Intrika és hűség

Marco atya a vonaton újra végigvette fejben a kapcsolatait. Számosan rég halottak. Az a kevés, akik még élnek nagy valószínűséggel csak homályosan emlékeznek rá. Vagy ha pontosan tudják is ki, nem látják szívesen. Az ő területe Velence, és az egyesség úgy szól, hogy nem tér vissza a Vatikánba, hacsak nincs valami komoly jelentenivalója.
Most van.
Magával vitte az Emlékezés Pecsétjét és a keresztet, amivel annak idején a pápa elbocsájtotta. A Folyosók fényben fürödtek. A terem, melyben várakozott gondozott franciakertre nézett. Fehér kavicsos sétányain nem látott senkit. A hatalmas épület komplexum felidézte a régi, jól ismert haragot.
-Van miből... igaz? - reverendája makulátlan volt, haja katonásan rövid, a belevegyült ezüst szálak kiemelték déli bőrszínét. Arcába a ráncok belevágták a folyton kívülállóként fürkésző arckifejezést. Hosszan váratták, majd egy háromfős küldöttség érkezett. Az egyik férfi ott volt a házában pár napja. Ő nem tett mozdulatot amiből kiderülne, hogy emlékszik a férfire. Biccentettek csak egymásnak. Marco atya hivatalosan csak a mindenkori pápának tartozott beszámolóval. Kész volt ezt a küldöttek tudomására hozni.
Az egyik férfi előrelépett, egyik kezét a háta mögött hagyta, a másikkal tétován intett egy szék felé.
-Kérem, foglaljon helyet... kérem. Érdeklődéssel hallgatjuk Önt. Sajnos a szent atyát egyéb halaszthatatlan tennivalói meggátolják abban, hogy személyesen meghallgassa Önt. De biztosíthatom, hogy pontosan tájékoztatjuk erről a beszélgetésről.
Marco atya szívélyesen elmosolyodott.
-Nagyon örülök, hogy ilyen készségesek. Gondolom a várakozásom négy órája elegendő volt, hogy kiderítsék ki is vagyok pontosan. Nem is vesztegetem akkor az időt formaságokra. - Mély levegőt vett és az ajtó felé intett. A három férfi összenézett.
-Tudjuk Önről, hogy nagyhatalmú ember, aki jelenleg Velencében lát el különleges megbízólevéllel valamiféle figyelő feladatot. De a munkája aprólékos mibenlétéről nincs tudomásunk.
Marco atya arcáról látványosan olvadt le a mosoly.
-Miért jöttek hárman?
-Ez a szokás.
-Ez a szokás. - az atya izlelgette a szót. - Én pedig szokás szerint a pápával beszélem meg, ami miatt eljöttem, személyesen.
-Azt hiszem ebben nem az Ön igényei a mérvadóak. Kérem mutassa be a megbízását igazoló bizonyítékokat.
Marco atya arca kisimult. A reverendájából lassan előhúzta a keresztet és a pecsétet. A kereszt felizzott, a pecsétet pedig úgy fogta két ujja közé, mint egy töltényt. A 4 cm hosszú kis aranyhenger olyan régen volt a kezébe, hogy komolyan el kellett gondolkodjon, hogy van e értelme magával hoznia. Végül elhozta. Jobb ha vele van, még ha fogalma sincs már senkinek arról, hogy mi az.
A kereszt sem volt nagy. Erősödő ragyogása azonban megtorpanásra késztette a három papot.

Fél óra sem telt bele az atya már Benedek pápa előtt állt. Az atya féltérdre ereszkedett, de felsandított mikor a pápa megérintette a fejét. A kereszt ragyogása letompult, és a pápa egy pár másodpercre lehunyta a szemét. Marco atya figyelte. Kétségei voltak.
-DiAmbrose. Hm. - nézett rá a pápa. - Emlékszem az iratokra. Akkor azt gondoltam már bizonyára vége e súlyos és minden szereplő számára fájdalmasan sötét paktumnak. Mikor isten segedelmével nekem kellett magamra vennem a pápasággal járó feladatokat ezt is felül kellett vizsgálnom, és megmondom neked őszintén, egyáltalán nem volt kedvemre amit találtam. - hangosan szusszantott mielőtt folytatta - Nem tudom miféle lény az ott, és nem is tisztem megtudni. Ami az én felelősségem az a hívek lelki üdve és lehetősége találkozni az igével, ott, abban a szent templomban. DiAmbrose, te lemondtál jogaidról, és átvállaltad a felelősséget a mindenkori pápától, cserébe a szabad rendelkezésért. Nem látom be miért kellene ezt tovább folytatni. - Kihúzta magát ültében és szigorúan lenézett a még mindig térdeplő lovagra. - Felmentelek, Alfons DiAmbrose Velencének tett szolgálatod alól.
Marco atya felvonta egyik szemöldökét és felegyenesedett. A pecsétet tenyerén nyugtatva állt a pápa előtt.
-Mielőtt végleges döntést hoznál, uram, vedd ami a tiéd. Itt vannak az emlékeim. - a pecsétet kihúzta az arany tokból és a homoloka közepéhez nyomta. A jel ami ott maradt bonyolult volt, színes és míves. Zászló és kulcsok. IV. Jenő pápa címere. Benedek hunyorogva ismerte fel a jelet. marco atya átnyújtotta neki a kis tárgyat és finom intéssel jelezte, hogy cselekedjen hasonlóan. Az őr, aki eddig az ajtóban állt, és az irnok, aki lejegyezte az audienciát most egyszerre kapták fel a fejüket.
-Micsoda olcsó trükk. - Benedek ledobta a lába elé a pecsétet. Marco atya lehajolt és felvette. Szeme megtelt szenvedéllyel. Felemelte a keresztet és úgy tartotta, hogy a középpontjának finom áttört mintája a homlokán viritó pecsét mögé essenek.
-Ha úgy kívánja, atyám... - és szabadjára engedte a kötést. A szobában fellobogott a pokol tüze. Fellobbantak a piranja lények fényei, és a lény, akit ők csak Velence Istennőjének hívtak. A paktum ott égett a retinájukban, a fájdalom a csontjaikban, a felismerés az elméjükben. Majd az évek mint gyorsított felvétel peregtek. Benedek pápa reszketve vergődött díszes karosszékében. Szája némán tátogott, szemei kifordultak.
-Elég... - hörögte.
A lovag aki egykor volt meghajolt. A pap aki aztán lett letérdelt. A városkapitány aki elhajtotta idáig közelebb lépett a pápához.
-Hívja vissza a kopóit szentatyám. Senkinek nem jó, ha ez a valami a világra szabadul. A paktum értelmében én őrzöm, és ő eleget is tesz ennek. A város áll, amíg mi egyként létezünk. Hívja vissza a szövetségesei, hiszen egy oldalon állunk. - halkan beszélt, féltérdre ereszkedve, de a pápa szemébe nézve.
-Pokolfajzat. Nem egyezkedünk démonokkal.
-Angyalok járkálnak a Víz városában, atyám, ahogy démonok és köztes lények. Egyensúly van, amíg áll a mérleg. De ha hagyja, hogy a szövetségesei kedvükre játszogassanak ezekkel az entitásokkal, olyan erőket szabadít el, amik megfékezéséhez nem bír elég hatalommal.
-Démon lettél, lovag. Kárhozott lélek, őrült elme. - hörögte a pápa, és intett, hogy vigyék ki.
Az őr megindult DiAmbrose felé, de az csak kinyújtotta felé a kezét, szemét nem vette le a pápáról. Homlokán a jel világított, másik kezében a kereszt ragyogott.
-Nimohiel... emlékezz! A Fény A Sötétben. Kire bízta Isten az angyalait? Jó szerszámokat becsülj meg, mondá. Gyermekei elől elzárta őket, hogy óvja őket erejüktől. Nimohielt el akartam hozni neked, pápa. De elődeiddel ellentétben neked nem sajátod a korlátoktól mentes gondolkodás. Légy bölcs és ne ártsd magad olyasmibe aminek természetét nem ismered, és elméd fel nem foghatja, bárhogy is igyekszel.
-Mit képzelsz, kivel beszélsz? - háborodott fel a pápa. - Mit képzelsz, ki juthat el idáig? Kire merik egy ilyen hatalmas szervezet vezetését, és ki az aki milliók számára Isten helytartója?
-Hűségem istené, nem a helytartójáé. - Leengedte a keresztet, és a pecsét sem világított már a homlokán. - Nem lenne erőd vinni a terhemet, úgyhogy meg ne próbáld kihúzni a lábam alól a talajt.
-Nem mész ki élve a Vatikánból, lovag. Ezek után ez a legkevesebb. - A pápa összeszedte magát és újra intett az őrnek. - Kísérje ki, és zárja a Miasszonyunk szárnyban lévő cellák egyikébe. ha ellenállást tanúsít, lője le.
Az őr biccentett és intett az ajtó felé a lovagnak.
Marco atya egészen a francia kertekig rendben haladt. érezte a testőr elme mágiáját a saját gondolatai körül. Elhitette a katonával, hogy ura a helyzetnek. Végül egy puha gyepes saroknál a kapcsolatuk nyitotta kapun át besétált az őr elméjébe és leoltotta az öntudatát.

-Minden simán ment? - Érdeklődött Pjotr.
-Nem mondhatnám. Kísérj el kérlek a Magiszterek Házáig. Pjotr rezzenéstelen arccal követte egy kisebb klasszicista épületig. A lépcsőn már ott állt egy pap és két nővér, akik meglátva DiAmbrose-t lesiettek az üdvözlésükre.
-Sajnáljuk, hogy így megváratták, elnézését kérjük. Kérem fáradjanak be. - az idős apáca folyamatos szóáradat nem adott esélyt ellenkezésre. A férfi rosszallóan méregette őket, majd kedélyesen hátbaveregette Marco atyát.
-Jó színben vagy. A múltkor az a kis csapat elég modortalanul viselkedett. magát fiam még nem láttam...- nézett a férfi Pjotra. Az atya keserűen elmosolyodott.
-Ő volt a másik csomag, Guseppe. Guseppe elfancsarodott.
-Elnézést a tapintatlanságomért. - beértek egy ebédlőbe. - Ritkán jössz Rómába Alfonse. Ha gyakrabban jönnél, nem csak ínség idején, a barátságunk is új alapokra helyeződhetne.
A nővérek mosolyogtak és kenyeret, sajtot és gyümölcslevet hoztak, nagy tál gyümölcsöt és diót.
-A pápa elég sajátosan értelmezi a pecsétet. Nehezen értettem meg vele a helyzetet. Attól tartok nem bízik meg bennem.
-Senki nem bízik benned, Alfons. - nevetett Guseppe. - Miért is tennék? A pápai pecséted az egyik legnagyobb erejű tárggyá nőtte ki magát ennyi év alatt. Meg is ölhetted volna.
-Meg - mosolygott DiAmbrose. - Remélem ezt ő is tudja, és emlékszik, hogy csak azért nem tettem meg, mert nem akartam.
Pjotr kissé távolabb állt meg, testőr volt itt, nem szövetséges.
-Hogy hogy itt vagy, és a múltkori kellemetlenség ellenére is barátságról beszélsz? - hajolt közel a férfihez az atya.
-Utánna néztem néhány dolognak, és úgy határoztam melléd állok. Nem mintha támogatnám az ilyen gusztustalan szimbiózisokat, de Velencét szeretem, és elkeserít amit itt élek. Te IV. Jenő embere vagy azóta is. és mint ilyen a statika ellensége, a vaskalaposság és a szigorú kasztrendszer, az értelmetlen dogmák és bürokrácia felkent ellensége. Tedd meg amit meg kell tenned, és én támogatlak. cserébe támogass engem, ha kérem.
-Egyel mindenképpen tartozom.
-Akkor legyen az az egy kettő.
A két pap paptól szokatlanul, mint két katona fogott kezet. Szorításuk átívelt korokon és időkön. Az egykori ellenlábasok, akik ugyanabban a seregben voltak kéánytelenek harcolni, most szövetségest találtak a másikban.
-Térj vissza. A többit elintézem.
-Köszönöm. De mégis milyen segítséget remélsz tőlem.
-Csodákat, Alfonse, csodákat.