Minden baj múlt lesz...

Kéztördelve keringett a kertekben. Aztán a templomban találta magát, a Magiszterek Háza mellett. Az oltár előtt térdre rogyott és könnyeivel küszködve imádkozott. Könyörgött istennek, hogy világítsa meg az utat amit neki szánt. Végül sarkára ült és ölébe ejtve kezeit mnt egy kisgyerek nézett fel a keresztre. A kőkrisztus szenvedéstől eltorzult arccal nézett le rá. A templom üres volt Nóra nővér pedig motyogva rakosgatta rendbe az információmorzsákat.
Hirtelen fordult hátra a zajra. A zaj csupán egy pad nyikkanása volt, ahogy valaki leült rá. Kis reccsenés, kis csikordulás egy férfitest alatt. Alfonse DiAmbrose ült mögötte a második sorban. Állát összekulcsolt kezén nyugtatta és merengve nézett fel a feszületre. nem vett tudomást a középen térdeplő apácáról.
Nora nővér óvatosan felállt és leseperte a ruhájáról a port. Felnézett a papra, akit pár órája elhűlve hallgatott Guseppe testvérrel diskurálni. Cselszövés, intrika és réges-régi átkozott paktumok voltak témái a beszélgetésnek. A két pap, mocskos zsoldosokhoz hasonlatosan röhögött fel, felemlegetve közös katonaemlékeiket. Vagy nézett össze, mint kiket közös bűn hoz össze. Még a jóképű orosz testőr is bele-bele mosolyodott a történetekbe. Nora nővér nem értette mit keres ott. Miért kérték, hogy segédkezzen vendégül látni a velenceit, hiszen Agnes nővér is elegendő lett volna erre. A beszélgetés végén megköszönték a segítségét és elköszöntek tőle, ahogy Agnestől is. Ő zavarodottan elindult a kertek felé. Most, itt a templomban, ahol azt hitte összeszedheti gondolatait, itt van ez a furcsa ember, ez a velencei, aki valójában szicíliai akcentussal beszéli az olaszt. Itt ül, és zavarba ejtően ragyog a feje.
Nora nővér kiszaladt a templomból.

-Anyám... kérdeznem kell.
-Hallgatlak Nora. Mi zaklatott fel ennyire?
-Hogy lehetséges, hogy egy ilyen zavarba ejtően ellentmondásos személy ilyen becses legyen... ?
-Nem értem, Nora, kedvesem, szedd össze a gondolataid. Kiről beszélsz?
-Anyám, a szentek és az ő glóriáik, azok valódiak. Sosem láttam senkit akinek glóriája lett volna.
-Kevesen vannak. Kit láttál? A legtöbb bíboros sem érte el azt a fokot. Kivel találkoztál?
Nora tapasztalatból tudta, hogy nem mindenkinek olyan kifinomultak az érzékei mint neki. Azt is tudta, ha korábban születik pár évszázaddal, máglyéán égetik meg, mint boszorkányt.
-Meddig marad itt az a velencei pap?
-Reggel indul haza.
-Beszélnem kell vele. Mikor nem zavarom vajon?
-Mi dolgod van neked a velenceivel?
-Anyám... bízzon bennem, kérem. Beszélnem kell vele. Ki tudja mikor látok újra ilyen emberien szentet.
Agnes nővér megmerevedett majd lassan megérintette a reszkető Nora nővér kezét. A jéghideg fehér ujjakat nagy meleg száraz tenyerébe zárta és megkereste Nora tekintetét.
-Felejtsd el a nevét, Nora. Ő Marco atya, Velencéből. Bármit is láttál, ő nem egy szent ember.
-Glóriája van, anyám. ... Glóriája van, és a szavának olyan ereje, hogy még a szentatya sem tudja Vatikánba tartani.
-Mit mondanál neki, Nora? Megcsókolnád a ruhája szegélyét? Ne butáskodj. Marco atya sokat próbált lélek, de semmi több, mint Guseppe testvér régi barátja, és velence két papja közül az egyik.

-Atyám... ne haragudjon, hogy megzavarom. - állította meg a folyosón a vonat felé igyekvő marco atyát és Pjotr Ivanovicsot Nora nővér. Hangja halk volt és gyerekesen magas.
-Parancsoljon, nővér.
-Kérem, segítsen rajtam... én nem tudom... én nem akarom. Elnézést. - Nora lehajtotta a fejét, kezei mint egy rongybabának, csak lógtak teste mellett.
Pjotr elvette Marco atya csomagját, az atya pedig közel lépett a nővérhez. Kezét a vállára tette, atyáskodón, majd lassan közel hajolt és belesúgott valamit Nora fülébe, amitől az sírva fakadt. Az atya elengedte, és a csomagjáért nyúlt. Intett Pjotrnak, hogy indulhatnak.
Nora nem moccant. Könnyei sötét foltokban pettyezték fekete ruháját, a szája az atya szavait ismételgette.
-Minden baj múlt lesz. Isten szeretete csak, ami örök. Minden baj múlt lesz. Isten szeretete csak, ami örök. Minden baj múlt lesz...