Marco atya lerakta a zsákját Mona lábához. Elbúcsúzott Dantétól és Lorától, Pjotrral hosszan fogtak kezet, kicsit meg is lapogatták egymás vállát. Aztán Monára nézett.
- Na jöjjön ide, kislány - olyan gyengéd volt a hangja, hogy Mona nem bírta tovább és kibuggyantak a könnyei. Odalépett az atyához, aki a legnagyobb természetességgel ölelte magához. Mona elbújt a férfi ölelésében. Zokogott.
- Tönkre áztat, Mona - az atya hangjában mosoly rezgett, erős kezei a lány haját simogatták. Mona egyszerűen képtelen volt válaszolni, elszorult torkán nem jött ki hang. Végül belinkelt a férfihez, még egyszer, utoljára. Az atya ugyanazt a középkori páncélt viselte, amit mindig, de sisak nélkül, hajadonfőtt állt, rövid hajába beletúrt a sivatag szele.
- Gondoltam, összesírom a páncélját is.
Az atya mosolygott és kinyújtotta a kezét Mona felé.
- Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de önző módon azt reméltem, kicsit később - mondta a lány.
- Nekem már így is az elviselhető határon túl. És az emlékeim a magáé, Mona. Nem veszem vissza.
- ...és megnézhetem?
Marco atya felnevetett.
- Mit gondol, miért hagyom itt magának, drágám? Közel hétszáz év talán elég lesz belőlem, még magának is.
Mona nyelt egyet. Lassan az arcát takaró fekete kis álarchoz nyúlt és lassan levette. Az atya értőn figyelt. A maszk alatti összevagdalt kislányarcon lassan-lassan varasodásnak indultak a sebek.
- ...én... köszönöm, atyám, hogy...
De Marco atya csak megrázta a fejét, és hüvelykujjával végigsimította a Mona ajkait kettészelő hosszú vágást.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése