ez utóbbiból a kisebbik szolgált szállásként, míg a másik adott helyet a számos tehetségnek, hogy kibontakoztassák képességeiket, vagy éppen a világ számára hozzáférhetővé tehessék már megszerzett tudásukat, tapasztalatukat.
Szerette ezt a munkát. Részese akart lenni valami nagyszabásúnak mindig. Mikor 12 éve jelentkezett arra az álláshirdetésre azt hitte egy szállodába fog kerülni szobalánynak. Pár hónap múlva már egészen biztos volt benne, hogy önként soha nem fogja elhagyni az alapítványt. Lojalitása minden egyes megismert élettel egyre nőtt. Az ötödik évben meglehetősen nehezen bírta a terhet amit ennyi zseni és kivételes tehetségű ember kiszolgálása jelent, de akkor is, mint mindig ha komolyan megingott az alapítvány biztonsága, megjelent Marco atya és – ahogy mondani szokta - kisimogatta a ráncokat a valóság szövetén.
Szobalányként kezdett egy Fabriano nevű kisvárosban, az alapítvány első tehetséggondozó ösztöndíjának bérleményében. Négy diák lakott ott, 6-12 hónapig. Két író, egy bibliakutató és egy ötvös. Másfél év múlva vásárolta meg az alapítvány az első velencei házat, amiben 9 ösztöndíjas elhelyezése volt kényelmesen biztosított. Jelenleg a kilenc helyből csupán ötöt töltöttek be, de ez egyáltalán nem volt szokatlan. Mindenkit egyénileg bírált el az alapítvány. 6-24 hónap között volt az itt eltölthető idő számukra. Az első nyár után Maria úgy gondolt az alapítványra, mint egyetlen bonyolult élőlényre. Meggyőződése volt, hogy aki eldönti ezeket a jutalmakat, személyes szimpátia alapján dönt, vagy olyan érthetetlen szempontok szerint, amit ő gyakorlatias és kézzelfogható dolgokhoz szokott elméje feldolgozni képtelen.
32 éves volt. Zárdában nevelkedett, és bár ezt ma már senki meg nem mondaná aki látja bordó kézművesruháiban szaladgálva, de lelkében továbbra is apácaként gondolt magára. Az alapítványban pedig tisztán érezte a megkérdőjelezhetetlen isteni akaratot.