Szabadulás

Az ezerfelé mutató irányok, a millió érzés, illat és indulat. A tempót, azt volt a legnehezebb megszokni. A romok közül kikecmeregve, frissen kapott testében olyan sután mozgott, mint kisgyerek egy felnőtt kabátban.
-Jól van, jól. Menni fog ez... ha így kell lennie. Hála! Hála!
Kiment a töltésen, ki a szárazföldre. Ereiben a vér idegenül futott, az egykor volt ember kusza emlékei ott vibráltak a szeme sarkában. A furcsa morgás és égetés a testében hamarosan ledöntötte a lábáról. Egy autoba tették, és megitatták.
-Ó szegény. Biztos sokkot kapott szeretett városa pusztulásától. - mondták és puha anyagokba burkolták. Később rájött, hogy sír.

Sokkal később a hajléktalanszállón, halandó szagban úszva, a morgó marással a belsejében beszélni kezdett. A megnyilatkozás ezen formája nem volt ismert neki. Nem kellett beszéljen soha. Megforgatta a szavakat amiket az egykori ember emlékeiből halászott. Élelmet kért, hol vizet, hol csak hagyta, hadd follyon ki belőle a hang. Néha örültek, néha megverték érte.

Sokkal később egy házba ment be. Hideg volt, és ott éppen bement valaki. Nagy kapu, nagy ház.
-Hol? - kérdezte bizonytalanul. - Hol vannak?
Az ember visszafordult és hosszan nézte. Ő mosolygott olyan szép volt az az asszony. Kezét a nő hasára tette és eloldozta a görcsöket, kisimította az életet odabent.
-Most már jó lesz. - mondta neki és elmosolyodott. A nő csak nézte, nézte őt. Aztán elindult lassan az emeletre. Őt ott hagyta a kukák mellett. Aztán hátra nézett mégis. Ő felnézett a halandó nőre, a méhében megmentett magzatra és felragyogott benne az öröm. A nő szemei elkerekedtek és megrogyott a térde.
-Magasságos! - suttogta.
Ő bólintott és kibotorkált a fagyba. Újra emlékezett. Újra emlékezett a saját életére.