Tűz és víz, föld és levegő

Hullák hevertek mindenhol. Szépen sugár irányba, mintha hódolnának valamely nagy úr előtt. DiAmbrosa reszkető izmokkal botorkált vagy kúszott egyre távolabb a várostól. a sisakot egy rántással tépte le a fejéről. Az arcán így mégnagyobb lett a seb. Nem érdekelte, ahogy a többi sem. Fájdalmai éhsége változatos halucinációkkal ajándékozták meg. Elvonuló seregről, rárontó démonokról egyaránt.

Romla nem volt nagy város, nem volt igazán gazdasági sem stratégiai jelentőssége. Szakrálisról sem tudott, ami indokolná, hogy ilyen haragosan és vad feketemágiával védenék. DiAmbrosa nem talált magyarázatot sem delíriumában, sem pillanatokra kitisztuló gondolatai között. A keresztet köpenye megmaradt cafataiba tekerte és úgy szorította mellkasához, mint egy csecsemőt. Egy koszos vízfolyásnál lemosta sebeit, amennyire bírta. Ordított a fájdalomtól közben. Úgy tűnt a hangját hiába veszi szárnyára a szellő, senki sem maradt aki meghallhatja. Az éjszaka eseménytelen volt. Ő a vízfolyást követte, úgy vélte a tenger irányába. A harmadik napon kénytelen volt enni egy kis fakérget és valami kevésbé szúrós növény levelét. Sebesülései miatt nagyon lassan haladt. A hullák békésen zümmögtek. DiAmbrosa halucinációi egyre vadabbak lettek. Végül befeküdt a patakmederbe, magához szorítva a bebugyolált keresztet, és várt.

A patak kilépett a medréből. Körbenyalta és feláztatta sebeit. DiAmbrosa feküdt és nyöszörgött. Már ordítani sem volt ereje. Égető tűz a nap. Heve itt a sivatag szélén bugyogva forralja a halottak nedveit. A nap égette a sebeket az arcán, a karján, izzó vasként hatoltak a sugarak szétesett térdkalácsába.

A víz mosta és mardosta a hátát és felpuhította a behegedt sebeket. Vékony vércsík szinezte meg rövid időre a patak vizét.

–Ilyen nyomot hagyok - gondolta DiAmbrosa. - Ez vagyok én. A semmiben hagyok vékony véres nyomot, amit felold a mindenség úgyis. Miért mentettél meg, ha elveszed eszem és izmaim erejét egyaránt? Sosem hittem benned kevésbé. A poklot, azt nem hiszem valóban. A pokol itt van a földeden, Uram. Engedj kérlek a mennybe..

A patak kilépett medréből. Lassan felgyűlt a feje körül és egyetlen hullámmal borította el a reszkető meggyötört testet. A hullámok ereje egyre nőtt, és pengeként hasították le a sérülések mentén a bőrt, a húst a csontról. DiAmbrosa vinnyogott a fájdalomtól, de annyi ereje már nem maradt, hogy feltápászkodjon. Oldalra fordult, majd vissza. Majd ismét oldalra, hasra. Belefúrta arcát az egyre mélyülő sárba.

Karok, erős karok emelték ki a patakmederből és úgy dobták hanyatt a partra mint egy zsákot. A keresztet még mindig szorította. Árnyékok vetültek rá, és valaki letörölte arcáról a sarat.

–Nagyuram! Ide, gyorsan ide! Ez az ember tényleg él!

Albert Hickendorf hajolt fölé. Vonásai szétkenődtek DiAmbrosa fókuszálatlan tekintetében, de a mozdulatait olyan jól ismerte, hogy a megkönnyebbüléstől be is csukta a szemeit azonnal.

–Hulla.

–Fel kell gyógyítanunk, ha szóra akarja bírni.

Hickendorf közelhajolt DiAmbrosához.

–Ha tudod mi történt itt, bólints. Ha utóbb kiderül, hogy nem tudsz semmit valójában sajátkezüleg öllek meg.

DiAmbrosa szemei felpattantak de erejéből csak egy biccentésre telt.

Hullák hevertek mindenütt, amerre csak néztek. Rothadó, aszalódó, bűzlő és legyektől gazdagon belepett hullák. DiAmbrosa gyorsan gyógyult. A keresztet ugyan elvették tőle, de többé nem is volt rá szüksége. Érezte, hogy beléköltözött a víz. Tudta, hogy hol van, merre folyik. Merre gyűlik és lapul meg, olyan helyeken is, ahol más csak sivatagot lát. Végül mégis eljutott Jeruzsálembe. Mégis belovagolt és meggyörtört teste ugyan ellenkezett, de végigerőszakolta bosszúból az összes rabszolganőt, míg el nem ájult a fáradtságtól. Gyűlölte azt a várost. Így amint tehette elkezdte megszervezni visszaútját Párizsba. A zarándokok a város bevétele után azonnal özönleni kezdtek. Sokuk halálosan betegen érkezett meg, mások ugyan nem haldokoltak, de állapotunk katasztrófális volt. Megint másokat az útonállók ölték meg vagy fosztották ki. Hugues de Payens, aki nem csak tisztatekintetű nemesifjú volt, de kiemelkedően éles elmével megáldott kalandor is, felkereste DiAmbrosat, és hosszan beszélt neki a bűnbocsánatról. DiAmbrosat eredetileg papnak szánták így volt némi fogalma arról, hogy gyakorlatban mi a bűnbocsánat. És a Romlai pokol sem hagyta érintetlenül a világképét. Türelmesen meghallgatta a fiút, várva a végkifejletet. Hova akar a lángolótekintetü kis tacskó kilyukadni.

Egy évre rá már hivatalosan mint Templomos lovag védelmezte a zarándokokat. Valójában a templom közelében fellelhető titkos kripták és szakrális helyek mágiáját tanulmányozta társaival. Leástak a mélybe, és beástak a teplom alá. A föld olyan volt, mint az agyag. Kiástak egy adagot és az üreg falán az egyenetlenségek, omlások és repedések reggelre kisimultak, kiegyenlítődtek. Minta szorgos kőműveskezek könnyítenék meg az előrejutásukat.De Payens kísérletezni kezdett a földdel. Lyukakat fúrt, vaktban kijelölt irányokba ásott, de mindenhol ugyanarra a tapasztalatra jutott. A föld segíti a munkát. A föld elrendeződik akaratuk szerint. Mikor beértek a teplom szíve alá, kialakítottak egy termet maguknak acélból, hogy ne kelljen minden nap visszatérniük a szállásra. Betájolták a termet, pontosan a templom szíve alá. majd elkezdtek felfelé. Biztosak voltak benne, hogy a mágia ami ezt a várost három vallás kereszteződésében, ennyi vérrel és ennyi haraggal, irígységgel és áldozattal de megtartja, ott fészkel Salamon király teplomának valamely eldugott szegletében.

Nagyjából egy év múlva, DiAmbrosa felszerelkezve egy tucat fegyveressel, és számos bizonyítékkal és mesés kinccsel, visszaindult a Pápához, hogy személyesen számoljon be eredményeikről és kérje áldását további munkálataikra. De Payens brilliáns elmélye ontotta a jobbnál jobb ötleteket. Végül aprólékos mérlegelés után a kilenc lovag kiválasztott egyet, és mint valami gépezet belekezdett a megvalósításba. DiAmbrosa feladata volt beszámolni a Pápának. Ventinnio kereste fel az itáliai kalmárcéheket, De Payens katonákat toborzott, míg a többiek erejüket nem kímélve folytatták a templom körüli titkos feltárómunkát.

DiAmbrosa pontosan azt és úgy adta elő a pápának, amiben rendtársaival megállapodtak. Hegekkel csúfított arcának és kalandos életének hír éppúgy megelőzte, mint megszállott térítői hite. a pápát tájékoztatták DiAmbrosa múltjáról, felszentelésének körülményeiről, ahogy arról is miért és hogyan nem foglalta el hivatalát, miért nem végezték ki, mikor elfogták végre, és milyen egyességet kötött annak érdekében, hogy résztvehessen a keresztes háborúban. A pápa mosolygott.
–Fiam. Olya sokat vétkeztél ellenünk, és oly sokat váltotál, és mi látjuk, hogy szíved, lelked és egész életed ím istennek ajánlottad. Pápai bocsánatban részesítünk, és visszahelyezünk hivatalodba, amint hazatérsz. - A pápa szemében elégedettség ült. Pontosan tudta, hogy ez a mondat az, amivel DiAmrosat egy életre távoltarthatja európától. A lovag meghajlásában is bólintott. maga is valami hasonlóra gondolt, De Payens arra számított, hogy nyíltan a Jeruzsálemi rend nagymesterének, és egyben a térség bíborosának nevezi ki. Nem így történt, de terveikben ez semmilyen akadályt nem jelenthetett. A pápa jóváhagyta mentességüket, és jóváhagyta birtokaikon való önrendelkezést, és rendházaik kívülállását. Ennél többet nem is reméltek elérni. DiAmbrosa elégedetten indult vissza Jeruzsálembe.