Marco atya kissé megbillent álltában, és úgy figyelt lefele, mint egy vadászkutya. A víz ismét ismét megvonaglott. Az erejétől a dokkok előtt felmagasodott a víz, mint egy hatalmas tengeri hullám. Ahogy a hullám vissza simult a vízbe, erejétől a régebbi, vagy nem olyan figyelmesen vagy pontosan elhelyeztt cölöpök úgy törtek ketté, mint megannyi vörös fogpiszkáló. Marco atya felegyenesedett és látta, ahogy egész házsorok rogynak bele a vízbe.
Futásnak eredt, végig a Costellon le a vízhez, hogy lássa a nyílt vizet. Ott beugrott egy gondolába és emberfeletti erővel lökte a kis csónakot be a főcsatornába.
A hullámok magasra csaptak. Az emberek sikítozva futkostak. Füst szállt fel a házak közül, és néhol kócosan meredeztek gerendák ott, ahol korábban házak álltak.
Marco atya a városkapitány régi palotájához kormányozta a csónakot. Ott kipattant belőle és merohant a nyitott kapun. A belső udvarból a víz kivonult a csatornába. A helyén valami sárgás ragacsos anyag hömpölygött lassan. Ahol a víz elérte, ott apró fényes lények futottak szét belőle, mélyen be a víz alá.
Marco atya döbbenten nézte. Meg sem rezzent mikor a zsilipes kapu döngve becsukódott a háta mögött. Nem hallotta a jellegzetes csúszó hangot, amit a hüvelyből előhúzott kard ad.
Csak nézte ezt az anyagot és azt próbálta megérteni, hogy mi lehet. Látta a szerkezetét, látta az eredetét, a mozgását, érezte, hogy mekkora erő lakik benne. De nem érte fel ésszel, hogyan, honnan és miként szoríthatta ki a ház alól a vizet. Valahol a figyelme peremén érezte a fenyegetést, de az anyag olyan összetett volt, olyan csodálatos, amilyet még sosem látott, és amilyet elképzelni sem tudott eddig.
Lehajolt, hogy belenyúljon. A mozdulat elikezdődött, de nem fejeződött be.
Érezte a fájdalmat, a megszakított levegőt, a megtorpanó vért, és érezte ahogy ezer szálon szétfut a testében a méreg. Ekkor már látta is a mellkasából kiálló kardhegyet. Előredőlt, mint ki halálán van. Teljes súlyával rádőlt a kardra. Ezt a támadó kihasználta és ki is húzta belőle, hogy újra lecsapjon. Nem volt újra. Lehajoltában Marco atya megmerítette kezét a fortyogő ragacsos anyagban és visszafordultában belekente azt támadója arcába.
Kezét, és támadósa fejét úgy emésztette fel az anyag, mint a mellészorult vizeket. Hideg, ezüstös-kék fény támadt elporladó bőrükből. Merco atya felhördült a fájdalomtól. Miközben a támadója beleborult a sárga lébe.
Egy kézzel nagyon nehezen boldogult a hatalmas kapuval. Sérült kezéből percek alatt csak izzó kékesfényű csonk maradt. Amikor a csatornára néző mólóra lépett, már alig állt a lábán. Ahogy már annyiszor, most is a vízhez fordult védelemért. Arccal, sajgó kezének maradványait tartva maga előtt dőlt bele a vízbe. Ahogy kinyitotta a kaput, hogy kijusson a házból, a víz és a varázslatos folyadék ismét összeötközött. Marco aatya eszméletlen testét millió fényes éhes bolyhocska támadta meg. Cincálták, tépték, ahol érték.
Lassan szállt alá. ahogy elhagyta a fénnyel teli vízrétegeket fokozatosan visszatért az eszmélete is. Ott lebegett lassan alá a pokolbéli Velencében. Üszkös romok és éhező Raghagurok közé. Próbálta elhessegettni a húsát tépő fénylényeket. nem sok sikerrel. Mikor végre leért a romok közé talpraállt, és elbődülte magát. Erejétől felborzolódott a romok között szálló füst, sé összébbroskadtak a maradványok is. A fénylények riadtan megálltak. A Raghagurok szinte csak erre vártak. Úgy vetetteék magukat a fénylényekre és az atyára, mintha időtlen idők óta rájuk vártak volna. Az atya magaköré fogta köpenye maradékét és szeretett nyelvén, latinul szólította fel a vért, hogy térjen meg hozzá.
A Raghagurok teste felhasadt és a bennük rothadó sűrű vér, mint páncél rakódott az atyára. Vastagon, mint a sár borította el. olyan vastagon, hogy a visszatérő fénylények hosszan ellakmározhattak belőle, anélkül, hogy az atyában kár tennénak.
Ő elindult a főcsatorna irányába. a szokott köves, sivatagosan száraz ajzat helyett egy bugyborgó tavat talált a csatorna közepén. A buborékok fényesen ragyogó kék magot mutattak. Mint valami kéktüzű vulkán kiömlő magmája. A belőle felszálló sárgás füst gyűlt fel az egykori palotában, úgy, hogy kiszorította a vizet.
Tűz és víz sosem lesznek barátok. De két ennyire különböző létezés is juthat közös célrha, ha ven egy közös helyük.
marco atya érezte magában a vizek szavát. érezte a tarkóján a nyomást. Tudta jól, hogy vannak helyzetek, amikor nem rendelkezik a testével. Sikítva zuhant térdre. A fénylények elrebbentek. Kezei elsüllyedtek a hidegfényű lávában. Lábai lángoltak kénes gázlángokkkal. Porladása, hamvadása olyan gyors volt, hogy végig tudta nézni. Sikított. Hosszú évek óta, most először volt halálfélelme. A láva behúzta és felemésztette a testét.
Úgy lebegett meggyötört teste a víz felszínén, mint egy darab rongy. magához tért ugyan, de arccal a vízben csak a kavargó sötétséget látta. Valaki megragadta az egyik elszenesedett karját. és minden óvatosságot mellőzve egy csónakba dobta.
–Hulla vagyok.- gondolta az atya - bevégeztetett.
valaki beterített egy fekete-ezüst köpennyel. A sebei fellángoltak. Ő vinnyogva vonaglott a csónakban. Valaki tengervízzel locsolgatta. A végtagjait visszaépítő tűz és a vérében keringő víz viaskodott.
Hosszan ringatta a víz a gondolát mire feleszmélt, hogy él. Még mindig él. Üszkös végtagjai ugyan rondán néztek ki és fájtak is, de megvoltak és működtek. a fekete köpenyből csak vékony hártyák maradtak itt ott fennakadva a ruhája maradványain. A gondolás felállt és ellökte a csónakot.
–Új urad van, atya. - hangja hörgő suttogás volt álarca mögött. - Tarsd tiszteletben akaratát és elégítsd ki igényeit. Pont ahogy eddigi uraddal tetted. - a fekete tollak lassan libegtek a gondolás maszkja körül.
–A városé vagyok. Nem lehetek másé.
–Egyességet kötöttek. Te voltál az ára. Becsüld meg magad.
Lassan felült majd felállta gondolában. érezte magában a vizet. érezte a várost és érezte az új erőt, a tüzet is belül.
–Nem adott el... bérbe adott. - a hűséges szolgák elégedett sóhajával hajtotta le fáradt fejét, mintegy köszöntve a körülöttük omladozó várost.
–Ott akarok lenni, mikor meghalsz, atya. Bizonyára gyönyörű jelenet lesz, ahogy isten harsonás angyalai leszállnak és felpofoznak, majd feljönnek érted az enyémek és kitépik az ezer évvel és gondoskodással idecsomózott lelked ebből a bűnös létből. Ott akarok lenni.
Kacaja hörgés volt csupán az atya füle mellett, átka erejéből ettől még semmit nem vesztett. Az atya lesöpörte a válláról kihullott hajcsomóit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése