Visszaúton

Kavargó hangok, szagok és színek voltak csak. Valahol a tudata mélyén a viaskodás kicsit szelidült. Gondolta, hogy a diákok, az ösztöndíjasok hozták ki. Eszége jutott Kleo is, törékeny testével és rémült elméjéval, ahogy mégis megfeszíti magát és bátran helyt áll, gondolkozik, tesz és óv, olyan magától értetődően, mintha sokévnyi közös múltjuk lenne. Mona is eszébe jut, hallja a hangját, érzi a közelségét. A harcos, aki művésznek állt, hogy elméje erejét ne használja ki senki.

A teste szinte minden sejtjét újra kellett építenie, és ezúttal nem ment volna egyedül. Ő annyira meggyengült, hogy nem bírta úgy segíteni az életbenmaradását, mint korábban. Kleo is és a Bukott is segítették. Felismerte a köpeny szagát. A színe más volt ugyan, de a hatása a régi. A Bukott felbukkanásai, bár többnyire segítségnek tüntek, Marco atyát mindig a végnapokra emlékeztették. Volt egy olyan szinte bizonyosság erejű érzése, hogy a Bukott fogja egyszer, végre, elvenni az életét.

Az ébrenlét homályos körvonalú foltjait gyorsan váltogatták az ájulás jótékony üressége.

Végül ott állták körbe, elmosodó körvonallal, belassult mormogó hanggal az ösztöndíjasok. Bennino atya jutott eszébe. És bár a szoba és az alakok benne szétfolyó tintapacáknak tűntek, Bennino atya alakja élesen kirajzolódott a feje mellet. Az atya mellette térdelt és feladta rá az utolsó kenetet. Mondott érte egy imát és feloldozta bűnei alól. Ebből tudta Marco atya, hogy csak illúzió, csak képzelődés. Bennino ma már nem oldozná fel. Mikor megértette mi lett belőle mélységesen felháborodva elrohant, olyan szörnyű átkokat hagyva maga után, amik önmagukban is elegendőek lettek volna hogy a pokolban érezze magát.

,

Bennino talán már nem is élt. Idő, helyek és arcok összemosódtak. A fiatalok körbeállták. Felismerte az ororsz jellegzetes dörmögését, érezte Romeo izzadtságát vérrel keveredni, érezte az alkoholt Kleo bőrében, mint valami tartósítószert, és hallotta Mona semmivel össze nem téveszthető hümmögését. Meg akart halni. Ki akart szállni. Alá akart szállni a pokolba. Mert van egy pillanat, amikor már vágyik egy tömeggyilkos is megfizetni, csak legyen már vége a rémálomnak.

–Beérem mára egy hugyozással is, ha nem engedtek meghalni. - hallotta a fejében önnön hangját, saját szavait évszázadokkal korábbról, valahonnan észak-afrikából.

– Vécé - suttogta Kleonak, aki azonnal odaintette az oroszt és kitessékelve mindenkit kettesben hagyta vele a homályos körvonalú szobában.