Romeo kutatása

Romeo Donderra megszállottan rajongott Velencéért. Firenzei volt ugyan, de minden nyarat Velencében töltött. Építészetet tanult és bejárt a képzőművészeti tanszék épületszobrász-restaurátor előadásira is.

Kemény vizsgaidőszaka volt azon a tavaszon. Nagyon megkínlódott a rengeteg évszámmal és meleggel. Mauritioval várták azt angyon hosszúlábú lányt az aulában, mikor bejött egy srác, és kitett egy hirdetményt. A srác szeme egyenesen Romeora szegeződött biccentett és komolyan a kitett papírra mutatott. Romeo érezte a bizsergést a tarkóján. Össze is kapcsolta az érzést a sráccal. Odaslattyogott a hirdetőtáblához és elolvasta az ösztöndíjról szóló kis hirdetményt. A tarkója bizsergett tovább. Újra és újra elolvasta. aztán elköszönt Mauritiotól és hazament. Otthon mint egy megszállott elővette a kedves velencei képeit. Az ösztöndíj nem volt más, mint hely és apparátus egy olyan projecthez, mely elég érdekes elég izgalmas és nem túl öncélú, és amelynek megvalósítása az alapítvány nélkül képtelenség. A jelentkezés módja egy pályázat, amiben aprólékosan le kellett vezetni mit és hogyan szeretne a pályázó megvalósítani. Költségvetési tervvel és alapanyag és apparátus igénnyel.

Két hétig dolgozott rajta. Elutazott egy hétvégére Velencébe ismét és újra és újra átgondolta a tervet. Felvette a kapcsolatot a polgármesterrel és a Velence állagmegóvásáért és vízbiztonságáért alakult hivatalokkal és szervezetekkel, valamint a velencei helytörténeti társasággal. Mindenhonnan beszerezte a támogató nyilatkozatokat, melyben ezen intézmények kifejezik várakozásukat és érdeklődésüket a Romeo pályázata iránt.

Végül összecsomagolta mindezeket egy sárga borítékba és feladta a római postafiókcímre.

Hetekig várt, tipródott, reménykedett és aggódott. Néha telefonált, de nem várta meg míg felveszik. Ott volt a kiírásban, világosan, hogy nemleges válasz esetén is értesítik, és az elbírálás több hónapot is igénybe vehet. Szakított Fionával majd összejött Fiona húgával Berinával, majd vele is szakított. Teljesen összekuszálódott az élete. Semmi más nem érdekelte, csak, hogy megkapja e az ösztöndíjat. Felkutatott minden lehetséges személyt aki valaha kapcsolatban állt ezzel az intézménnyel, és esélyeit latolgatta velük. nem voltak sokan és nem tudtak sok és nem mentek bele találgatásokba. Romeo nem várt semmit ennyire, mint azt a levelet. A barátai aggódva figyelték gyötrődését. az idő, ami eddig barátja volt, már már szövetségese most nem árult el semmit. Az alapítvány körül nem létezett az idő. A saját jövője e tekintetben vakfolt volt. Olyan érzetű üresség, mintha az ő ottléte vagy nem ott léte az utolsó pillanatig nem dőlhetne el.

Levizsgázott és Velencébe utazott, mint minden nyáron. Mozgó fagyiárusként dolgozott és rengeteget fényképezett. Június elején megkapta a választ. 18 hónapot kapott az alapítvány velencei kollégiumában, felszerelést ellátást és egy finn programozót Ouluban, akit nagyon fellelkesített a project. Ő a programozói hátteret fogja biztosítani.

Minden ízében reszketett. Fogta a levelet és alig tudta elolvasni annyira remegett a kezében. Újra és újra elolvasta. 22 napja volt összekészülni. Nem volt szüksége 22 napra. Visszautazott Firenzébe és írásban halasztást az ösztöndíjra hivatkozva. Elköszönt a haveroktól, összeszedte a motyóját és visszament Velencébe. Ott várta ki a július 1-ét. Addig a közelébe sem ment annak a háznak.

Félév múlva már mindent tudott Velencéről, amit a házak segítségével tudni lehet. Szinte minden épületről volt többtucat fényképe. Gondosan készített el ezeket oromzati díszekről, kapu és ablakjellegzetességekről, szerkezeti és építéstechnikai szempontból érdekes részletekről. Külön kezelte a kerteket és lugasokat is. Millió kereszthivatkozással látták el ezeket a képeket. Velence térképén minden háznak külön menüje volt. Lehetett keresni ezerféle szempont szerint a fotókban. Korra, építészre, ácsra, stílustra, technológiára, tulajdonosra egyaránt, motívumokra és színre is.

Majd elérkezett a Karnevál hete, és Romeo maszkot terveztetett a szomszéd szobában dolgozó festővel, Miguellel. Sokat beszélgettek a karnevál szín és formavilágáról. Arról, hogy változik a kosztümök stílusa, és mik azok az elemek amik minden évben maradnak a régiek. Miguel maszkja kék volt. Türkiz és királykékek váltották egymást. Vastag rastaforma kék és türkiz és fekete gyapjúkötegek tekeregtek hátra haj gyanánt belőle, és halpikkelyeket imitáló flitterek tették vízszerübbé az összhatást.

A karnevál első napján nagyon berugtak. Miguell hazatántorgott vele, de annak ellenére, hogy alig állt a lábán nekiállt festeni. Egész nap festett, így Romeo második napon Marco atyával tartott a forgatagba. az atya ragaszkodott hozzá, hogy egy régi patináns fegyvert jól láthatóan vigyen magával.
Amikor kézbe vette az szinte szólt hozzá. Belesimult a kezébe és mesélt neki. Többszáz év, megannyi kéz érintésének nyoma feszült rá a markolatra. Az apró figurák amik körbefogták az elsütőszerkezetet mint megannyi ékszerész remekmű. Hosszan simogatta vizsgálgatta a fegyvert.
–Ilyen mestermunkát csak úgy idead, mint karneváli kelléket?
–Bízom a képességeidben Romeo.
–Ez a tárgy nem fegyver, ugye?
–Lehet, hogy nagy hibát követek el azzal, hogy bízom a képességeidben... - Marco atya úgy moslygott mint szerető apa.

–Nem lehet véletlenül elsütni, ugye?
–Akarni kell, az biztos.
–Ki készítette?
–Hubert Montenini Valloine

–Az ilyen fegyvereknek szokott lenni egyedi neve is, nem?
–Szokott.
–Mit vár tőlem atyám, ezzel a fegyverrel a kezemben?
–Önbizalmat és hűséget, bátorságot és nagyfokú hidegvért.
Romeo hosszan fürkészte az atya tekintetét.
–Mi fog történni?
–Legjobb esetben semmi.
–Legrosszabban?
–Pisztolyt rántunk.
–Ez igazi.

–Igen. Igazibb egy egyszerű pisztolynál, Romeo. Igazibb, mint egy lézerkard. Ez a fegyver pusztítóbb, mint az általad ismert kézifegyverek. De cserében nem lehet véletlenül elsütni. Nagyon kell akarni.
–Ha nem viszem magammal...?
–Akkor nem kezeskedhetek a testi épségedért.
–És a többiek?

–A többiek nagyon elfoglaltak. Akik nem, azok szintén magukhoz vesznek egy ilyen pisztolyt.
–Nagyon mély a hite, atyám, hogy idegen alakokra bízza ezt.
Marco atya arca ismét felderült.
–Te vagy a második az alapítvány fennállása alatt, aki olyan pályázatot adott be, ami önmagában is érdekes, és akkor is itt lehetnél vele, ha nem lennének meg azok a különleges képességeid amik megvannak. Minden pályázó a személyével pályáz és azzal nyer, ha nyer. Akik itt vannak mind megbízhatóak ezzel.

–Nagyon jó emberismerőnek kell lennie atyám, ha ezt így ki meri jelenteni.
–Nagyon sok embert ismertem hosszú életem alatt.
–Mit kell figyelnem?
–Ha valaki túl közel jön, csak villantsd meg és várd meg míg elmegy. Nem emelhetnek rád kezet, ha ez nálad van.
–Sok furcsaságot láttam, míg fotóztam a várost, uram...
–Láttam az anyagot, Romeo.
–Vigyázni fogok, uram.
–Tudom.
Több szó nem esett erről. A Karneválon pedig csupán négyszer állították meg nagy, kosztümbe öltözött, nagyon idegenszerű figurák. Minden alkalommal azonnal távoztak, amint a pisztoly előkerült.
Romeo időnként próbált beszélgetni Kleoval erről a furcsa alapítványról. Azt remélte mivel Kleo régóta bejáratos ide, annak ellenére, hogy nem ösztöndíjas. Romeo azt remélte, csak tud valamit az atyáról vagy a helyről, ami érthetőbbé teszi ezeket a furcsaságokt. De Kelo nem kedvelte őt és így nem is beszélgetett vele. Se erről se másról.

A kutatási anyag hatalmasra duzzdt mire Pottéval befejezték a munkát. Mindketten egészséges büszkeséggel és az igen jól elvégzett munka örömével tették meg az utolsó simításokat. Romeo visszaadta a gépeket és búvárfelszereléseket az alapítványnak. Majd megragadta az alkalmat, amikor Marco atya éppen a házban volt és bekopogott hozzá.

–Ümm. Elnézést a zavarásért...

–Gratulálok a munkához! Máris sorban állnak az érdeklődők és a szervezetek akiket előre fellelkesítettél. nagyon örülök, hogy segíthettünk a megvalósátásban. - Marco atya felállt és komolyan kezetfogott a megilletődött Romeoval.
–Köszönöm... umm.. Ne haragudjon meg, de fel kell tennem ezt a kérdést, mert nem bírom magamban tartani..
–Ki vele.
–Olyan érzésem van, mintha Velencébe nem látna be Isten... Ne haragudjon meg kérem. Szóval azt szeretném kérdezni, hogy ön nem pap, ugye?
–Mire gondolsz?
–Arra hogy ön nem felszentelt pap, nemde? - már bánta az egészet.

Ez az ember felül áll itt mindenen. Nem hataloméhes, nem nagyképű, erősebb mint bárki akit Romeo ismert, és fenyegetőbb is bárkinél, ha oka van rá. Romeo sosem volt a haragjának forrása, de volt fültanúja ilyen jelenetnek, és látta, hogy hajtottak neki fejet olyan emberek a Velencei tavaszban, akiknek semmi okuk nem lenne bárkinek fejet hajtani. Ismerte a Polloni testvéreket, és a klubjukat, ahol egész évben karnevál volt. Volt rá szeme, hogy lássa, hogy ellentétben Firenzével vagy Rómával, itt hemzsegtek a felébredettek. Szörnyek és tündérek, vérszívók és lidércek. Llátta őket és rettegett tőlük. Marco atya valahogy közéjük tartozott. A pisztolyos eset után Romeo minden idegszálával figyelte a város lakóit is. És nagyon sajnálta, hogy korábban erre nem fordított semmi figyelmet. Érteni vélte miért nem jutott be bizonyos házakba, és azt is, hogy az atyával az oldalán miért jutott be közülük egy csomóba mégis.

–Felszenteltek... Régen volt ez már Romeo. Azt hiszem ma már nem sok jelentőssége van. Nem hagytam el az egyházat és az sem vetett ki magából. Egyszerűen most ez a dolgom.
Romeo bólintott, hogy érti, de valójában nem értette.
–Ha máskor Velencébe jövök, megtalálom magát?
–Minden bizonnyal, fiam. - mosolygott és még mindig erősen két tenyere közé fogta a fiú kezét. - Akarsz minderre emlékezni?
Romeo mélyen megdöbbent és pár másodperc után megértette miért nem tudtak segíteni az ex támogatottak.
–Ha van rá mód igen.
–Nincs ilyesmi ingyen, Romeo. De végtelen szereteted a városunk iránt elég meggyőző.
Romeo reszketett az adrenalintól.
–Emlékezni akarok uram. - mondta ki határozottan.
–Ha hívlak jössz, és fegyvert viselsz mellettem állva.
Romeo megrettent.
–Mennyire valószínű, hogy ez megtörténik?
–Ki tudja? Nem biztos, hogy megérik ezek az apróságok... Nyilván a munkádra emlékezni fogsz...
–Elfogadom. Jövök, ha hív és fegyveresen állok az oldalán uram, bármi is legyen az ellenség.

Megkönyebbült mikor kimondta.
Marco atya arcán is szétterült egy őszinte örömű mosoly. Elengedte Romeo kezét és egy kis dobozért nyúlt az ablak alatti polcon. Kis fiolát vett elő belőle, és áznyújtotta Romeonak.

–Egyetlen csepp elég. Szójaszósz.. hm? - mosolyogva nyújtotta át Romeonak a fiolát.

–Igyam meg?
–Ó csak egyetlen cseppet, fiam, bőven elég lesz annyi is.

Romeo megtette. Nem érzett semmit. Újra kezet fogtak, és az atya finoman jelezte, hogy az audienciának vége.
–Akkor reggel kiviszlek az állomásra.
–Igen..,. köszönöm.
–Ha minden jól megy többet nem találkozunk. Vigyázz magadra. Nagy érték az ami a fejedben van. Ne add el akárkinek.
–Heh. - Romeo kényszeredetten elnevette magát.- Éppen most adtam el magának, nem?
–Nem élek vissza vele, és nem dolgozol egyébként nekem. Vigyázz magadra. - mondta az atya nyomatékosan, és kulcsra zárta az ajtaját Romeo távozása után.