Valóban van kiért hajóra száll, és kinek parancsára megtanul repülni. Csak egy pillanatra ötlöttek fel benne a jóslat szavai, már el is felejtette azokat. Kérdőn nézett a küldöncre. Az pedig bólintott és futásnak eredt a fogadónagyed felé. DiAmbrose figyelmét annyira lekötötte, hogy el ne gázoljon senkit a lóval, miközben újra és újra felidézte magában a levél szövegét, hogy már a városkapuban állt a küldönc mellett, mikor ráeszmélt a tényre, hogy hajóra fog szállni Alexandriában.
Nem pihentek csak amennyi a lovak miatt szükséges volt és egyetlen szót sem váltottak. A küldöncnek így is hatalmas megtiszteltetés volt ez a feladat. DiAmbrosenak pedig hatalmas teher. Rómába kell utazzon a lehető leggyorsabban. Nincs mód nyafogásra, vélt vagy valós félelmekre a tengerreszállástól. Menni kell, ha a pápa hivat. Remélte, hogy valami nagyobb hajóval utazhat, amit nem dobálhat kénye kedve szerint a tenger. Bár azt is tudta minden hiába, ha a valaminek meg kell történnie, meg fog.
-Indulhatunk Uram? - találta meg tekintetével a kapitány. A lovag csak bólintott és szeme körül a sötét ráncok sűrű hálóba álltak össze.
Az út bár sokkal rövidebb volt mint szárazföldön, így is napokba tellett. Csendes tiszta idő volt, kellemes széllel. DiAmbrose megpihent a fedélzetre kitett nyugágyon. Hagyta hogy a gondolatai szétszaladjanak és testét jóleső zsibbadsággal járja át a tétlenség. Gyümölcsöt és sülthúst evett és jóféle borokat ivott, és bánta, hogy a nagy sietségbe egy ágyast sem kerített magának. A második estén, mikor már megadta magát a sorsnak, hogy így fog meghalni tétlenül, eszköztelenül és kiszolgáltatva az elemeknek egy hölgy ült asztalához a fedélzeten. A hölgy csodálatos pompájú ruhában, játékos okos tekintetével akkor is szokatlan lett volna, vonzó és idegen, ha egy gazdag francia bálteremben áll a lovag elé. DiAmbrose kishíján félrenyelte a szőlőt. Amint újra levegőt kapott sűrű bókokkal kibélelt érdeklődéssel vetette bele magát a társalgásba. A hölgy kedves volt, okos és izgalmas. Velenceinek vallotta magát és kölcsönös szimpátiájuk bizonyításaként módot is ejtettek pár kellemes órára DiAmbrose kabinjában.
A víz ami évek óta hallgatott az ereiben, most felbuzogott újra. Olyan otthonos volt számára ez a nő, mint talán tulajdon anyja sem. Ismerte minden ízét, illatát, testének minden ívét és hajlatát, szavajárásait és gondolatainak logikáját. Mindent megígért neki. Hogy nőül veszi, hogy vérével védi és élete végéig oltalmazza, és megmenti őt a támadóktól bármi áron. És megígérte neki, hogy Róma után visszatér Kairóba és ott várja meg, míg szíve hölgye elrendez mindent Velencében, hogy ők ott egymáséi lehessenek, örökké.
A jóslat egyetlen betűje sem jutott eszébe, ahogy Notorrea és Helena sem. Boldogan hajózott az érzékeit borzolgató nővel, egy nyugodt és napfényes hajóúton Róma felé. Ott elbúcsúzott és megjelent kötelessége szerint a pápa előtt. Aki ellátta pénzzel újra, kitüntetéssel és okiratokkal, majd egy üzenettel küldte Jeruzsálembe újra.
A Jeruzsálemi templom falai között ébredt újra régi tudata. Ott térdelt Isten színe előtt. Számára nem létezett földrajzi pont mi közelebb lenne hozzá mint az a domb és az a templom. Így lehasalt az oltár elé, sírt és zokogott és jajveszékelt. Nem tudta felidézni a jóslat szövegét, csak a tényt, hogy Helena szelleme elmondta neki a sorsát. De semmi másra nem emlékezett, csak hogy legyen hű. Ahogy teljes erejével verte homlokát a márványpadlóba, orrát törte és végül saját vérébe fulladozva találtak rá szerzetesek. Még akkor is, mikor már szinte halálra verte magát a márványpadlóhoz, még akkor is csak bűnösségét és hűségét bizonygatta egyszerre, néha felsikoltott végtelen bűntudatában és kegyelemért könyörgött. A szerzetesek nem tudták mire vélni, rendtársai pedig nem firtatták. Zárkájába zárták, hogy kivárják az inkvizició döntését. A jel ott volt rajta, a szabadszemmel nem látható, de avatottnak világító és bűzlő jel. A lovagoknak nem kellett az inkvizició megerősítése. Tudták anélkül is, hogy lepaktált az ördöggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése