Ultimátum

Erik nem tépelődött sokat. Talált egy öreg papot, aki fiatal nőkkel él valami kamu alapítvány mögé bújva, és a haldokló porrá dőlt Velencében kaput nyit a túlvilágra egy démon segítségével. Mágikusan védett kis ház az övé és felismerte Erik kardját is.
Ennyi éppen elég indok volt, ahhoz, hogy egyetlen sms-ben jelezze a Vatikánnak, hogy ideje a pap körmére nézni. Maga sem gondolta, hogy ennyire gyorsan reagálnak majd. Alig egy pár óra múlva már kopogtak is a velencei ház kapuján.
Eriknek semmi baja nem volt a lányokkal. Helyes voltak, aranyosak. Mona búgó hangjától pedig rendre elkapta a gerjedelem. Remélte, hogy a vatikáni küldöttek érkezése előtt sikerül eltölteni e a lánnyal pár kellemesen ledér órát. Nem sikerült.
A vatikáni ügynökök öreg szemellenzős figurák voltak. Egyik sem emlékeztette Eriket a Birsbane-i ügynökre, aki egy kis fa kereszttel nagyobb segítsége volt, mit ezek hárman együttvéve. Az egy harmincas fószer volt, komoly harci tudással és elképesztő beolvadási képességekkel. Ez a három öreg csóka olyan volt, mint három öreg, csúztól lassú griff. Valaha nagyon meggyőzőek lehettek. Még ott száradt a szájuk szélén a vér, de már hiányzott neki a délutáni szunyókálás.
Erik csalódott volt. Az ügynökök úgy pattantak le az atyáról, mintha ő kérhetne bármit is számon a vatikániakon. Éppen csak nem szégyenítette meg őket. Erik hosszan várt valami magyarázatot a futtában utánnuk vetett kommentre, amit az atya az orra alatt mormogott, szinte csak magának: Sosem kedvelt Benedek.

Erik komolyan elkezdett tartani az atyától. Különösen az után hogy az lehozott az inkvizítoroknak egy okiratot. Be volt keretezve valami vastag barokk keretbe. Hatalmas ősrégi irat volt. Marco atya mint megbízó és kinevező iratát mutatta be. Erik elbűvölte nézte. Az is feltünt neki, hogy a lányok, Kleo és Mona, de még az a mitugrász firenzei pöcs, Romeo sem hallott errről eddig.
Az irat szerint az akkori pápa teljes uralmat (egyházi méltóságként) biztosít valami Alfonz DiAmbrose nevü papnak, aki ezek szerint Marco atya.
Erik elhült.
Logikus lett volna azt feltételeznie, hogy ez a fickó csaló. Hogy az a majd 600 éves megbízólevél hamis. Vagy ha nem is hamis, de semmiképpen nem az övé. Az atya azonban olyan volt, fellépésre, erőre,mágikus potenciálra akiből kinézhető, hogy valóban élt akkoriban, és igen, az a levél az övé. A leg riasztobb mégis az volt, hogy a követek is DiAmbrosenak szólították. Bár el akarták vinni az iratot eredetiségvizsgálatra, de az atya megmosolygta őket és szót sem fecsérelt a dologra.
Erik megborzongott. Nem gondolt bele a korba. Csak az cikázott lázasan elméjében, hogy ez a DiAmbrose és az, akivel a kard készítője, Antonio Banvald gróf, az 1600-as években együtt harcolt egy és ugyanaz. Akkoriban akard készítője kis csapatot verbuvált, akikkel - azok mágius potenciálját meglovagolva - együtt tartottak rendet a sok túlvilági lény között, kik a sok babonát meglovagolva erre a síkra merészkedtek.
Ha ez a fickó valóban DiAmbrose, akkor Eriknek nincs mitől tartania. Ha csak az ükunokája, akkor egyszerűbb lenne lecsukatni. A vatikániakon nám látszott kételkedés. Sokkal inkább rosszallás és méreg. Erik remélte, hogy ez az egykori teplomos lovag jobban tiszteli a kardot, semhogy annak jogos viselőjét bántalmazza. Erik pedig egy kisiskolás lelkesedésével gondolt DiAmbrose fejében lapuló tudásra. Csak úgy kell intézze, hogy tanulhasson tőle az után is, hogy ráküldte az öregre a vatikáni ügynököket.
Az atya nem aprózta el. Miután elbűvölte őket multjának apró morzsájával és tett néhány enyhén lenéző megjegyzést a küldöttekre és elzavarta őket. Majd vacsoránál megbeszélte az eseményeket háza népével, összebólogatott Kleoval nagy szomorkodva, hogy meggyengült és elpuhult a katolikus egyház. Majd Erikhez fordult és azt mondta, az ő ügyét majd másnap tárgyalják.
Erik érezte a zsibbadást a tagjaiban. Pár másodperc múlva már a kanapén feküdt. az atya egy párnát igazított a feje alá,és egy pléddel betakarta. A száját sem tudta mozgatni, csak a szemhéjára volt hatással. Rémületes volt, pedig semmi fenyegető nem volt benne. Tudta, hogy csak azért így, hogy nehogy megszökjön. De más elméletben tudni, és más érezni ugyanazt.

Másnap Monával kelt. A lány ott állt lebénított teste felett és kicsit piszkálódott vele. Innen alulról még izgatóbbnak találta a lány hűvösnek mutatott de nagyon is valóságos vonzódását. A mély búgó hangja pezsdítette a vérét. Pár perc múlva, mikor már újra ura volt a tagjainak, az atya felmondatta vele a kard történetét. Majd számos apró részlettel egészítette ki. Végül kidobta Eriket. Azt mondta majd akkor jöjjön vissza, ha kész lojális lenni, és tanulni.
Miközben beszélt egy ellenállhatatlan gondolatimpulzust küldött Erik felé. Sokkal keményebbet, sokkal fenyegetőbbet, mint amilyenek mindeközben a szájval mondott:
-Szórakoztató vagy Erik. Szemtelen kis tacskó, de ezzel a sunyisággal elvetted a kedvem a tanításodtól. Ha képes lennél kissé nyitottabban gondolkozni és azzal a megkérdőjelezhetetlen hűséggel követni engem, ahogy azt a lelketlen vasat követed, adnék még egy esélyt. Most kotródj a házamból és szállj magadba. Csak akkor gyere vissza, ha zokszó nélkül megteszed amit mondok. Ha nem jelentkezel nálam és még egy hét múlva is a városban vagy, megöllek.

Erik Hauser

A négy trófea maszk a batyuja tetején pihent. Letörölgette a kardról a vért. Még pumpált benne az adrenalin, de a vérszomjas ragadozó kielégült.
-Velenceiek. - mormogta - Szóval kiöntöttek titeket, mint megannyi ocsmány ürgét?
Visszatolta a kardot a tokba és egyenként megnézegette a maszkokat. Megállapította, hogy míves munka mind, és koruk alapján is izgalmasak. arról nem beszélve ami mágia az anyagukba szövődött.
Miután gondosan elpakolt, elindult a folyó mellett gyalog, le a vonatállomásig. A tavaszi frissesség a tengert jutatta eszébe. Megvette a vonatjegyet, pár szendvicset, egy tábla csokit és egy zacskó minőségi illatos dohányt. A vonaton végig a kupéban maradt, Felrakta lábait a szemközti ülésre és átadta magáta száguldó táj élvezetének. A Velencét ért elemi csapás miatt a vonat csak a Via della Libertáig ment. Onnan csak a romeltakarítók és a kiszolgálószemélyzetük mehetett tovább. Erik gondosan kivárta a megfelelő pillanatot és észrevétlenül libbent át a Pont della Liberta-ra vezető út sorompóján. A hosszú hídon kezdett csak visszatérni a relaxált nyugalma. A híd velencei végén létesült eligazító és ételosztó ponton felmarkolt egy BONTÁS feliratu láthatósági mellényt és a hosszú bőrkabátja zsebébe gyűrte. Vállán a nagy batyu pillekönnyűnek látszott.
Velence romosabb volt mint gondolta. Azonnal bevetette magát a sűrűjébe, pedig már erősen esteledett. A főcsatornán a kicsi uszályok púposan megrakva eredeti festett fa, faldarabokkal, és kimenteni való berendezési tárgyakkal úsztak északnak. Erik leült a keményre tömött batyura és magába szívta a levegő fűrészporos, sós és füstös ízét. A várost úgy hálózták be a túlvilági lények undorító nyomai, mint öreg farönköt csigák nyálcsíkjai.
-Hemzsegtetek, igez? - nézett körbe mosolyogva.
Órák múlvaegy üres uszály jelent meg. Beállt a csatorna közepébe. Hamarosan öten kezdtek mozgolódni a fedélzetén. Erik azért figyelt csak fel rájuk, mert hallotta a csobbanást, ahogy egy ember a vízbe esett vagy ugrott. Látta a figurát sebesen elúszni. Aztán felvillant a hajó. A többi alak összehangolt ténykedésbe kezdtek. Majd az egyikük, akin addig láthatósági mellény volt, és így könnyen követhető volt minden mozdulata szétfoszlott az egyre nehezedő sötétben. Erik számára ekkor felkapcsoltak egy reflektort.
Előhúzta a kardot és szépen az ölébe fektette. Zsebéből gyűrött vászonzacskót rángatott ki és sodort egy cigit. Lassan eregette a füstöt és közben dúdolt egy régi rock klasszikust. A hjó kiszinesedett szemei előtt. A rajta ügyködők arca kivilágosodott és a hajó alatt tekergőző vonagló démon teljesen láthatóvá vált számára. A démon nagyrésze valami elképesztő erejű varázslat révén a hajó platójának közepén rezzenéstelenül álló figurában összpontosult. Erik utolsó szívott a cigiből, és a talpán elnyomta a csikket. A kis csutkát, ami maradt belőle gondosan visszatette a dohányzacskóba.
Az angyal felegyenesedett és körülnézett. Erik kezéből kifordult a dohányos zacskó. Lassan felállt és bámulta a hajót. Az angyal figyelme egy pillanatig egyértelműen rá irányult, majd folytatta tovább tevékenységét.
-Idézés. Mit idéztek? Ti döntöttétek romba Velencét? Ti engedtétek szabadjára azokat az ocsmányságokat? Ti vagytok a felelősek a kapuért? - futottak át a kérdések zaklatottan pörgő elméjén.
Végül úgy nézte végig az egészet, hogy egy mozdulatot nem tett. Be kellett látnia, hogy kevés ő ehhez. Gondos terv kell, aprólékos csapdarendszer, mint Berlinben.
Hajnal fele még mindig ott ült és gondolkodott. Látta az angyalt elköszönni, mikor már kiteljesedett az idézés. Látta ahogy megnyílik az univerzum és hidat ver két idegen sík közé ennek a pár embernek az akarata. Az angyal csak felrajzolta a vonalakat és megmutatta a szavakat, de egy kisujj moccantást sem tett a létrehozatalért. Erik pontosan látta, ki mennyit fektetett a sikerbe. A középen álló báb, akiben a démon tombolva várt adta a legtöbbet.
Erik köpött egy hegyeset és előszedte a tábla csokit.

A két nő lassan poroszkált felé. Láthatóan összekapcsolt elmével és kialvatlanul. Erik azonnal felismerte őket a hajóról, az idézésről. Megmarkolta a kardot. a nők nem tüntek gyanakvónak. Fárdtak és megkönyebbültek voltak. A soványka körül lebbenő árnyak nem sok jót ígértek. Igyekezett udvarias maradni, bár a lányok úgy léptek fel mint valami felébredett maffia védelmipénz behajtói. Végül, egy váratlan pillanatban a szőke sötétlő árnyai elszabadultak és mindkét nőt büntetni kezdték.
Erik látta már hogy bomlik ki a valóság szövete, hogy helyet adjon isten haragjának. A két nő kellően ki is fordult önmagából. Éhségük csillapíthatatlannak tünt. A teltebb, formás kis fekete végül odáig ragadtatta magát, hogy nyakon harapta Eriket.
A férfi magában nevetett a történteken. A csontoson szőkén térdelt, bár az is kepeszkedett elérni a lábikráját. A fekete viszont ugorva támadott rá. Erik nem akart kardot rántani. Remélte, hogy az isten haragja hamarosan elcsitul.
Miután kiöklendezték a sebtiben magukba tuszakolt cigarettéket, csokipapírt és papírzsebkendőt, valamint Mona, a fekete kiköpködte Erik nyakából kitépett húst, végre nyugodtan tudtak beszélni.

Pár órával később Velence helytartójánál volt vendégségben. Mona készítette elő a vendégszobát számára, és izgalmas gusztusos fehér húsával kellően lekötötte a figyelmét is.
Házigazdája sem volt kevésbé érdekes. Marco atya maga egyenesen démonfertőzött volt. Erik érteni vélte Velence pusztulásának okait. Majd miután a hajón látott bukott angyal behajított egy kicsontozott tetemet az ajtón, jelezvén, hogy ki az úr a háznál Erik elégedetten mosolyodott el.
-Kipurgálom Velencéből ezt a kárhozott társaságot. - döntötte el. Mona meleg bőrét még szívesen érezné magán előtte, de összeségében pokolra való az egész társaság. Ahhoz azonban túl erősek voltak, hogy azonnal nekik essen, így jópofizott és figyelte őket egész álló nap.
Az atya ismerte a kardot, és annak történetét. Kár, hogy nem eléggé ahhoz, hogy tudja, messziről bűzlik ő ahhoz, hogy megúszhassa a Vérpenge osztotta halált. Pokolbéli és démonfertőzött lényeknek a pokolban a helye - vallotta Erik, és őszintén sajnálta, hogy két ilyen kedves lányt is át kell küldjön a halálba.

Újrakezdés

-Most is, ahogy eddig, szabadon dönthettek, hogy velem tartotok e vagy elmentek. - fordult vissza Marco atya a kis csapata felé. A Bukott épségben álló háza árnyékot vetett rájuk.

-Ez lett a nehéz helyzetek előtti ráhangolódásunk rituáléja? - csipkelődött Mona.

A férfi észrevette Mona arcán a szín változást. Fakóbb lett és mintha a szeme is jobban csillogott volna. Nem tudott erre több energiát fordítani. Reszkettek a térdei és hányingerrel küzdött. Az elvonási tünetek lassan elhatalmasodtak rajta. Végül csak elmosolyodott Mona megjegyzésén és elindult a Bukott házához.

Sosem látta még a Bukott kertjét. A kicsi ház nappalijából volt kijárás a kertbe. A nappaliban ugyan megfordult párszor, de ott anyira uralta a látványt az a pár középkori kép, hogy nem fordított figyelmet a kertre.

Most megtehette. A házban a szokott rend uralkodott. Balra a szárnyasoltár a két képpel, melyen a végítélet névsorolvasása zajlik. Jobbra a pokol aprólékosan megfestett helyszínei. Az öt kép öt középkori festő munkája. A világ vagy elveszettnek hiszi, vagy sosem tudott létezésükről. A kertbe vezető üvegajtó nyitva állt. Átlépve a küszöböt megrendítő kép fogadta őket.

A kert vagy 60 négyzetméterével majd a legnagyobb egybefüggő zöldterület volt Velencében. Két hatalmas kiszáradt fa állt a közepén, közel egymáshoz. Mint két hatalmas ég felé elemt kéz meredtek ki a viaszos zöldből. A kertben nem voltak járókövek, se pad se lugas. Csak a burjánző sokfélesége a növényeknek. A két halott fára úgy kúsztak fel, mintha egyenesen nekik építette volna őket valaki. Az egész teret vészjósló szürke köd borította.

-Ősöreg fák. - szakadt ki Kleoból a felismerés. - Megkövültek..

-A Paradicsom fái a Bukott kertjében. Miért is nem lepődök meg? - hallatszott Mona reflekciója a linken át.

Marco atya elmosolyodott a kert láttán. Igyekezett aprókat lélegezni. A Bukott valódi formáját, a szürke kavargó füstből összeálló magas angyali lény jellegzetes anyagát könnyen felismerte a gomolygó ködben. Nem kívánta komolyabban belélegezni a bukott angyal földi alakját.

-Micsoda modortalan tréfa. - gondolta, aztán megértette, hogy nem tréfa ez, inkább valami közelség, valami - undorító erre gondolni egy ilyen démoni lény kapcsán, mégis - valamiféle intim közelség.

Ahogy álltak a szájukon úgy áramlott ki a szürke köd, mint hideg reggeleken a pára. Kesernyés füstös fanyar íze volt. Nedvesség semmi, kaparó köhögtető kén annál inkább. Lassan állt össze emberi alakká. Kilégzésükből éppúgy mint a fák körül lassan örvénylő anyagból. Egy átlagos romeltakarító önkéntes formáját vette fel. Farmerban, kapucnis pulcsiban és láthatósági mellényben. Csak a feje volt olyan, mint rendes földi formája, keménnyé összeállt füst és rajta áttűnő fényrepedések pókhálószerü szövevénye. hatalmas szemrésein pedig áttűntek a csillagok.

Megállt előttük és a két lányt figyelte. Marco atya ugrásra készen leste.

A Bukott elkezdte a füstöt a az arca helyén arccá formálni tulajdon kezeivel. Kleo elszörnyedt, Mona meghatódott mikor észrevette, hogy a kialakuló arc kettejük vonásaiból állt össze. A figura nem volt se férfi se nő, de nagyon ismerős volt mindannyiuknak a lelopott ismert vonások miatt.

Marco atya azonnal megkérdezte őket, a linken át, hogy jól van e ez így. És bár Kleoban volt némi undor jóváhagyták a műveletet.

Egy szót sem beszéltek vele. Úgy viselkedett, mint aki tudja miért jöttek. Az arc megépítése után azonnal elindultak a találkozóra a régi városházára. Akkor értek oda, mire a Nap utoló darabkája is eltűnt a horizont mögött.

Az aulában a szökőkút meglepő módon, de működött. Magas szép építmény volt, egy kis, stilált velencei házcsoporttal a tetején. A mellette álló férfiban a római ezredesre ismertek, akinek testébe csalogatták bele az Istennőt. A férfi természetellenes mozdulatlanságban várta őket.

Az öltönyös mint egy zombi kinyitotta a száját és lassan a szökőkútra mutatott. Romeo átsétált az átellenes sarokra, a lény háta mögé. A Bukott a lénynyel ellenkező oldalon állt meg, és olyan unott lazaságot mutatott, ami egy embertől is meglepő lenne. Láthatósági mellénye szinte világított a félhomályban. Mona és Kleo az atya háta mögé rendeződtek, míg ő közelebb lépett a lényhez.

A szökőkút vize felbugyogott, majd mint valami zselé felemelkedett olyan magasságba, ami elborította a makettházakat.

-Értjük értjük. - Sürgette a dolgokat Mona a linken. - Miért nem mond semmit atyám?

-pf. Kérje. - az atya hangja sziszegett Mona fejében. Gyűlölettől és megalázottságból fakadó agressziótól egészen eltorzult. Mona és Kleo összenézett. Mindkettejüket megkérte az atya indulás előtt, hogy ha egy mód van rá akadályozzák meg, hogy megalázkodjon ez előtt a túlvilági lény előtt.

A lassan teljesen rombadőlő Velence recsegő hangjai beszűrődtek még ide is. A szökőkútban felbugyogó viznek semmi köze nem volt a talpuk alatt alig két méterrel hullámzó vízhez. A Bukott felrakta a lábát a szökőkút peremére és úgy leste az atyát a kapucnija alól. Mona és Kleo teljes készültségben, és érezték, hogy Romeo agyát az adrenalin elképesztő hatásfokra járatja.

A lény közellépett a vízhez és ujját lenyomta benne az aljáig. Ahol a kéz a vízhez ért onnan az sercegve menekült. Végül láthatták a maketten a jólismert formát: a víz közepén az átjárót két világ között.

A lénymozgatta emberi roncs kinyújtotta kérőn a kezét feléjük. az atya megadóan hümmentett. A Bukott felegyenesedett és kérdőn nézett az atyára.

-Nem tudok kaput nyitni. - mondta ki egyszerűen az atya az öltönyösnek. Az a vízbe csapott olyan erővel, hogy újabb házacskák dőltek romba a maketten is. A víz elapadt. Romeo távolabb lépett megfelelő tüzelési poziciót találni. A Bukott felemelte a kezét majd a saját homlokára mutatott.

Monát kirázta a hideg az idegen elme érintésétől. Kleo egyetlen pillanatig döbbenten meredt a Bukottra, az atya pedig azonnal beállt a lányok és a Bukott közé.

Elméjüket kitöltötte a Bukkot tudata. Énképe a hajdanvolt fenségét idézte. Karmokban végződő négy karja és hatalmas mandulavágású szemrései voltak csak riasztóak. Az egész alakja, hatalmas, ezüstös párából elrendeződő szárnyai, hófehér bőre, és az az alól pókháló finomságú szálszerű repedéseken átáramló fény összhatásától elállt a lélegzetük. Kleo térdre omlott a fenséges jelenlét előtt.

A Bukott abban a pillanatban kilépett feléjük, lazán és lezseren füstből szőtt farmergatyás alakjával odalépett melléjük. Egyetlen kedves mozdulattal segítette a döbbent Kleot talpra, miközben a telepatikus kapcsolaton magasztos alakja eléjüktárta a lehetőségeket.

-Én tudok nyitni egy kaput, atyám, de az a kapu, félek nem oda nyílik, ahova szeretett úrnőnk óhajtja. Odaátra, de nem pontosan oda.

-Mi a hátulütő ebben? Neki szerintem mindegy.

-Ha megnyitjuk, akik ott vannak átjönnek.

-Rosszabbak, mint akik az előző kapun átszöktek? - kérdezte tárgyilagosan az atya.

-Nem hiszem, hogy erősebbek, vagy lényegesen másabbak lennének.

Az atya bólintott. Ránézett az ismét szoborrá merevedett férfialakra és lassan odabiccentett, a férfialak összeomlott.

-Ennyira a végét járja nem lenne egyszerűbb kinyiffantani? - kérdezte Romeo a linken.

-Nem ennyire gyenge, hanem ennyire nehezen fér el benne. Tuszkolj be egy elefántot egy csigaházba. - majd a Bukott felé fordult. - Mi kell hozzá?

-Mindenek előtt egy hajó. - mondta az és meggyorsítva lépteit kisietett a lassan összeomló egykori önkormányzatról.

A rituálé hosszú volt és fárasztó. Az egész a főcsatorna közepére kormányzott, romeltakarító miniuszályon zajlott, az éjszaka leple alatt. A hajón megtaláltak minden szükséges kelléket. A kapcsolaton keresztül a Bukott egy pillanat alatt megosztotta velük a rituálé részleteit. Mégis órákig eltartott mire elkészültek. Kleo még mindig mélyen meg volt hatva, és dacára a Bukott egyértelmű démonikus jellemének ő nem tudott rá másként gondolni, mint arra az angyalra aki a fejébe lépett. A Bukott mellékesen odavetette, hogy ezt a rituálét az emberek, az alvó emberek, találták ki, hogy bármikor hívhassák őket, ha segítségre van szükségük. Így nem kell varázslónak vagy beavatottnak lenni ahhoz, hogy a hívás létrejöjjön. Annyi apró módosítást eszközölt csupán, amivel a híváskor megnyíló csatornát állandósítja az áldozat energiáiból.

az áldozat természetesen a római ezredes volt, illetve annak teste. Mona biztos volt benne, hogy elkárhozik.Marco atya magába fordulva várta a sorát és szerepét a rituálében.

Kleo meglátta a párhuzamot a két figura között. Aaz atya a fekete ruhájában, háta mögött egyházi paranccsal hitelesített démonörző multtal, ki tudja hány gyilkossággal és erőszaktétellel, és ugyanígy számolatlan önzetlen segítséggel és ki tudja hány haláltól megmentett lélekkel. A másik egy angyal, egy egykor dicső, mindent az emberekért feláldozó, Isten és a fizikai világ közötti közvetítő, aki ki tudja milyen rossz döntése miatt kerülta pokolba és onnan Velencébe, immár mint démon. Mindkettő a bűnbocsánatban reménykedik, pedig mindkettő elkárhozott. Mindkettőt csőbe húzták, és mindkettő igyekszik ellensúlyozni a bűneit Istennek tett szolgálatokkal. Hol sikerül hol nem. Kleo eddig nem értette miért nem irtották ki egymást. Most rájött, hogy egymás tükörképei, és ha az egyik bűnbocsánatot nyer, van reménye a másiknak is.

Kleo úgy érezte, hogy mindkettő meg fog menekülni. Nézte az angyalt amint a magáravarázsolt koszlott farmerben a tőle és Monától lopott vonásokkal az arcán azon fáradozik, hogy visszahelyezzen hatalmas város testébe egy démonfelyedelmet, pusztán azért mert úgy hiszi, végsősoron a gyönyörű város létével istent szolgálja, a benne élők, az itt inspirálódók és itt megvilágosodók miatt a városnak léteznie kell. Márpedig a démon nékül már évszázadokkal ezelőtt elsüllyedt volna. Kleo megrendülten figyelte a ténykedést. Végül eltelve az anygal jelenlététől kiszakadtak belőle az annyi éven át elnyomott kérdései:

-Miért adtak árvaházba? Nem szerettek a szüleim? Jól vannak? Gondolnak rám?

A Bukott felnézett, majd egy pillanatra megállt. Fejét félrebillentette mint egy madár. A két fadarabot engedte kihullni a kezéből és odalépett Kleo mellé. Hosszan, nagyon lassan és igen gyöngédes simította meg a lény haját. Közel hajolt a füléhez, de nem reszelős csikorgó földi hangján szólalt meg, hanem angyali formájának tiszta halk hangján, Kleo fejében.

-így kellett lennie. Látnak téged, szeretnek téged és büszkék rád, kicsi Kleo.

-Milyen angyal vagy te?

-Én adtam a fénynek azt a tulajdonságát, hogy nincs annyi sötét ami el tudná oltani.

Majd visszatért a rituálé előkészítéséhez mintha mi sem történt volna.

Elvonási tünetek

Pár hete, talán pár hónapja még biztos volt benne, hogy szinte minden szegletét bejárta már a földön elérhető pokloknak. Volt testében, lelkében, lelkiismeretében és félelmeiben is kínozva. Szeretteit sorra veszítette el, gyors idő előtti vagy lassú elsorvadásos halállal. Találkozott démonokkal és emberekkel, szentekkel és kárhozottakkal egyaránt.

Róma után azonban egy eddig nem ismret pokolban találta magát. Az Istennő kivonult belőle mikor a Gárdisták csapdába csalták, és bezárták a kaput. Addigi hatalma, mit oly sokszáz éve hordozott és használt semmivé lett. Az istennő egy gárdistába költözött Mona, Kleo és Romeo segytségével, csupán azért mert e három hűséges fiatal meg akarta őt menteni. Őt aki már réges régen elveszett és aki maga sem akarta volna a saját túlélését.

Az istennő abban a másikban létezik, ő pedig megfosztatott a városkapitányi képességektől. Nem volt többé a vízzel egy. Nem érezte a várost, mint saját teste részét, nem hallotta mit beszélgetnek a vízre épült házakban a lakók, nem érezte az összes vízbe dobott sörösdobozt és nem látta a gondolák hasát, nem ízlelte az agyagos, iszapos ajzatot és nem tisztult meg minden ősszel és tavasszal mikor nagy gonddal kotortatta ki a csatornákból a halott és szemetes iszapot.

Úgy volt, mind kinek minden végtagját levágták, szemét kinyomták és fülét betapasztották. Nyomoréknak érezte magát, kifosztottnak és becsapottnak. Keringett vinnyogva a szobájában. Öklét harapva ült a pincelétrán, meztelen lábát a hideg vízbe lógatva. nem volt többé egy a várossal.

A városnak pedig sosem volt nagyobb szüksége rá, mint most. Romokban hevertek utcái. A házak berogyva, összedőlve. Mindenhol mentőalakulatok dolgoztak, építőmunkások, kármentők és rendőrök. A lakókat kitelepítették, a démonok szétszéledtek. az Istennő a kapunyitásra próbálja rávenni a megszállt gárdista erejével az emebereit. Marco atya pedig az alapítvány kollégiumában ült, és az őrülettel viaskodott. Kifele, a fiataloknak igyekezett erősnek mutatkozni, normálisnak, akit ez cseppet sem ráz meg. Belül egy szűkölő állat volt, egy drogos, aki ölni is képes, gondolkodás nélkül, csak, hogy megkapja az adagját.

Épeszü pillanataiban azért imátkozott, hogy ne találkozzon a Gárdistával, aki az istennőt hordozza, mert hason csúszva könyörögne megszokott hatalmáért. Az pedig egyet jelentene annak az elhamarkodott, könyörtelen és hazug szerződés újrakötésének. Immár teljesen tudatában azzal, hogy mire is szerződik. de ahogy a drogost nem érdeklik a következmények, úgy az atyát sem érdekelte már más, csak, hogy visszakapja elveszett érzékeit.