Emlékezett a félelemre és az elszántságra a szívében, amikor először pillantotta meg ezt a pokolbéli tájat. Akkor értette meg, hogy egész addigi élete, mind az a rengeteg év, egy elhibázott, öntelt és teljesen téves hiten alapult.
Pokol igenis van.
Az eszmélés lassú volt, és fájdalmas. Minden tisztuló gondolatra százszám jutott a fájdalom. Remegett a teste. Arcát a saját vére spriccelte ritmusosan. Örült, hogy az eget látja, és nem az üszkös kiégett várost kell fentről, mint valami elcseszett sötét angyal néznie, élete utolsó óráiban.
Biztos volt benne, hogy hosszú és fájdalmas lesz a halál.
Felidézte hát a jó pillanatokat. A szeretett embereket. Szeretőket, szerelmeket, ágyasokat, testvéreket, bajtársakat, szövetségeseket és barátokat. Azokat az eseményeket amikre büszke volt, még akkor is, ha rajta kívül senki nem tudta, hogy megtörtént. Vagy aki tudta is, már mind halott. Történelmet alakított egész életében, de a neve nem maradt fenn egyetlen iraton sem. A nevek amiket használt bekúsztak a bőre alá, beépültek a csontjaiba, megerősítették őt. Pont ahogy a víz.
A víz hirtelen betöltötte a tudatát. Ott lebegett a tűz felett. testét marcangolták, zabálták a puszmák. Ez a szó kiürítette a félelmet a fejéből. Mona jutott eszébe, aki annyira hasonlított Helenára. A hangja a hidegvére és a szófukarsága. Tehetségük is hasonló, és Helena is játszadozott kis, fábólfaragott bábokkal. Színeik, termetük, nyelvük és illatuk nem. De erejük egy tőről fakadt. Mona sem félt szembenézni az ellenséggel. Helen ebbe halt bele. Ő maga pedig eltemette. A puszta kezével kapart neki sírt...
A víz az ő ereje. A sivatagban azt hitte ez a tudás a hatalma kulcsa. Végig rettegett, hogy egyszer csődöt mond. Istent vélte hallani az ereiben zsibongó víz dobhártyaszaggató dobolásában. Isten az élet, tehát a víz. A sivatagban ez annyira egyértelmű volt.
Sokkal később a vízre épült városban a kapcsolata a vízzel egészen új alapokra helyeződött át. Velencében személyisége volt a vizeknek, akarata és jogai. Kötelessége nem sok...
Bolondság. - gondolta, miközben a teste rángott a marcangolástól. A fénylények úgy lepték be, mint hullát a legyek. Már nem érezte a fájdalmat. A teste csöpögő húscafat volt. A tudata ködös, régi emlékekbe veszett.
A forrásé leszek végül, akárhogy is igyekszik megtartani engem magának. Felhízlalt disznaja vagyok a Városnak. - gondolta. Addig etetgetett, gyógyított, szeretett, hogy végül én lettem legértékesebb kincse. az, amiért a szövetségese végül ellene fordul. Mennyire szép. - Vérmocskos arcán mosolyba rendeződtek a ráncok.
–Tépjetek szét gyorsan, kicsi dögök. Legyünk ezen túl. Halni vágyom.
Valahol mélyen, a cikázó, zabáló fénypamacsokkal elborított lebegő test alatt, egy pokolbéli Velence romjai moccantak meg lassan. Kirajzolódtak a tüzekből és árnyakból az elveszettek. Azok a szerencsétlen egykorvolt emberek, kiket kettétépett Anahrú, és akiket rosszul rakott össze vak leánya, Shigulia. A förtelmes lények lábai is karok voltak, és mit farokcsonknak tűnik, az egykori társának feje. Raghaguroknak hívták a sivatagban őket. Olyan gyorsan szaladtak a forró süppedős homokon, hogy lelőni sem volt lehetősége senkinek.
Raghagurok ugráltak, és kapálóztak a magasan tovalebegő fénygombolyag felé. A forrás kitárult alattuk a mélyben, miközben Velence megremegett odafentt a szakadó esőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése