A városkapitány ágyasa

Már javában tarott a karnevál, mikor végre kimerészkedett. A mór talán el is felejtette már, hogy őt itt vette meg. Soha nem fecsérelt rá szót, és pillantást sem. Jó befektetés volt, és most, hogy újra Velencében jár, túl is ad majd rajta. A város ködben állt. A karneváli forgatag inkább hasonlított kétségbeesetten mulatozó kárhozott lelkekhez, mint tavaszt ünneplő sokadalomhoz. Sokan beestek a csatornákba és jópáran el is tüntek.
Emlékezett a karneváli idők ideges várakozására. A kandallóban sercegő fahasábok pukkanásaira a kapitány összerezzent. Az ajtó nyikorgására felriadt. Nappal a loggián ült és a tengert kémlelte. nem merte kitenni a lábát. Akik eljöttek hozzá hajbókoltak, és egy pillanatra sem vették le az álarcukat. Ő erősnek mutatta magát, de valójában félt. Azokban a napokban együttléteik keservesek és durvák voltak. Ő mégis megbocsájtott neki, minden karnevál végeztével, hiszen életben maradt oltalma alatt.

A mór szolgái a köddel voltak elfoglalva. Ő csendesen zuhant a vízbe, hangot sem adva. Lesoványodott kezei már rég kiengedték a láncaiból az elszántságot. Most mint rugalams kötelek, utat is engedtek neki. A víz körbefogta, aztán kiengedte egy szűk csatornában. Az éhségtől és a fuldoklástól fénypamacsokat vélt látni maga körül. nem félt már. Minden megtörtént vele, ami csak megtörténhet. Kimászott avízből és hosszan nézte a karneváli tömeget. Kísértet módjára bolyongtak a ködben. A hétköznapi népség között fel-felvillantak azok, kitől a városkapitány annyira félt. Most, nélküle elvadultak és megsokasodtak. Elszabadultak, és tobzódtak a szabadságban amit e hely jelentett. Átjöttek a sarkig tárt kapukon, özönlöttek elő az árnyékokból és a fényből, szivárogtak a gerendákból és belovagoltak a főkapun. Aki egyszer bent volt, többé nem akarta kitenni a lábát. Helyet vágott magának a házak között és helyet követelt a nemesek sorában. Ő csak lapult a leghosszabb csatorna egyik gondolájában és figyelte őket. A városkapitányra gondolt, újra és újra, míg össze nem állt a kép, a terv, az egyetlen lehetséges út a túlélésre.

Lemerült hát, vissza a vízbe, amiből született. Felajánlotta magát a városnak, az egyetlen istennek amit elismert. Lemerült és hagyta, hogy elhatalmasodjon ebben a törékeny, megtört emberi testben. Az félelmetes magába olvasztotta és erejét a magáéval egyesítve lezárta a város túlvilági kapuit. Elvágva saját egyetlen menekülési útját is, cserébe a lehetőségért, hogy több legyen, mint eddig volt. Eldobta a régi ruhákat, mik már mocskos páncélként vették körül testét, így adva tanúságot az eltelt idő nyomorúságáról, és egykori személyazonosságáról.

Amikor készen állt és teljes pompájában ragyogva lebegett a víz alatt elindult a felszín felé. Úgy gördültek ki belőle a vízcseppek, mint gyömgyök. Gondolája a csatorna ajzatának köveiből és csigáiból állt, rúdja egy tartócölöp volt. Kék-zöld-arany ruháján a várost jelképező minták és fején a maszkos fejdísz, ami lehetővé tette számára, hogy éljen.

A városkapitány ágyasa, immár, mint Velence leghűbb szolgája foglalta el újra egykori lakosztályát.