DiAmbrose örült, hogy túlélte. Mostanában nem ismerte fel a veszély fizikai formáit, csak a szelét látta. Nem látta a szörnyeteget, csak a bűzét érezte és forró leheletét a bőrén. Legszívesebben egyszuszra gyalogoltatta volna le a sereggel a Kairóig hátralevő útat. De nem tehette. A zúgolódás és elégedetlenkedés így is komoly fegyelmezési gondokkal járt.
Notorreára gondolt miközben lassan poroszkált lovával a csrjésben. Előtte és mögötte a poros szakállas bűzőlgő emberhorda. Undorodott saját maguktól. Notorrea azt mondta neki az első éjjelen, hogy hajón éri a halál, ami hosszabb és fájdalmasabb lesz, mint a két hadjárat együttvéve. Mutatott neki egy képet a jövőjéből, melyben egy furcsaöltözékű alakfején feketetollas álarccal egy csónakba emeli és reszkető testére dobja a köpenyét. Akkor azt mondta Notorreának, hogy nem tervez hajóra szállni. Mire Notorrea elvigyorodott és kéjesen megnyalta kívánatosan puha ajkait, és azt mondta. Menni fogsz ha az hív akiért repülni is megtanulnál.
-Nincs ilyen személy. -vágta rá akkor DiAmbrose. Most sem tudta elképzelni kire gondolt az álomfejtő. Ez volt második útja Kairóba, és az akiért lehet hogy megtanult volna repülni is, nagyjából másfélnapi járóföldnyire van még tőklük, valahol a kemény porors földben, jeltelenül.
Felismerte a sziklál élét, felismerte a szél hangját. És túl a sereg moraján és szagán érezte a nő illatát újra és hallotta nevetését a szélben. Meghagyta az egyik parancsnoknak, hogy haladjanak, neki akadt egy kis elintéznivalója. Majd gyorsabb tempóra ösztönözte a lovát és felkaptatott a sziklák közé. Magát is meglepte a bizonyosság és hevesség, miközben a gyér cserjék között egy ponton leült, és tenyerét a füldre fektetve emlékezett. Újra ott volt azon a hajnalon. Ahogy megébredtek egymás öleléséből, ahogy egyetlen összenézés és máris egyetlen élőlényként vették fel a harcot a sokszoros túlerővel szemben. Mikor végre szétszaladtak az emlékek és felnézett, Helena ott ült a cserje mellett, abban a kék ruhában amiben a haramiavezér oázisában újra látta. A nő mosolygott és csendre intette, még mielőtt szólhatott volna.
-Hosszú életet kívántam akkor, és hosszú életet neked is. Bár mint harcos csak a következő feladatig láttam, melletted úgy éreztem kiteljesedhetek. Szomorú tréfája az úrnak, hogy egyetlen napot adott nekem ebből az életből... mégis hálás vagyok, hogy ennyi legalább adatott.
-Nem tudtam eljönni a hegy mellet úgy, hogy ne térjek ide vissza. Emlékeznem kell a bátorságomra és a gyensegémre egyaránt.
-Megtanultad a leckét, látom.
-Minden leckét megtanulok. Tele van a szívem oktalan félelemmel, és így, hogy már nem vagy élő meg merlek kérdezni, mit látsz? Van e előttem olyan cél miért élni vagy halni érdemes?
-Hajóra szállsz és elbuksz, ahogy meg van írva. De bukásod százak felemelkedését jelenti majd, és amíg ott vagy, és éled ezt a szörnyű frigyet, addig a többiek megmenekülnek. Amint feladod, az a sok, aki még oltalmad alatt kiteljesedhetne elvész. Én ezt elmondom most neked, mert akkor, ott nem fogsz emlékezni szavamra. És mert itt vagy, és mert itt vagyok, és mert neved adtad nekem, mikor semmit nem áhítottam jobban. És mert az életemet kellett volna neved és oldalad helyett kérnem, hát bűnhődöm.
Íme a jövődhöz a jóslat, neked, ki megölted látó ágyasod, mert megértetted, hogy többek buknának tőled vele tartva, mint a boszorkány nélkül. Íme a jóslat, neked, ki születésed óta démonokkal paktálsz le, ki soha nem ismeri fel az ördögöt de biztos ítélettel dönt mégis isten javára, ki a pokolba fogant és a pokolban él, mégis folytonos fény öleli körül:
Hordozója leszel a gonosznak, és formát adsz neki. Lakóhelyet építesz számára és védművekkel véded mindaddig míg az ember felül nem kerekedik a papon, mindaddig míg el nem buksz abban hogy a démont szolgálod, mindenki más biztonságban van. Ezzel a szolgálattal istent szolgálod, mert fékentartod ezt a dámont, kit megölni úgysincs hatalmad, és így a lelkek tovább gyarapodnak majd. Te vagy az, aki féken tudod tartani, senki más. Ha emberként cselekszel elbuksz és elbukik mind ki isten oldalán harcol ellene. Mert egyensúlynak kell lennie a mennyekben éppúgy mint a pokolban és itt a földön e kettő között. Te leszel a nyelv, DiAmbrose, bár akkor már nem e néven ismer majd a világ.
-Zavaros jóslat ez. Zavarosabb, mint álmaim.
-Légy hű. Ez minden. Légy hű, légy igaz és minden bűnöd megbocsájtatik.
DiAmbrose lehajtotta fejét és poros tenyerével megdörzsölte napcserzette arcát. Mikor újra felnézett a szellem már nem volt ott.
Még elérte a sereg utolsó századát, és minden keserűségét, dühét és fájdalmát az ő nógatásukban adta ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése