Végül.

Álltak mind a cölöpök. Felettük lassan lélegzett a víz. Mint titkos szerető, rálehelt a Holdra, majd visszavonult. A csónakok rótták szokott köreiket. A város újrahúzva kereste egykori önnmagát. Visszaköltöztek a városlakók, immár nagyobb lelkesedéssel, mint előtte. Új tulajdonosok feszítettek büszkén középkori hangulatú házaikba. Eredeti stukkók, ablakívek, zsaluk és tetőcserepek közé sok mai tégla és falelem keveredett. De a városka pont úgy nézett ki, mint a képeslapokon és mint sokévvel ezelőtti családi képeken. szerelmespárok andaloktak aprócska hídjain, túristák lepték el szűk, kirakatoktól szinesen világító sikátorait. Pizzáztak az éttermekben és kávéztak a San Marco terén. A székesegyház változatlanul, mintha porcukorból préselték volna, várta azt a szelet ami elfújja. Mellete a Dózse-palota tornyát is visszaépítették.
Karnevál volt. Színes vakukattintgatós nyüzsgés. Romeo teljes pompában, a régi vatikáni pisztollyal az oldalán rótta az utcákat. A lassan visszaszivárgó démonok tisztelettel hajoltak meg előtte. Ő egyikhez sem szólt, csak fogadta üdvözlésüket.
Volt hogy hetekig nem szólalt meg. Meghirdette az Alapítvány pályázatát újra. Fogadta a beérkező pályaműveket. Mona bábjait egy szakemberrel felmérette és az Alapítvány régi épületében kialakított miniszínházba vitette. Hivatott egy hatfős társulatot, akik több darabot is szinpadra állítottak belőle.
Karnevál idején, esténként beült a kis színházba és megnézett egy darabot. Amikor nem karneváli időszak volt néha elővette Mona darabját, amibe még az atya is mozgatott bábot és azt nézegette. Egy üveg bort őrizgetett Cleo csodálatos készletéből.
Daefa illatszerboltot nyitott a Calle Bontenninin és remekül megélt. Voltak mindnféle kuncsaftjai. A szinitársulat mellett elfért ő a fenti szobákban, ami egykor Monáé illetve az atyáé volt. Összenyitotta őket lakosztályá. Romeot nem érdekelte. A szobák hű másolatait brendezte az új házban.
A csodálatos makett külön szobát kapott. A Platán terebélyes fává nőtt már már csodával határos tempóban. Árnyékában meg lehetett pihenni. Cleo növényei dúsan burjánzottak mindenki örömére. Az alapítvány támogatottjai vidám fiatalok voltak. Hasonló tehetségekkel, mint annak idején ő maga. De senkivel nem akart olyan bensőséges viszonyt kialakítani.
Mint Velence főépítészének bőven akadt munkája a helyreállítás után is. Komoly szaktekintélyként tartották számon, pedig nem töltötte be még a huszonötöt sem.

Nem hagyta el Velencét. Képtelen volt rá. Érezte a vérében, a szívében és az agyában minden rezdülését. A Bukott, akit angyalként Nimohielnek hívtak elhagyta a várost, elhagyta Romeot és vele a földet is. Feljutott, visszatért istenhez. Romeo emlékhelyet állított neki a kertben, ahol élt, az öreg fái között. A házát rá, Romeora hagyta. Bár erről hetekkel később értesült csak a hivatalos papírok megérkeztekor.

Karnevál volt. Hangosan hömpölygő tömeg, locsogva libbenő víz, kellemes száraz téli nap, szürklésen átderengő hideg sárga fény. Romeo teljes pompával haladt lassan a Rialto felé. A hídon megállt és lassan körbefordult. Időnként, ha gondolataiba vagy a város érzésébe mélyedt hallani vélte Cleo nevetését. Néha megérezte Mona parfümjét, vagy hallani vélte az atya székének nyikordulását ahogy hátra dől ebéd után.
Most a hídon becsukta a szemét a pestismaszk mögött. Lassan fordult körbe, hogy érezze a várost és benne a forgatagot, és érezze, hogy miért van még itt.
A körvonalak elkenődtek.
Nimohiál állt a hídon. Pengéi vakítóan fényesek. Hófehér alakja összeszűkült, mintha beszívná magába a fényt. Aztán a pengék megperdültek és egyetlen pontba böktek mind. Romeo csukott szemével látta ahogy a pengékből, mint fecskendőből árad szét a fény és jut el a világ olyan rétegeibe, ahol normálisan semmi keresnivalója. Nimohiel felnézett rá. A csillagok kihúnytak a szemében és bőre felrepedezett, megszürkült.
Romeo kinyúlt felé. az anygal mintha elmosolyodott volna és kitépte a világba fúrt lüktető sebből a pengéit.
A fény lefcsapott rá, mint egy lángnyelv és elemésztette az egykori démont. A sötétlő lukból mint füst szállt fel a fény maradéka. Úgy húzott fel a lukból valamit, ahogy horgász feszíti ki a halat a tóból. Egy kuporgó alak, amint éppen felkel fektéből. Egy körvonal csupán.
Romeo megbicsaklott, mintha összetört tükörben tükröződne csak. Nimohiel fénye elvakította, pedig csukva volt a szeme.
Édes földszag és víz, és virágok illata, frissen kettétört húsos szár...
Romeo felkiálltott, de nem mozdultak a lábai.
A bőre illata sem, de az íze sem változott semmit. A csókja a régi volt.