Az őt érdeklő városlakók legtöbbjének csak olyan neve volt, amit az idő ragaszt egy omladozó házra, vagy diákok sora öreg matektanárra vagy öregember a veterán kóbor ebre. Magában mindnek adott nevet, és mindre emlékezett akik ilyen vagy olyan okból a város vízzelhúzott határán belül lelték halálukat. Nem kellett gyakran öldökölnie, és nem is telt benne öröme. Annyi vért látott hajdanán, ami egy egész osztag palotaőrnek elég lenne a kényszernyugdíjazásához.
A kapun belül megállt egy pillanatra és mély levegőt vett, hogy készenlétbe helyezze a testét.
Végijárta a házat, pincétől a padlásig és mindent lemészárolt ami meg merte támadni őt. Latinul beszélt hozzájuk, lassú tagolt módon, hogy biztosan megértsék. Többször is elmondta nekik, hogy hátráljanak ki a városból bűnük miatt. A Csontozó szolgái azonban nem hallgattak a szavára, és porba is hulltak egymás után.
Egyetlen alkalommal látta a Csontozót szolgálót avatni. Sosem fogja elfelejteni a hús adta csusszanó hangot, ahogy éles vágások mentén szétválva helyet ad a belőle kilépő csontváznak, és úgy omlik le annak bokájához, mint szeretőről a ruha. Akkor hosszan hányt a gondolájáról a csatornába. Most szenvtelenül vagdosta el a csupasz csontok és a Csontozó közti marionett szálakat. A lengyel diákokra gondolt, kik valószínűleg csak túl közel merészkedtek, nem is tudván mi az mit meg merészeltek lökni vagy szólítani, esetleg fényképezni. Most mint bűnös hordaléka a pokolnak járultak elé, hogy akaratának meghajoljanak és elválljanak csontjaiktól, és a teljes halál ölelésében várják az újászületést.
Kifele menet a kapuból még visszafordult és olyan fenyegtőn ahogy tisztje engedte és olyan mély hangon amennyire fizikai adottságai lehetővé tették, elismételte úrnője üzenetét:
–Ne merészelj elő jönni, míg el nem oszlik a füst.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése