Az eb

Pjotrban volt valami hierarchikus tisztelet. Akkor is felettesének tekintette Marco atyát, amikor először találkoztak, és akkor sem rebbent meg a szeme, mikor itt, az alapítványnál szembesült azzal, hogy a vérengző démonvadász az alapítvány képviselője. Nem tett megjegyzést és nem utalt közös vérgőzös múltjukra. Marco atya pedig automatikusan hagyta meg Pjotr számára a kívülmaradás lehetőségét. FÉlt tőle, hogy azt elragadja a saját erőszakos múltja, és démonvadásszá akarna válni. Nem tett volna jót a város törékeny egyensúlyának, ha egy ilyen kaliberü figura úgy dönt, hogy pusztuljon mind, ki nem emberi lény. Pjotr nyugodt volt, és két diplomatikus beszélgetésük után az atyában eloszlott minden kétség és aggodalom Pjotrral kapcsolatban. Ezzel együtt meghagyta neki a lehetőséget, hogy távolmaradjon.

Amikor az orosz végül leült az ágya elé, hátát az ágykeretnek vetve, Marco atyának egy megbízható kutya jutott eszébe róla. Majd egy másik kutya, akit kölyökkorában adott Bella Trottininek. Húsvét után jártak már, kicsit csípős tavasz volt. Bella tizennégy éves volt, és álmodozó, lassan lebegő leány. Nem volt kifejezetten szép, de jó szíve miatt mindenki szerette. Marco atya pedig nem hagyhatta ki a lehetőséget, amit ez a szende ifjú képviselt. Mauritio Bruni volt az ideális futár. Marco atya úgy intézte, hogy egy gyönyörű kutyaköjök álljon az alakváltó rendelkezésére. A víz forrt a kis kosár körül, mikor acsere megtörtént. A kölyökutya úgy lebegett alá a csatornában, mint egy kis rongycsomó. Mauritio azonnal becsempészte a kis jószágot a Trottini házba. napokig a sufniban tartotta, majd egy megfelelőnek tűnő pillanatban az emeleti folyosón hagyta, ahonnan a hálószobák nyíltak. Bella azonnal beleszeretett. A kiskutya lassan nőtt, aurája, amit csak értő szem láthatott volna halványan derengett. Abban a házban olyan hétköznapinak tünt, mint egy igazi kóborkutya.

A makettet DonPerino műhelyében készítették, a legnagyobb titokban és a legnagyobb gonddal. Trottini ugyan soha életében nem szedte össze a bátorságot, hogy hozzányúljon, de mindvégig fenntartotta magának a lehetőséget, hogy a makettet használva tegyen kárt ellenségeiben.

Marco atya egy bálon szerzett tudomást a műalkotásról, de akkor már késő volt. Agusto és a és az öreg Perino olyan jó munkát végeztek, hogy csak kétölnyi távolságból lehetett megszemlélni a mesés város kicsinyített mását. Szép búrát emeltek köré, és Trottini úgy feszített előtte, mintha ő építette volna. marco atyában meghűlt a vér és lázasan igyekezett heteken, hónapokon át valahogy megszerezni a makettet.

Szerenscére többen is fáradoztak ezen, így az atyának nem kellett hús-vér valójában probálkoznia. Bár a mágikus sérüléseket így sem kerülghette el. Többször nagyon komoly csapásokat szerzett. Sokszor egy hajszálon múlt ép elméjének megőrzése. Végül Trottini a sorozatos betörések miatt beszüntette a bálokat, és a vendégeskedést a palotájában.

Bellát nem érdekelte a makett. Így mikor idős szülei halálakor a ház és benne a makett teljesen az ő fenhatósága alá került, felvitette azt szülei egykori hálójába. Apja testőre, Agusto az öreg Trottini halálakor annyit kért Bellától, hogy élete végéig hadd maradjon a házban, lehetőség szerint a makett mellett. A jószívű Bella ezért megengedte, hogy a testőr öreg napjaira a Trottini ház legszebb hálószobáját ossza meg a városmakettel. Bella kuityája eközben tovább növekedett. és bár a testőr és a kutya ki nem állhatták egymást, Bella nem talált kifogásolhatót abban, hogy a kutyát is be-beengedje a makett közelébe, esetleg Agusto bácsi ódszkodása ellenére is. Annyira sajnálta a szűkölő jószáot, ahogy kaparja a hálószoba ajtaját.

Marco atya ha nagyon rákészül, bejuthatott volna a palotába, de az ára a műveletnek túl nagynak tünt. Trottini megszállott és bolond volt. Ha igazán sarokba szorította volna, komoly kárt tehetett volna a városban a maketten keresztül. Bella nem tudta, hogy milyen egyszerű és pusztító fegyverrel lakik egy házban. Agusto, a testőr pedig sokkal jobban képzett és Trottinihez a végletekig hűséges varázslóként minden nap tovább erősítgette a palotán magán és a makettetn is a távoltartó és védőköröket.

Marco atya időnként kiült a csatornára, szemben a palotával, és figyelte annak fényeit.

–Amíg úgy vigyázol arra az asztalra, ahogy én is tenném, nem megyek be. De jól csináld, Agusto, mert ha elbuksz, mind elbukunk.

A kutya nőtt és egyre csendesült. Sokszor napokra megfeletkeztek róla. Agusto is természetesnek vette a közelségét, és mikor közeledett az öreg testőr halála, a kutya őt is melegítette testével, és nyüszögve nyalogatta annak öreg májfoltos kezét, míg ki nem húnyt élete lángja.

Bella unokája Fabrio már nem is látta a kutyát. És Fabrio unokája, Hugo már csak mint a furcsa palota számos kísérteties jelenségének egyikeként gondolt, a kövön nyugodtan kopogó körmű hatalmas dán dog formájú kutyára. Megérinteni sosem tudta, mert a kutya olyankor vicsorgott és morgott. Az időközben újra a nappali díszévé vált városmakett változásait senki nem vette észre, ahogy azt sem, hogy a kutya csak és kizárólag akkor bukkan fel, amikor valaki túl közel merészkedik az impozáns műalkotáshoz.

Kezdetben az atya látott az eb szemével, hallott a fülével. Később ahogy lassan kifakult az erő ebből a varázslatból elvesztette a kapcsolatot az ebbel. Ahogy teltek az évtizedek a város néha megajándékozta egy-egy futó pillanattal a kutya érzékelte valóságból. Így tudta, hogy a makett nincs veszélyben, és azt is érezte, ha elgondolázott a palota előtt, hogy Agusto és később a kis Peppino játékból továbbszőtt varázslatai töretlen erővel védik a házat.

Mire Fabrio meghalt az atya biztos volt benne, hogy ő maga egyedül, vagy akár a kutya segítségével sosem tud a maketthez elég közel kerülni. A palota védművei az ezredfordulóra olyan erősekké váltak, hogy a kutya létét is elfedték, nemhogy rést találhasso rajta egy mégoly kitartó fürkész is, mint az atya.

A palota elveszett, a fókusz átkerült a csatornába. - gondolta Marco atya. - Légy könyörületes, ha tévedek.

____________________________________

Velük ment, mert velük kellett menjen. Ott voltak és akár életüket is adták volna az ő ügyéért. Lojalitásuk és hűségük több volt kötelességnél. Szerették őt. Az apátia és a kilátástalanság sivatagában elméje legpusztítóbb fegyverét szorongatva hagyta, hogy a homok beférkőzzön a ruhái redőibe és így rondolatai réseibe is.

Olyan közel volt a vége, és ők visszahozták. Közel volt és ő megadta magát, de ezek a fiatal alig élt tanoncok visszarángatták erejüket a végsőkig kimerítve, életüket nem féltve, lementek érte a pokolba és visszahozták....

A végtelen, az örökké és a soha végeslétü lények illuziói voltak csupán. Az ő életének is kell vége legyen egyszer. Emlékezett hogy csalta tőrbe vagy csábította el a város. Nézőpont kérdése volt csupán. Ott a sivatagban azt is értette már, hogy miért pont őt és miért nem mást. Istenbe vetett hite rendületlen maradt, de önnön képességeibe vetett hite elenyészett.

Mona bukkant fel, ifjúi hévvel, dühvel és felpiszkált igazságérzettel. Kiabált és veszekedett vele, azon a búgó mély hangon ami annyira jellegzetessé tette, hogy évszázadok múltán is emlékezni fog rá.

Át akarta adni neki a kardot.

– Ölj, Bábjátékos. Ismerd meg a vér, az őrület és a pusztítás ízét. Aztán gyere vissza és meséld el milyen....

De Mona nem nyúlt érte, és mire elszánta magát Marco atya is meghozta a maga döntését. A kor nem lassította le a gondolatait, csak erejét vette el elszántságának.

–Veled megyek. - tudatta a lánnyal, és a sivatag homokját hosszú talárjával magával rántotta a zsinórok erdejébe.

A palota védtelen volt. Őrizetlen és elhagyatott. A szerte heverő rongyok mutatták kik küzdöttek érte és ellene. Démonok - gondolta - nem emberi indítékokkal. De lehet, hogy hiba volt nem bízni egyikben sem? Démonok, nem emberi indítékokkal. És ha bejutottak, és itt voltak, miért nem nyúltak a városhoz mégsem?

A rombolás ott volt, a pusztulás a maketten. Marco atya Mona szemeivel mérte fel az asztalt. Igen. Az összecsapás itt is folytatódott, és az, kinek maradványai a makettasztal mellett hevernek, volt az, ki estében belesodort a védtelenné vált házsorokba.

Mona fejében is összeállt a kép. Az éjjel leomlott kerület, emiatt omolhatot le. Egyszerű, nyers és primér szimpatikus kapcsolat. Mint az afrikai vudu-babáknál.

– Hogy hagyhat egy ekkora erejű lény ilyen könnyű támadási felületet magán? - értetlenkedett Mona.

– Én hagytam. - Gondolta az atya szomorúan Mona fejében, miközben gondosan körbebástyázta magát, nehogy a lány bármit is észrevegyen tipródásából és önmarcangolásából.

A palota üres volt. A Forrás pedig valahogy utat talált ismét, hogy felszínre törjön. A palota közepén elterülő medence vize lassan elpárolgott és helyét a ragacsos sárga és kék nyers energia töltötte fel. A bőrüket égette finoman, mint a nyári esték lebukó utolsó napsugara. lassan sűrűsödött és formálódott egyetlen narancsnyi halálos bombává.

A makettet figyelték és gondosan védőbúrát emeltek köré. Romeo a kutyát kereste, akinek aprócska szobrát megtalálta a makettpalota nappalijában álló makett makett alatt.

A kutyát, akit védelmezni állított ide valaki.

Marco atyában felizzottak az emlékek az Ebről. Ahogy annak idején áttört a kapun, ahogy betört a házába. Ahogy felizzottak a bútorai és a levegő, miközben megmutatta magát neki. Az atya akkor még tudott csodálkozni, akkor még izgatták a kapun áttörő lények. De soha, egyetlen démon sem állt elé így, ahogy az Eb. Eredeti saját formája betöltötte a házát és elvakította az érzékeit. Kanyargó indás lénye könnyed volt és hangtalan. Suttogó hangja simogató volt, és erje lassú és halálos mint egy óriáskígyóé. Összehúzta magát akkorára mint egy ló, és gondosan behajtogatva minden csápját és indáját lekuporodott az atya lába elé.

–Te vagy a helytartó, engedd hogy itt maradjak a kapu külső oldalán. Cserébe hűen szolgállak téged, és a Kaput anyagi életem utolsó percéig.

–Utolsó percéig... úgy legyen! - Talált vissza a hangjához az atya. Sokkal később hívta magához az addig hínárként mindent benövő entitást, hogy adja esszenciáját beleépülni egy kiskutyába.

Az Eb, - mert magában mindnek nevet adott, és mert évtizedekig kutyaként szolgálta - cseppet sem zavartatta magát a fiataloktól. Megjelent és befeküdt az asztal alá. Marco atyában ettől felbugyogott valami egykor volt felelősségtudatából. Azt hitte az Eb már réges rég halott. De az Eb ott volt, és hagyta, hogy Romeo megsimogassa hatalmas fejét.