Fordulatok 2.

Csónakba ült, mert úgy megszokta, hogy testként használja a füstöt. Ott lebegett a világok határa felett és nézte a vizet. A víz alatt és felette a finom mágiából szőtt pókhálószerű szálak meg-megrezzentek ha valami nekikfeszült odaátról. Áttörni csak a legerősebbek és leg elszántabbak tudták. Ő ült a csónakban. Akarata körbecikázta a kaput. Közben felidézte a kihallgatott párbeszédet az angyal és a lovag között és egyre sűrűsödött benne az indulat. A levegőben keringő permet elhomályosította az érzékeit, szétkente amúgy is illékony körvonalait. Olyasmivel kellett megbírkóznia ami erejéhez mért volt. Ritkán adódott ilyen. Sosem érzett félelemmel töltötte el a felismerés, hogy fogy az ideje.
Döntésre kellett jutnia, minta kkor réges régen. Választani a fajtája és az emberek között. Mivel akkor is, ahogy most is Istent nem tekintette e játszótéren jelen levőnek nem is számolt vele. Nem Isten és az emeberek között választott akkor sem és most sem. De dacára az évezredes köztük leélt időnek, ma sem értette jobban őket. Tudott rájuk hatni, de hogy mitől szereti az egyik és gyűlöli a másik, örök kérdés maradt.
Ott a csónakban ülve, a világok közötti kapu felett, az egyetlen városban ahol elég erő van, hogy életben maradjon egyáltalán nem volt olyan nehéz a döntés, mint gondolta.
Végül felállt a csónakban és szétterült a víz felett mint hajnali köd, végig az összes csatornában és hidak alatt, végig ölelve a csónakok és házak erdejét.