Újra egyedül, újra együtt

aznap már majdnem megbékélt a sorssal. Aznap már éppen azon kapta magát, hogy örömét leli újra a létezésben. Reggel beült a templomba, mint egy túrista. Meghallgatta a misét és imátkozott. Latinul, magában, mint régen. Érezte Istent a csontjaiban és a szívében, és hitte, hogy ha ő van a városkapitányi poszton a város működni fog, és nem harapódzik el a démonok hada . És a város, ez a gyönyörű ám minden racionalitást nélkülöző kis csecsebecse isten kebelén - még sokáig fenn marad. aznap, amennyire képes volt ilyesmit érezni, boldog volt.

A gárdisták - magában évszázadok óta így hívta őket - most sem hazuttolták meg magukat. Rendezetten és elsöprő technikai fölénnyel jelentek meg. A polgárokat jólszervezetten eltávolították, a csatornákat lezárták. 48 óra múlva ő ugyanolyan eszköztelen volt, mint amikor a pokol felett reptették a színes húsfalók.

Addig minden házat saját részeként érzett, ami alatt ott hullámzott a víz. Most minden extra érzékelése a főcsatorna vonalára redukálódott. Ücsörgött hát jövendő palotája tükörsima alapján. Hátát az ígéretes és becsvágyó ifjú platán dézsájának vetve, és szemlélte a felvonulást. A gárda zöld és szürke hajói, a tűzoltóság szivattyúshajói és a megannyi pici rendőrcsónak úgy keringőzött a Forrás és a Kapu feletti vizeken, mint valami nagyszabású balett szereplői.

Mona végig ott volt a fejében. piszkálódó, szemtelen megjegyzései szokatlan ízeket vittek gondolatai közé. Gyorsan megtanulta a fiatalok szófordulatait és gondolati sémáit. Mostanra szórakoztatta ha modern angol nyelven szólhatott. Egzotikus íze volt a humornak amit használtak, és amit ő is használt ha velük beszélt. A paltán szívta magába az erőt a kis nodeból. Ő pedig körülfogta jelenlétével a kicsi fát. Önkéntelenül.

Estére Pjotr halott volt. Látta a golyókat végigszállni a száguldó motorcsónak felett. látta ahogy Mona fejét alig egy centire vétette el az egyik, és látta azt is ami tarkón kapta a hidegvérű oroszt. Azt a fickót, aki démonvadász akart lenni, és aki ugyan nem tudta, de évekkel korábban azzá avatta magát egy budapesti macskaköves kis utcában. Az arca eltünt. Csak véres massza maradt a helyén. Kleo utánna kapott, ahogy Pjotr ráborult hassal a kormányra. Ő pedig egy mozdulattal kapta le magáról a köpenyt.
A börtönbezárt istennő ezt a pillanatot ragadta meg a kitörésre, és borította be a csónakjukat Velence sós-keserű sápadtzöld vizével. Érezte ahogy végigsöpör a tudatán, mint egy tapogatózó, követelőző felazott szerető. Ellenállt és lesodotra magáról az elméjért kinyúló idegen lét ragacsos, megtapadni készülő gondolatait.

– Ne egyezkedj az ördöggel, és ne egyezkedj istennel. - morogta magában.

Mikor a emeletnyi hullám elült, mind egy kupacban a csónak hátuljában lapultak. Reflexei a régiek voltak, és befejezte a félbemaradt mozdulatot a köpennyel. Beterítette az oroszt, mintha élne még. A köpeny tudta a dolgát és szorosan fogta ami az oroszból megmaradt. test és lelket egyaránt. Új közös burokba zárva azt.

Csak otthon, mikor az ágyra fektette és gondosabban végigvette Pjotr tetének, és elméjének majd félve de lelkének nyomait döbbent rá az igazságra. Pjort meggyötört teste adott otthont most neki magának, és Velence istennőjeként emlegetett mélyűri szörnyetegnek egyaránt.

A konyhaasztalnál Kleo próbálta megtartani magát. Végig, míg a csónakkal hazafele tartottak a kis törékeny lány tartotta életben az orosz arcnélküli ám agyában sértetlen testét. nem tudott róla, de ez idő alatt Marco atya ugyanezzel a kétségbeesett igyekezettel kötötte Pjotr lelkét ehhez az életképteen testhez. Pjotr elméjét nemes egyszerűséggel kiütötte. Kétfrontos harcra nem volt kész, egy ilyen akaratú harcossal. a konyhaasztalnál ülve a munka életveszélyes részén ugyan túl voltak. Ám a dilemma, az erkölcsi még előttük állt. Főleg őelőtte, aki háborgó lelkében kétségbeesve kereste a pár napja olyan közel érzett istent. Hogy megnyugvást találjon, hogy nem az ő hibája, hogy a démonvadász orosz, aki sosem kötelezte magát el a városnak, de még az atyának sem, lett Velence úrnőjének búvóhelye.

–Az én dolgom lett volna. Nekem kellett volna befogadnom...

Kleo felnézett rá azokkal a hatalmas nedves szemeivel, ami ennyi év után is gondoskodásra késztette.

–Át fogom venni tőle. Kérlek, ha ez megtörténik légy ott és lásd el pjotr-t, nagyon rosszul lesz...

Kleo biccentett, Mona pedig egy kontrolálatlanul elszaladt fájdalmasan őszinte tiltakozó kiáltással emlékeztette, hogy nincs egyedül, még mindig nincs egyedül.

–Talán soha többé nem leszek egyedül, most hogy elkezdtem örülni a társaságnak. Nem akarlak a bőröm alá, a gondolataim közé, Úrnő... Túl rég szolgállak, túl sokat áldoztam neked. Elég volt. - pörögtek kétségbeesett gondolatai.

De a kötelességtudat és annak reménye, hogy a város fennmaradásának az ára ez a paktum ellenkezése ismét megrogyott. Az istennő tartotta meg a várost a vízzel szemben. ha ő elhagyja a várost, az egy éven belül összeomlik, és a világ ezen csodája örökre elsüllyed az agyagos iszapos ajzatban.