A gyalogság úgy folyta körbe a három lovast mint kiálló sziklát a folyó.
Ők hárman biztosak lehettek benne, hogy mire Ramlába érnek szállásuk előkészítve, megfelelő rabszolganők leitatva várják őket. A hadjárat nem volt olyan fárasztó mint előzőleg gondolták. A börtönéletet felcserélni fosztogatásra, lovaglásra és időnként mocskos és vérgőzős közösülésre bármely nővel akit csak megkívántak, egyáltalán nem tűnt rossz üzletnek. Nemesi származásuk lehetővé tette, hogy lovat kapjanak és rangot a csürhében, amit mind seregnek hívtak,. annak ellenére, hogy bitófát éppen elkerült rablók és gyilkosok tömege volt csupán.
Valahol elöl, lent a völgyben, a várostól még vagy egy órányi járásra megtorpantak. Az előre porzott lovas, Frederic Bonterra lovával igyekezett utat vágni az egyre nagyobb porban. Már csak kis lobogó mérges alaknak látszott, aki kardja lapjával is oda odacsap a lődörgő katonákra. Bonterra lova felágaskodott, majd fegyverek villantak, és lassan hátragyűrűzött egy kiálltás.
–Támadás!
Lucius még befejezte a történetet, majd kényeskedő mozdulatot tett a város előtt megtorpanó sereg felé.
–Képzetlen csürhe.
–Ugyan, meg ne akasszon ez, Lucius, mire odaérünk, akármi is volt, nyoma sem lesz... Benedetti unottan piszkálta a nyerge alól folyton kicsúszó pokrócot.
–Azért csak húzd elő a kardod, barátom. - morogta az orra alatt DiAmbrosa - Nézzétek!- és kardjával mutatott a város felé, ahol annyira megremegett a levegő, hogy kígyózni látszottak a minaretek.
A sereg minek vonulása előtt széttárt lábakkal hevert a fél arab világ, akik végigmészárolták a partvidéket, akik hírétől néptelenné váltak falvak és városok, most úgy feküdtek a földön, ahogy szél fekteti el a búzát viharos nyári napon. Szépen, egy irányba vágódta hanyatt, vagy ki megfordult, hogy elszaladjon, az úgy terült ki hasmánt, mint egy béka.
Beneditti imába kezdett, Lucius rövidlátó szemeit hunyorgatva igyekezett kivenni valamit a homályos porfelhőből. DiAmbróza fejébehúzta a sisakot, kivonta kardját és megsarkanytyúzta a lovát. Olyan sebesen fordult meg, hogy a ló fara fellökött két katonát, akik szitkozódva tápászkodtak fel.
A szél lassan felért a dombra is. Luciust a lova alá temette, Benedetti lovastul esett el oly szerencsétlenül, hogy egy menekülő lándzsája nyársalta fel. A hírhedt seregből aki időben elindult visszafele, most lélekszakadva rohant, hiszen mind az életéért futott. a szél szétterült és fákat, lovakat is földreszorított, nem csak embereket.
DiAmbrosa kezdetben üvöltött sisakja alól, később már annak is örült, hogy kap levegőt.
–Vissza! Vissza!
Cikázott a katonák között, egészen a papi batárig. Ott beugrott a batárba és kirángatta a rémült papot.
–Elő a keresztet atyám, és tegyen csodát! Gyerünk!
Úgy rázta a rémült papot, hogy az makogni tudott csak a rémülettől. A kereszt, ami a batárban volt, és amit azért hoztak a pápától magától, hogy a jeruzsálemi templom éke legyen drága anyagokba egy ékes veretes ládában pihent. DiAmbróza egyszerűen leütötte róla a lakatot és lerugta a fedelet róla. A pap csak reszketett majd térdre esett a batár előtt. Valami imát motyoghatott mikor elérte a szél.
DiAmbrosa lecsapta a sisakja arcvédőjét és felkapta a keresztet. Két kézzel tartotta a szélbe mint valami pajzsot. Üvöltött:
–TÉGY CSODÁT!
Egyedül gubbasztott a batár romjai mellett. Sisakját arcába horpasztotta a szél, úgy, hogy hiába próbálta, nem bírta levenni. arccsontja alá fúródott egy lemezdarab. Ruhája leperzselődött róla. Bőre hólyagosra pörkölődött. A keze ráégett a keresztre. Sípolva vette a levegőt. Hosszú időbe telt mire rászánta magát és elengedte a kersztet. Húsa ott maradt a kerszten, ahogy mindenki más húsa a porban. Semmi nem mozdult a hanyattfeküdt tájon, csak ő botorkált a várostól minnél messzebb. Be a bozótosba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése