Hirnökök

Dante felegyenesedett. Az angyal kihült jelenléte ott lebegett a kihalt utcán. Dante csalódott volt és legyőzött, ájulásig fáradt és elgyötört. Végignézett a romos utcán, mintha tanúkat keresne. aztáne szébe jutott, hogy pár hét és ez az utca nyomaiban sem foghasonlítani a jelenlegi állapotára. Olyan lesz majd, mintha meg sem történt volna. Csak ő és az angyal fog emlékezni erre.
Visszarogyott. Térdelt egy darabig aztán egyszerűen végigfeküdt a vizes-sáros kövön. Nem érdekelte semmilyen konvenció. Elege volt. Végtelenül fáradt volt és csalódott. Az emlékek amiket visszakapott meleg mézként folyták körbe a szíve helyén maradt sebet. Lüktetett és égett belül minden sejtje. Lehunyta a szemét és hörgő lélegzetét hallgatta. Érezte ahogy lassan összeáll a lényege valami mássá. Valami megváltozott benne. Valami újraalakult.
Ez nem olyan érzés volt, mint mikor gyógyítja magát. Nem sejtszinten történt a változás. Reszketve rángatózott, vvégül görcsösen vonaglott a halszagu pocsojákban.

Órák teltek el mire újra magához tért. A forró méz még mindig simogatta, és haragja is csitult már. Emlékeiből rohamosan koptak a találkozás részletei. A vér volt már csak biztos, ami szétkenődött az arcán.
Elmászott a legközelebbi csatornáig és megkönnyebbülve csúszott bele a vízbe. Hűvös, sós, kicsit rothadó halszagú zöld lé fogta körbe és mosta át.
Lassan jött a felszínre. Szinte csak az orrát dugta ki.
-Ki kell mennem innen. - érkezett meg az első mondattá álló gondolata. - Jelentek és aztán jöhet a munka. - Felegyenesedett a vízben és kibotorkált a hídnál. Lerogyott a híd lépcsőjére és nézte ahogy a ruhájából kifolyik a víz.
-Mindent tudok erről. Valóban, amit tudni lehet. - gondolta szomorúan. - Ki más? - lehajtott fejét lassan ingatta. Aztán feltápászkodott és vissza indult a San Marcora valami élelem után nézni. Ráér szólni a papnak.
-Szólni? - elvigyorodott el. - Több lesz ez puszta szónál.

Nimohiel körüllengte őket. Sendalphon persze tudta, érezte hogy figyeli, de az ember varázsló, azzal a hihetetlen parázzsal a szemében mit sem sejtett. Nimohiel elterült a törött gerendák és beomlott falak között, olyan közel, amilyen közel csak lehetett. Az ember arca ahogy előre zuhant emlékeztette valamire.
Később, mikor újra magához tért  felállt. Nimohiel figyelte a színe változását. Magas, izmos, szívós fickó volt. Harcosnak is kiváló lett volna. Valószínűleg démonvadásznak is elég jó. Nimohiel szétáradt a víz felett, és mikor a férfi valóban a vízbe fordult, ő volt benne a lélekzet a levegő helyett. Mindent megtudott amit csak lehetett az egyességről és a feladatról.

A teplomban a három lovag, a kurtizán az atya házában és most ez a vadász, akinek kijelölték a prédát nem sok jót jelentett. Nimohiel nem várta Isten visszatértét, remélte, hogy szükség lesz még rá, és hitte is, hiszen életben volt, és itt bolyongott évszázadok óta az emberek paradox városában.
A fény ereje az övé. Bukottságában is isten erejét hordozza. Nem sok kedve volt az atyával beszélni, ezen a nehezen formálható tökéletlen emberi nyelven, de meg kellett értesse vele, hogy a régi harcmodor biztos halált jelent.
Kertjében, az utolsó fákkal árnyékolta be magát. Felnézett a fénybe, ami emberi szemmel nem volt látható és megérezte az erőt. Összerogyott és szétáradt a hatalmasság távoli csillanása előtt. Nem volt értelme többé beszélni senkivel. nem kellett tudja merre járnak a nem bukottak, és mindegy volt hányan szöknek ki a pokolból. A távoli csillanással megkezdődött az új kor.