Cleo - vendég bejegyzés

Felébredni a legrosszabb. Halvány derengés a szobában, a szuszogása mellettem; fekszem nyitott szemmel, és azon gondolkodom, mi is a dolgunk mára. Megmoccan, morog valamit, én fordulok felé, hogy rámosolyogjak, és ekkor összerándul a gyomrom és eszembe jut, hogy nincs tovább. A veszteség érzése agyonnyom, felnyüszítek, de már ott is van mögöttem, magához ölel, rázza a remegés. Sírunk mindketten, de ezek már csak száraz könnyek; köhögve kapkodok levegőért. Halljuk odalent a többieket, Pjotr mély hangú morgását, az atya zengő, nyitott magánhangzóit. Végül az ő erejére támaszkodva kelek fel, és kivörösödött szemmel, papírszáraz szájjal botorkálok le a nappaliba. Fájdalmasan világos van, és úgy intézem, hogy ne lássak semmit, semmit a világon. Ködbe vész a nap, a hajtincs Monának, az atya kérése, hogy gondoljam át, mit akarok hozni magammal, a pakolás. Nem merek ránézni, úgy kerülgetjük egymást, mint a kamaszok. Nem érintem meg, de néha, amikor hátat fordít, utána nyúlok; a kezem emlékszik az ízére, a szám az illatára. Követem, bárhová megy, és imádkozom, hogy lassan teljenek a percek. Fűrészpor-ebéd, sajnálkozó pillantások az arcomon, Lora árnyékszobra, ami nekem semmit sem mond, de őt csontig sebzi; elfehérülő szájjal ugrik fel, hogy kihúzza a függönyt. Aztán a szürkület csípős tengerszaga, száraz ujjai a tenyeremen, sietős csók, mintha csak kiugranék a pékhez, mintha este újra látnánk egymást. A haja az ujjaim között, a tarkója, ahogy egy pillanatra a kezem alá hajtja a fejét; majd jövök, mondom sietve, oké, mondja ő, és mosolyogni próbál. Még egy utolsó, suta intés, aztán szorosra zárt szemmel fordulok előre. Ahogy ott áll egyedül a stégen, és néz utánuk, az több, mint amit ép ésszel el tudok viselni. Vér serken az ajkamból, úgy harapom a számat; a motorcsónak felveri a vizet, a permet az arcomba vág. Nézek magam elé, és az a penge a mellkasomban szép lassan apró darabokra vág.

Nimohiel nyit kaput nekünk, de hiába keresem a tekintetét, nem olyan most, mint rég. Távoli és érinthetetlen, egyszerre figyel mindőnkre, és látszólag egyikünkre sem. Szertartásos minden mozdulat, ereje és visszhangja van. Olyan folyamat, amelyet nálunk jóval magasabb, felfoghatatlan erők irányítanak. Nimohiel a saját testéből tép torkot magának, és az a vörös fény a túloldalról olajként mocskol össze. Egyesével szédülünk bele, megperdül és kicsúszik alólunk a világ; nincs támasz, nincsen tér, nincs idő és nincs levegő. Zuhanok előre, és csak a belülről maró fájdalomból tudom, hogy valahogy még mindig élek, még mindig létezem. Nem tudom, meddig tart, és közben csak két dolog közül választhatok: a vak zuhanás, vagy az emlékek, amelyektől megszakad a szívem. Magány, vákuum, az ízek, színek, szagok, érintések hiánya. Kapálózás, fulladás, homályos víziók. Mikor már belenyugszom, hogy megőrülök, finoman talajt ér a lábam. Felmérhetetlen idő múlva jövök rá, hogy ahhoz, hogy ismét testben legyek, újra kell gondolnom magamat. Valamikorra megtaláljuk egymást; a fény betegszürke, a gyomrunkban poros kövek zörögnek. Elindulunk valamerre, mert Lora azt mondja, nincsen rosszabb, mint ha nem történik semmi. Ó de van, gondolom némán; azon töprengeni, mit csinálhat az, aki otthon maradt. Együtt haladunk, de mégsem egymás mellett; odafentről tűfehér fénykör követ. Nem tudjuk a szabályokat, nem ismerjük a rendszert, de az atya rutinos hidegvérrel visz előre. Nem sokszor gondolok erre, de most megint végigfut az agyamon, vajon mi hajt egy ilyen embert, mint ő. Vajon honnan meríti az erőt, ami még itt is döntésekre vezeti, amitől még itt is rendszert tud teremteni körénk. És elnézem a többieket; az egyenes derekú Monát, Pjotrot, Dantét, és Lorát, aki a mi fogalmaink szerint ugyanúgy nem mérhető, ahogy Nimohiel sem. Harcosok, katonák, angyalok. És rájövök, hogy én egyik sem vagyok. Fogaink apróra morzsolása után felfogjuk, hogy saját gondolataink a legnagyobb ellenségeink; hogy ez az élő, lélegző, megfoghatatlan entitás a félelmeinkből sző körénk képeket. Mégsem olyan ez a pokol, mintha ide bűnhődtünk volna, mert Nimohiel fénye hálóként véd minket. Az atya higgadtan halad névről-névre, közben félelmek nyaldossák távolról a bokánkat. Megyünk, aztán megállunk, elbocsátunk, küzdünk, elköszönünk. A századik név körül már nincs erőm felemelni a fejemet, a lábam bámulom a nyúlós porban. Elkalandozó gondolataimban az emlékeket meg nem élt képek váltják, kettesben töltött délutánok, asztalon hagyott étel, langyos borízű csók a számon. Az ő mosolya, de nem a mostani arca, ezüstszálak az arcán és a hajában. Jelenlét egy közös házban, elszórt ruhák és gyerekjátékok az ágyban. Hő égeti a hátam, a könnyemet Dante pillantásán keresztül látom. Újabb angyal, újabb név. Megállok. Semmit nem gondolok hangosan, de az atya megfordul, és felém indulna. Ekkor veszem észre, hogy eltűnt a fény felőlem, de mielőtt komolyan megrémülnék, meglátom őket; a szikár, pofaszakállas férfit, és a karikás szemű nőt, akiben eltörött valami. Egy irányból jönnek; egymás mellett, mégis külön-külön. Egyszerre állnak meg, egyforma távolságra tőlem, és ugyanarról beszélnek. Idő kell, amíg felfogom, hogy valóban nekem szólnak, és idő kell, amíg felfogom, mit is mondanak. Az első döbbenetem engesztelést ad nekik; megbocsátasz? kérdik, persze, dadogom zsibbadtan én. Aztán a sokk múltával az ösztön tudatossá erősödik; ugyan ki vagyok én, hogy elítéljem őket. Újabb pont egy szinte már elfelejtett, lezáratlan mondat mögé, és vele az érzés, hogy a történetem lassan véget ér.  Megyünk még, aztán a por csendben átfogja a lábamat, megbicsaklik a térdem. Lassan elzuhanok, látom a közeledő aggódó arcokat. És megérzem az ismerős szagot, és sírni tudnék megkönnyebbülésemben; gomolygó, szürke füst és kén. Tágra nyitom a szememet, a szag lekavarog az orromon, fülemen, számon. Hátrabicsaklik a nyakam, és felfelé nézek; nem látok mást, csak füstöt, Nimohiel tenyerét mégis a derekam alatt érzem. Béke van. Ha veled vagyok, baj nem érhet. Az újabb utazás ismét nem mérhető időben, de tudatban alig egy másodperc lehet. Gyerekként fekszem a karjában, és amikor finoman elenged, arcul csap a zaj és a fény. Nyirkos betonon fekszem, körülöttem bakancsok, csizmák, bőrcipők. Emberek zsongása; kiáltozás, kacagás, idegen nyelvek. Csapzott hajamra sós permet szitál, egy sárga gumicsizma kikerül, majd az arcom mellett megáll. Mielőtt segítenének, felkelek és körbenézek; vakon hunyorgok a színes neonfényben. Körülöttem rengeteg ember, valahogy mégis tudom, hová nézzek. A lépcső tövében áll, elmenőben. A tömeg ösztönösen szétnyílik előtte, a turisták, a velenceiek, és az éber démonok egyaránt helyet adnak neki. Egyenesen, kihúzott derékkal áll, a ruhája míves, a maszkja élet és halál. Nézem, szinte szuggerálom. Fordulj meg. Fordulj meg, kérlek. Megtorpan, a fejét kicsit megemeli, és a mozdulattól mézzé válik a szívem. És az ezt követő elesés a valaha volt legédesebb, mert tudom, hogy megismert, és ő siet oda értem.