Pokol

A motorcsónakok zsúfoltak voltak. Az egyikben a lovagok, becsipve, mohó pillantásokkal méregetve a nőket. A kormánynál Dante ült, és időnként rámorrant a három templomosra. Azok zsémbeskedve végül kártyázni keztek, amivel hamar visszanyerték féktelen jókedvüket.
A másik csónakban az atya vezetésével Cleo, Mona, Lora és Pjotr telepedett le. Romeo hosszan nézett utánnuk. Hosszan ott állt még akkor is, mikor a társaság már a San Mitchell előtt álló uszályról is eltűnt.

Reszketve várta az indulást. A holmijait gondosan elpakolta a három nagy ládába. A páncélt letisztogatta. A kereszteket és dobozokat, régi bibliát, levelezéseit, mindent gondosan elcsomagolt. Nem zárta le a ládákat, csak betolta a sarokba. Romeo majd eldönti mit kezdjen vele. Nem érdekelte, mi lesz a tárgyakkal, ő csak rendben akarta hagyni a tárgyait.
Mona kopogott be közben. Zavarban volt kicsit, de hamar a kérésére tért. Kellett némi rázendítés a hajhajmáira, hogy elég hosszú legyen az a tincsnyi haja, amit Mona elkért. Marco atya tudta, hogy bábokba kerülnek majd a tincseik, hogy így éljenek tovább Mona emlékezetében és életéban.
Tudta, hogy nem tér vissza és csak remélte, hogy valami számolható időmennyiségig kell csak a pokolban bűnhődjön.
Ját már odaát.

Nimohiel megállt a térség közepén. Ő automatikusan szemben állt meg vele. Ő fogja átvini őket, bár nem tudta hogyan. Rovarszerü hatalmas üres szemei szenvtelenné tették tekintetét.Szájtalan arca maszk volt, testbeszéde, mozdulatai kimértek és elegánsak voltak.
A szemei változtak legelőször. A fekete űr csillagjai közelebb jöttek. Nimohiel kibontotta angyali formáját és penge ujjait egy pontba fogta. Egyik kezét az égbek emelte, mintha a pengékből összeálló tűvel akarna esőt fakasztani a Velence felett összegyűlt felhőkből. Míg másik kezével szinte lyukat ütött ahajóba. A két pont között félúton a feje, amiből a két hatalmas szem meredt rájuk.
-Vigyél. - suttogta Marco atya és alig tudta megtartani magát egyre jobban remegő lábain.
Nimohiel szárnyai kimerevedtek. Égnekemelt kezén remegés futott végig, majd mint foncsor egy régi tükrön, berepedezett. Száraz pernyeként potyogott alá a bőre, a húsa. A szárnyai hegye is repedezni látszott. Repült róla a toll mint a hópihe, alatta mumiabőrt idéző aszott fekete hús maradt.
A földnek döfött pengék lyukat vágtak, ahonnan hideg fény ömlött szét, feloldva az anygal kezeit. Ahogy a két terülő hatás a fény és a pusztulás találkozott Nimohiel fejénél, az anygal szemeinek csillagai elszineződtek. Pontszerü lézerfény csapott ki az űrből, és fakult fehérből pirossá. Mint orvlövész irányzéka reszketett rajtuk. Nimohiel eltátotta a száját. Az addig egybefüggő bőr felhasadt mint kettétépett kelésben lévő tészta. Fájdalmasan, nehezen, nyúlósan és nedvesen nyílt, torkából vörösen világított elő a pokol. A száj nőtt, és lassan betöltötte számukra a világot. Úgy zuhantak az angyalon át a semmibe, mint köldökzsinórját vesztett asztronauta.

Megszüntek az irányok. Forgás és zuhanás, hányinger, légszomj, pánik. Se színek, se szagok. Nem voltak formák, se gravitáció. Nem látták egymást, de még saját testüket sem. Gondolataik a pánik és a veszteség között hányódtak. Mrco atya repült. kioltotta a félelmet. Úgy zuhant bele az ítéletbe, mint akinek semmi félnivalója nincs.
Aztán lett talaj a lábuk alatt. aztán meghallották egymást. Ő Helenát hallotta és Zeldát, Ninát és az öreg Bossonit. Bossoni oda is jött hozzá és megpofozta. Üvöltözött vele a macska miatt. Majd a kis Theresa miatt is. Pont úgy, mint akkor. Most már értette és érezte is. A könnyek elindultak.
-Bocsáss meg. - suttogta így, száj nélkül. Bossoni mester legyintett és eltünt.
-Most vagyok. Most vagyok... - mondogatta mikor Mona elméje rátalált. A rutinok elsodorták. Felvette háta kapcsolatot velük. Újra egyben volt a csapata, újra észnél volt ő maga is, és lehetett egy feladatra koncentrálni. A bűnhődés ismét elnapolódott.
-Még nem jött el az idő. - gondolta. Aztán megérezte Isten melegét. Felnézett és meglátta a tűnyi fényt, ami lassan szélesedett ki és lett állandó társa. ahogy a többieknek is.
-Mint szinpadon megvilágított bohóc. - gondolta, ahogy felmérte a fénykört maga körül. Végignézett a csapatán. Cleo nem volt jelen fejben. Ott maradt a szíve és így minden gondolata Velencében. Képtelen volt koncentrálni. Marco atya szerette volna megborzolni a lány haját, odahúzni aztán magához és megölelni, mint egy gyereket. Olyan volt neki, mint a lánya. De nem tehette, mert nem segített volna Cleon. Gyengébb lett volna itt és jobban fájt volna neki, még ennél is.
-Nagyobb volt ez az ár, mint amit megért, kicsi lány. Szabad választásod volt, Cleo. Annyira sajnálom. - Hosszan nézte őket. Mona erős volt és eltökélt. Benne is volt gyász, de volt benne elszántság és élni akarás is. Pjotr, a legjobb katona higgadtan várta az utasításokat. Nyugodt volt és koncentrált még itt is, még igy is. Elégedetten nyugtázta, hogy Nimohiel fényköre rá is rávetül. Dante gyakorlottan tartotta rendben a lovagokat. Lora pedig... ahogy az várható volt fájós emlékekkel, erős rosszérzéssel és gyanakvással lépkedett a semmiben.
-Menjünk, atyám. Mert a változatlanság maga a halál.
Marco atya elmosolyodott ezen. A statika a halál, a dinamika az élet. Hát ezért nem tudott meghalni oly hosszan?

A táj kiterült a lábuk előtt, mint egy vastag szőnyeg. Dombokat rajzolt valami a távolba. Ágyúdörgést. A lovagokat szétküldték Isten hírével. Hívják elő mind az egykori anygalokat, mert eljött az ítélet ideje. A lovagok, akik idelent újra démonokká váltak, mint három embermagas középütt felpuffadt giliszta feszültek a kietlen tájba. Ott lógtak, míg az alsó végükön ki nem kelt mind belőlük, a sok apró féreg. A föld elnyelte őket, hogy eljutathassa az egykori angyalokhoz.
Az ágyúdörgés hangzavara hivogatta őket. A robbanások követ és húst is pusztítottak. Az atya egyre erősödő deja vu-val indult feléjük, olyan erős vonzást érezve, mindek ellent nem tudott állni.
Mona összerakta, hogy ez a dombság és az azt lövő fegyverzet Dante, Marco atya és Lora emlékeiből táplálkozik. De ez mit sem számított, hiszen ő éppoly valóságosnak látta a lábuk elé pottyanó és tovaguruló férfifejet, majd a robbanások nyomán halk puffanásokkal földet érő végtagokat.
-Egyszerű, mint a pokol. - mormogta Dante gyerekkora egyik mondását. Akkor azt hitte ez szimplán tüzet jelent.

Az egykori angyalok legtöbbje eléjük járult. Formája nem soknak maradt. Többnyire csak a lényegük tért meg hozzájuk. A néma eső, a parázsló tüzek, és a szubjektív sebesség angyala éppúgy, mint a zárt terek otthonosságáért felelős, vagy a havazás süket csendjéért felelős, a tenger színeiért vagy a madarak röptéért felelős angyal. Nem volt szó itt megbocsájtásról vagy ítéletről. Isten szava annyit mondott csak, van e rá szükség még a teremtésben, vagy nincs.
Marco atya kimondta a szavakat, amit a parancs diktált. Zengőn és erősen, ahogy mindig is beszélt, a templomban vagy a karneválon, a katonáinak vagy a kocsmában. Erő volt a szavaiban most is.
Voltak akik megőrültek idelent. Voltak akik nem fogadták el az ítéletet. Ezek rájuktámadtak, és Nimohiel fénykörén lassan verődtek vissza. Sok sebet kaptak így ők is, és igen jó volt, hogy Cleo szinte oda sem nézve gyógyítja meg őket. Nimohiel és Isten oly messze volt, hogy fénykörük éppen csak lelasította a tomboló démonokat.
A pokol kifogyhatatlan fájdalomban. Néha, mikor éppen nem állt elébük senki, a szürke kősivatag szerü táj lakot válltott. Gázoltak lisztkukacban térdig, harapták őket bogarak. Hallották- látták rég halott szeretteiket is, ahogy jártak olyan síkon, ahol emberek egymástól egyenlő távolságban álltak. Pont olyan messzeségben, ahol éppen nem hallják egymást. Kiáltoztak egymásnak, majd elfordultak. Mindíg úgy fordulva el, hogy pont ne lássák, amint a másik feléjük fordul. Magányosan zokogva, könyörögve, nyüszítve keresték egymás pillantását a végtelen időn keresztül.

Cleo elszürkült arccal lépett egyre messzebb. Felnézett Nimohiel fényébe és a szomorúság már nem engedte továbblépni sem. Marco atya elindult felé, mert az elméje lezáródott. Szinte futott Cleohoz. Pár lépés után azomban hirtelen megállt. Cleo hátrabicsaklottfeje kifejezéstelen volt. Arca szürke. A fény, szeretett Nimohielje fénye pedig kialudt körülötte. Mintha csak a szimpadi reflektort kapcsolat volna le valaki.
Marco atya megdöbbent. Olyan megcsalatás érzés fogta el, hogy lépni sem tudott a dühtől.
-Nem hagyhatod itt! Nimohiel, te démonfattyú, te utolsó rinygója istennek, te, nem hagyhatod itt az egyetlent aki végig hitt benned. Te mocskos kénes gané te! te testetlen féreg. - A mocsok elborította az elméjét. A kezei remegtek, de nem bírt lépni. Nem volt hova. Csak nézte a törékeny lányt, akinek arcán ott volt a megadás. Aki elfordított az arcát, vissza le a porra.
Ekkor vette észre a Cleo felé tartó két alakot. Egy nőt és egy férfit. Lassan, botorkálva jöttek, egyszerre, de külön. Odaléptek a lányhz és elkezdték mondani, lemondón és fásultan, de mégis valami bujkáló reménnyel a hangjukban, a történetet. Azt a történetet ami Cleoé. Hogy hogy fogant hogy vívódtak ők, a szülei és hogyan jutottak végül arra, hogy nem tartják meg. Hogyan adták az árvaházba és mit gyötrődtek ez után. Hogyan mentek külön utakra és mennyire vágyják a megbocsátást. Kértek és könyörögtek, térdreomoltak Cleo előtt, aki meghatódva térdelt le hozzájuk és ölelte őket magához. Egyrtelmű volt, hogy ennek a két embernek a pokol ez a találkozás melyben hol megbocsát nekik Cleo, hol nem, hol ellöki magától őket hol kineveti. Nem tudták, hogy most az igazi Cleo van itt velük, nem csak  apokol festette színes délibáb.
Elindultak tőle, lassan, vissza visszanézve. Először a nő fogott gyanút. Megfordult és visszaindult, karjait lassan tárva újra ölelésre. Nem ért oda Cleohoz. Sokkal előbb eltünt, eloszlott a levegőben. A férfi lassabban reagált, és ő csak állt és nézte a lányát, úgy vált köddé megkönnyebbülve. Cleo a porban térdelt. Könnyei moskos csíkokat rajzoltak az arcára. aztán felefükdt a földre hanyatt és lehunyta a szemét.
Marco atya újra nekiindult magában mindennek elmondva Nimohielt. De mielőtt odaérhetett volna a fény újra kinyúlt a kis velencei lányért és magábaoldotta őt. Kénes szag, arany és sezüst fények kavarogtak Cleo körül, majd beszippantotta egy tűhegynyi fény.
Marco atya megrendülten állt. Hogy a mennybe kerül Cleo, nem volt kétséges. Az, hogy ő marad a pokolba szintén nem volt vita tárgya. Annyi elvesztett szerette után most újra belényilalt a viszont nem látás fájdalma.
-Meg kellett volna öleljelek...

Végül elfogytak azok, kiket visszaküldhettek a teremtésbe, és elfogytak azok is, kik sikítva oszlottak semmibe a kardjuk vagy mágiájuk által. Azok maradtak csupán, akik elszöktek az ítélet elől, vagy kik el sem jöttek a hívásra. A vadászat kiterjedt az emberek poklaira is, a magán poklokra, a halottak földjére és a világ tükörvalóságára is.
Az utolsót kergették személyes poklokon keresztül, mikor egy századfordulót idéző bálterembe értek. Lora elnézegette a bálozókat. Könnyű csevegések láncolatán utazva járt körbe a mérgező mondat. Pincérek kínálgattak italokat, melyek többnyire mérgezettek volak. Lora elnézegette őket, miközben az aty aPjotrral körbejárt keresve az emberformában rejtező démont. Lora megállapította, hogy egy fiatal nő körül megy a mérgezés. Őt vagy hozzá igen közel állókat súlyt a halál. Végül összerakták, hogy a méregkeverő intrikus kiasasszony így bűnhődik idelenn.
Marco atya átszelve a termet Lorát és Monát egy ismerős hölggyel beszélgetve lelte. Hosszan keresett régelfelejtett arcok között mire megtalálta. Kathleen Maria Antoanett Boment, Viktória királynő balkézről született leányát. Akit Franciaországban nevelt megfelelő módon ugyan, de mégis nagy titokban.
Annak idején tehetségeket keresett, akikkel szövetkezve chantryt épített volna Európa nagyvárosaiban. Kathleen is a jelöltek között volt. De az ifjú hölgy nem átallott az ő borába is ajzószert keverni, majd oly kihívóan viselkedni, a kor lehetőségei közepette, ami komolytalanná tette a hölgy jelölését. Magában csóválta a fejét atyáskodóan, ott a lenyugvó nap fényében fürdő lugas alatt. Haragos is volt, hogy íly tiszteletlenül el akartak vele játszadozni. Így hát latinul kezdett beszélni, tudva, hogy a háziak nem értik, a kisassznynak viszont kötelező tanulnia. Válogatott perverziókat, mocskos szekszuális képeket villantott fel neki. és ahogy az várható is volt, a lány beszaladt a házba. Éjjel aztán az atya belopakodott a szobájába és az ágya fölé magasodva fenyegette meg. Felhívva figyelmét arra, hogy most nem erőszakolja meg kihívó viselkedése és a borába kevert ajzószer miatt. de később még számon fogja kérni. Sosemjárt többet arra és el is felejtette a szemrevaló leányt. Egészen mostanáig.
A bálterem fényes volt, a kisasszony ragyogó szépségű. Marco atya emlékezett és nem győzte magában tartani a csalafinta udvariatlanságokat.

Az utolsó démon után megdermedt a pokol. A táncterem kiürült és vastag porréteg feddte. A vendégeknek nyoma sem volt, csak ők álltak ott hatan. Marco atya megérezte a gerincén fenyomuló hideget. Lerakta a zsákját Mona lába mellé és végignézett a társaságon. Kathleen udvariasan jelezte, hogy neki maga Methatron mondta hogy velük kell tartson. Ez nagyjából senkit nem érdekelt. Mind az atyát nézték. Mona szemében gyűltek a könnyek. Pjotr kezet fogott vele, bajtársiasan megveregették egymás vállát. Dante tisztelgett neki. Lora is úgy köszönt el tőle, ahogy teremtő angyalok szoktak. Az atya gyomra görcsbe rándult a félelemtől és a bizonyosságtól, hogy íme, most eljött az idő. Monára nézett és magához intette. A lábai nem mozdultak. Félt, de nem akarta elkövetni ugyanazt a hibát amit korábban Cleoval.
- Na jöjjön ide, kislány.
Mona úgy is bújt az ölelésbe és fúródott a gndolataiba, mint egy gyerek. Feltárulkozott mint még soha és fájdalma átömlött az atyához.
- Gondoltam, összesírom a páncélját is. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de önző módon azt reméltem, kicsit később - mondta a lány.
- Nekem már így is az elviselhető határon túl. És az emlékeim a magáé, Mona. Nem veszem vissza.
- ...és megnézhetem?
Marco atya felnevetett.
- Mit gondol, miért hagyom itt magának, drágám? Közel hétszáz év talán elég lesz belőlem, még magának is.
Ölelkezésökből Mona kezdett kibontakozni. Valami megzavarta. Marco atya hátralépett a lánytól és lassan fordult meg. A nő aki mögötte állt Helena volt. A férfi, aki később Marco aty alett, most ismét Alfons volt a lovag, a szerelmes férfi. Kinyújtotta felé a kezét és indult volna, hogy forrón és erősen magához ölelje. De a nő, aki életében testőr és orgyilkos volt megállítón emelte fel a kezét.
-Csak kísérlek. - mondták a kezei.
Alfonse DiAmbrose azomban annyira vagyott az érintésre, hogy a nő mellett elhaladtában mégis hozzáért. A nőhöz fűződő minden vágyakozás és gyásza végigsöpört rajta.
-Ó a pokol, igen. - gondolta és még egyszer hátranézett a társaságra.
Helena ott állt közte és a csapata között és mosolygott.
-Nem lesz olyan hosszú.