apróság

A csizmába végződő mocsárzöld gumi kantáros nadrág volt a kedvence. A víz hosszátapasztotta a lábához, ami száraz maradt benne. Velence vize nem érintette, így őszáraz lábbal vakarhatta le a csónakról a kagylókat.
-Szárazra kell tenni és kiszárítani. - dohogott az ablakából Luiggi. - Nem ám a vízben kotorászva, Romeo, fiam, nézni is rossz amit művelsz.
Romeo felnézett. Szemét a kezével óvta a naptól.
-Jó reggelt uram! Hogy aludt?
-Ehh. - legyintett Luiggi. - nem figyelsz rám.
-Már hogy ne figyelnék! - kurjantott vidáman, aztán felpillantott a saroklakáshoz. - De nem tehetem.
Az öreg követte a szemét és fogatlan vigyorra húzódott a szája.
-Értem, értem. Magam is így tennék, ha annyi idős lennék mint te. - azzal becsukta az ablakot.
Romeo újra a saroklakást figyelte, aztán mint aki véletlenül éz fel köszönt a lánynak aki ott lakott.
-Szia Cleo! Hogy vagy?
A vékony szőke lány nem méltatta válaszra. A balkonládából húzogatta ki a szárba szökkent gazokat.
-Láttam, hogy kinyílt a trombita folyondárod. Csodálatos színe van. - reménytelenül bólogatott hozzá, aztán visszatért a kapargatáshoz.
Pár perc múlva Cleo hatalmas csobbanásra kapta fel a fejét.
-Hülye. konstatálta, de azért kilesett a korláton. Romeo a csónakon járkált, kézenállásban. Persze néha beesett a vízbe, de rögtön kimászott és újrapróbálta.
-Próbálod magad érdekessé tenni, firenzei? - kiáltott le neki.
-Nem. Próbálom megértetni veled, hogy milyen érdekes vagy. - mosolygott és úgy dőlt be a vízbe mint egy fa. A guminadrág addigra teljesen megtelt vízzel. Olyan volt benne mint egy bohóc. Cleo vágott egy fintort és visszaült a palántákhoz, hogy biztosan mind kihajtson.
Hirtelen sötétedett be, mint mikor felhő rohan be a nap elé. Cleo felnézett. Felhők nem voltak, csak pára. Vastag pára az utcán, a csatorna felett. Vattaszerű, átláthatatlan. Lentről csak valami bugyogás hallatszott és fa koppant ritmustalanul kőhöz.
Cleo átkukkantott a korláton, le a csatornára. Hófehér köd.
-Romeo?!
Kezei a korlát fölé nyúltak, és finoman egyik a másik tenyerébe simított.
-Hülye vizsla. - morgott magában és kiterjesztette az érzékeit. Romeo nem volt sehol.
-Romeo? - suttogássá szelídült a kiáltása, ahogy megdermedve figyelte a csatornán lecsorgó csónakok sorát. Összeláncolt egymásra fonódott korcs élőlényeket vittek antik ladikok. A korhadás méregként terjedt a vízben, a sekély, szűk csatornában falakhoz koccantak a széleik. A koccanásoktól Cleo fogai is összecsikordultak. Meg sem mert moccanni. A köd így is messze vitte a szagát, a félelmét.
-Romeo? - sosem aggódott még senkiért, de most megízlelt valamit az összetartozásból.Kapaszkodpott a nedves vaskorlátban és magában könyörgött az atyának, hogy mielőbb térjen haza. Nekihátrált az ajtónak aztán villám gyorsan megperdült és berontott az alapítvány rozsdás tetőajtaján. Végig száguldott az emeleten. Hallotta az elsőn, ahogy orosz akcentussal magyaráz Pjotr Monának valamit. Cleo tovább vágtatott le a csatorna szintre. A lejáraton ott kucorgott Romeo és nézte ahogy a vér kis patakokban csorog a kezein és csöpög a vízbe.
-Mi a francot csináltál?- kiálltott rá Cleo
-Megharapott a köd. - nézett rá Romeo. - Adsz egy gyógypuszit?
-Hülye.
Mindketten felmásztak a kis járdaszerű beugróra, onnan lesték a vonulást.
-Nem is látnak minket. - szögezte le Romeo. A kezein a tépések kitartóan véreztek. Cleo lefogta az egyik kezét és megrovó tekintettel végigsimította. A sebek pedig rohamosan kezdtek hegedni.
-Azt a kurva... - Romeo szemöldöke a haja alá szaladt. - te aztán nem szarozol.
Hangja belesajdult a csendbe. Mindketten felnéztek. A menet végén arany-kék gondolán köpenyes alak állt. Komótosan tolta a gondoláját a lidércsor után. Ekkor két kárhozott között megnyúlt a távolság a köpenyes pedig a marhapásztorok jellegzetes hőő-jével noszogatta őket tovább.
Cleo szemei tágra meredtek, miközben Romeo elröhögte magát. A férfi nyugtázta hogy figyelik.
Cleo megrázta a fejét.
-Atyám?