Pookah írta: Mona a falon

Ült a falon a Kleo teraszán, és csurogtak a könnyei. Mona ritkán sírt - bánat, öröm, düh, agresszió vagy félelem szívesebben talált utat magának a kezein keresztül, testet öltve egy-egy marionettben. Most sem húzta soká a bőgést, rágyújtott inkább ismét egy cigire. A nikotin fókuszálta a gondolatait és megnyugtatta. "Mióta itt vagyok, egyre többet bagózom" - gondolta. "Meg kell kérnem Kleót, takarítsa ki a testem..." Összeszedte magát és átgondolta, hogyan tovább. Azt tudta, hogy Marco atya mellett akar maradni még egy ideig, akárhogy is érez iránta a férfi. Az utóbbi napokban nem jutott hozzá a munkájához, ami amellett, hogy továbbra is kedves volt a szívének, hivatalosan a maradásának a záloga. Nem akart az atya jóindulatára apellálni. Átszámolta a napokat és fejben újraosztotta a munkát. Majd a szobájában papíron is pontosít, de azt már látta, hogy bele kell húznia egy kicsit. Nem veszélyes a helyzet, de nem is lazsálhat túl sokat. Nem baj, legalább valamivel eltereli a figyelmét arról a tényről, hogy úgy tűnik, Marco atya nem viszonozza az érzéseit. Mona tűnődött. Nem számított heves vallomásra az atyától, de voltak pillanatok, amikor azt gondolta, vannak esélyei. Néhány rajta időző, hosszú pillantás, vagy azok az alkalmak, amikor sikerült megnevettetnie... Mona szeretett és tudott hatással lenni másokra, és művészként meg is érezte legtöbbször, amikor ez megtörtént. A múltkor Kleo is úgy látta, mintha Marco atya hajlana Mona felé. "Umm. Ebben az esetben mindketten tévedtünk." Nem áltatta magát azzal, hogy majd szépen lassan beleszeret az atya, vagy hasonlók. Ráadásul számított rá, hogy a férfi figyelni fogja, túlvan-e már az egészen. És ő azt mondta, azt ígérte, csak egy csókot kér. Nem tehet úgy, mintha többet akarna, hiába tudják mindketten, hogy valójában tényleg többet akar. Úgy tisztességes, ha tartja magát ahhoz, amit kimondott. Ráadásnak elképzelhető, hogy Marco atya elküldi, vagy képes belenyúlni az agyába és kitörölni a szerinte nem kívánatos részeket, ha terhessé válnak számára Mona érzései. Mona megtett volna hasonló dolgokat szívbaj nélkül, ha úgy gondolja, ezzel használ a másiknak. És pontosan tudta, az atya sem szívbajos. Kitörölhette volna az érzést ő maga is magának, talán, ha elég ügyes, de nem akarta. Fáj persze, cudarul, a visszautasított - pontosabban a sajnálattal és aggódva, de mégiscsak elhárított - szerelem... jelenleg jobban, mint bármi más. De ez majd változik, ő pedig nem bolond, hogy lemondjon erről az új, sosem tapasztalt, élességében is édes érzésről. Tegnap éjjel nedves álmai voltak az atya főszereplésével, és felébredve megdöbbenve vette tudomásul, hogy lehet így vágyni valaki érintésére, hogy az fizikailag fájjon. Nem teljesen értette magát, és ez is érdekes volt, figyelni a saját vágyait, reakcióit, egyszerre kívülről és belülről, eltávolodva és nagyon is benne élve. Megintcsak arra jutott: maradnia kell. Maradni akar.
Eszébe jutott, hogy Marco atya talán félelemből nem mond igent a ki-sem-mondott kérdésre. Fél, hogy túl sokáig élt ahhoz, hogy szeretni tudjon, vagy hogy mibe keveri Monát, ha felvállalja őt. "Nem mintha nem keverne bele minduntalan a zűrökbe" - gondolta mosolyogva. Talán attól fél, hogy Mona túl fiatal, vagy éppenhogy attól, nem él elég sokáig. Vagy hogy gyereket akar, vagy elmegy, mert normális életet szeretne élni... Ezen a ponton leállította a fantáziáját. Nyilván ez mind lehetséges, de ha ezekre a lehetséges indokokra gondol, reménykedni kezd, amit nem engedhet meg magának. Csak akkor van esélye kibírni ezt az egészet, ennyire közel az atyához, ha tiszta fejjel, világosan és racionálisan gondol a saját állapotára, helyzetére, és az atya érzéseire. Illetve azok hiányára.

A hóval teli horpadt bádogbögrében (amit Kleo csikkgyűjtőnek helyezett el) elnyomta a cigit, leszökkent a falról és bement a házba. Visszafojtotta a késztetést, hogy a folyosón elhaladva befüleljen a szomszédos szobába, ott van-e az atya. Bement a saját, megszokott és megszeretett szobájába. Egyelőre el sem tudta képzelni az életét máshol és máshogy, mint itt, ebben a házban, ezekkel az emberekkel körülvéve. Római élete, a szülei és a régi barátai olyan messze voltak tőle, mintha csak filmen látta volna. Szerette őket persze, mint nagyon távoli, kedves emlékeket, de nem tudott rájuk valóságosként gondolni. A félénk és finom Kleo, aki tüskékkel védi magát, mint egy érzékeny virág; a bolondos és élvhajhász Romeo, aki a tűzbe is beugrott volna a barátaiért; a hol csöndes, hol harsány orosz, Pjotr, aki még elszántabban próbálta óvni a függetlenségét, mint Mona, és aki végül inkább szintén a többieket választotta... Miattuk is ki akart tartani, az ő barátságuk és társaságuk érdekében.
De ahhoz, hogy kitartson, valakivel meg kell osztoznia a keserűségen, a kétségeken és az ezek felett fátyolként lebegő örömön... Elővette Simonetta babát a bábok mögül. Gyengéden levetkőztette, és nagy gonddal, időt nem sajnálva egy töviskoronás, vérző és rózsákkal körülvett szívet rajzolt-festett a báb szíve fölé. Igyekezte minél tetoválás-szerűbbre. Simonetta babának egyébként tényleg volt szíve: Mona egy szív alakúra csiszolt, gyönyörű, fazettás hegyikristály-darabot rejtett az agyagba, amikor 17 évesen a babát megformálta. Mindössze kétszer húzta ő a szívecskés papírt Nanna húsvéti cassatájából, először 5 évesen, akkor állatkertbe akart menni. A második kérése ez a kristály volt. Az apja szívta a fogát, de végül hang nélkül kifizette a rendkívül drága darabot - valószínűleg a guta üti meg, ha megtudja, hova került végül a kő.
Aztán nekilátott a munkának. Simonettát az asztalon hagyta, nem akarta, hogy elkenődjön a festés, néha rápillantott munka közben. Szerencsére a készülő előadás kitöltötte a gondolatait hamarosan, eltűnt tér és idő, csak a báb és Mona kezei léteztek. Kijavította az illesztési hibás térdeket, összeszerelte a darabokban heverő Pierro-t, felöltöztette, felzsinórozta és a tartókeresztekhez kötözte a zsinórok másik végét. Szerette is, meg nem is ezt a részt. "Mintha tűre döfnék egy pillangót...", ugyanakkor szinte érezte, amint a mozdulatlan bábot a mozgás lehetőségének végtelen variációi töltik el. Megtáncoltatta a kész Pierro-t, hogy kellően mozgékony-e, tartanak-e a zsinórok, könnyedén működik-e a mozgatás. Mona marionettjei eléggé bonyolultak voltak, két kézzel kellett mozgatni őket. Előre gondolt arra, hogy egyszerre két bábot is kell majd az előadás során mozgatnia, ezért úgy intézte, a fő mozgási pontok kerüljenek egy keresztre, a másikra a finom mozgatást szerelte. Átgondolni, hogy mikor mit mozdít meg, így kicsit bonyolultabb volt eleinte, de szükség esetén a finomabb mozgást ki tudta iktatni. A darabban volt egy tömegjelenet, ezzel kapcsolatban még kissé tanácstalan volt. Azt gondolta, megkéri a többieket, segítsenek neki. Amíg ő a szerelmi vallomását eltáncoló Pierro-t mozgatja ("Hát ez egy vicc" - gondolta kicsit cinikusan), a többiek meg tudják annyira mozdítani a többi bábot, amennyire szükséges. Egy metronóm mondjuk kell hozzá, a hangot úgyis később teszi alá. Nem szívesen kevert volna varázslatot mindaddig a darabba, amíg anélkül is meg tudja csinálni.