vízválasztó

Túristának öltözött. Garbóban volt és vászonnadrágban, korához illő válltáskával, és komoly de még amatőr fényképezőgéppel. Lassan ballagott fel a kis hídon, a tetejében megállt és érdeklődve hallgatta az előadást amit egy csinos nő egy kamera mögé bújt alaknak adott. A nő Velencéről beszélt, kis akcentussal és véletlenszerű kusza gesztusokkal. A kameraman a szemközti korlátnak támaszkodva vette a nőt. Marco atya mellé állt és onnan hallgatta a kiselőadást a csatornák kiszélesítéséről. Lassan mérte végig a lábainál kezdve. Aztán a fejét kissé megbillentve hallgatta. A nő igyekezett nem rá nézni, de az a kissé gúnyos, vizsgáztató mosoly az atya arcán zavarba hozta.
-Álljunk meg egy pillanatra, Jon, kérlek.
A kamera halkan a széles kő mellvédre került. A kameraman a csatorna felé fordult, mintha észre sem vette volna a mellette álló férfit.
-Jól ismeri.
-Ez a szakterületem.
-Történész?
-Igen. És Ön? Olyan ... kritikusan hallgatta.
-Ó én csak itt élek... - lenézett a fényképezőgépére, mint akit rajtakaptak. - ...egy ideje.
-Milyen szerencsés. Kérem, ha megkérhetem - a nő elvörösödött - hogy ne álljon itt így. Nem tudok koncentrálni.
-Kár. - az atya biccentett és továbbindult, aztán visszafordult. - tud valami érdekeset a város elmúlt száz évéről is? - megint az a vizsgáztató mosoly. - Valami esetleg a huszadik századból?
A nő zavartan lépett egyik lábáról a másikra.
-A huszadik század nem szakterületem, uram.
-Nem? Azt hittem a város az, függetlenül attól, melyik évéről van szó. - újra hátat fordított, hogy távozzon. - Kár.
-Mire lett volna kíváncsi?
-Hogy mit tud róla egy szakértő. - hátrasandított, majd mikor a nő fancsali arcát meglátta szélesen elmosolyodott és továbbindult. - Ha nálam tanulna most megbuktatnám.
-Ki maga?
Marco atya újra visszafordult, immár mint győztes hadvezér.
-Beszél nekik a városomról, igaz? Ódákat zeng építészeti nagyszerűségéről, elképesztő hangulatáról és a csodáról, hogy még mindig áll. Arra ingerli őket, hogy látogassanak ide.
-Nézze uram, tudom, hogy a helyi lakosoknak nagyon...
-Ahelyett, hogy a folyton nedves falakról, rothadásról és penészről beszélne, eltünedező emberekről és mocsokról.
-fájó ez az óriási tömeg.
Csend lett. A fickó visszafordult feléjük és a csatornába dobta a csikkjét.
-Hagyjon minket dolgozni. - morogta, majd újra felvette a kamerát.
-A huszadik században nem történt itt semmi igazán lényeges, uram. Velence egy panoptikum, azért jár ide mindenki. Megnézni a végső és teljes pusztulása előtt.
-Nézzen utána.
-Pff.
-Kikérdezem!
-Nevetséges. - puffogott a nő de a térdei remegtek.
-Mit vagy úgy oda. Öreg fasz, biztos ebben éli ki amit máshogy nem tud. Végülis Velence nőnemű, szűk és nedves. - röhögött a férfi.

-Még hogy semmi! - Marco atya kissé előre dőlve ment végig a Santa Croceig. A hosszú egyenes csatorna úgy metszette le Velence zegzugairól a kikötőt, mintha nem is lenne a város része. Igazán nem is volt. Marco  atya leült arra a márványtömbre, ami a Santa Delitio sarkán árválkodott. Az újáépítéskor szokott rá, hogy azon ücsörögjön. Azóta is ha letelepedett rá, könnyen fel tudta idézni azokat a napokat, az arcokat és az akkori gondolatait. Még akkor is, ha ma már egészen máshogy tenne jó pár dolgot.
Első világháborúként emlegetik, de igazán semmiben sem különbözött a nagyobb háborúktól amit addig látott. Itt is hétköznapi emberek ragadtak fegyvert és öldöstek hétköznapi embereket. Volt aki bűntudattal, volt aki kötelességből, volt aki lelkesen és volt aki kifejezetten örömmel. Ez mindenkor így volt, és amennyire el tudta képzelni így is marad.
Abban a háborúban ő el akarta vágni Velencét a szárazföldtől. Felhalmoztatott annyi raktárkészletet élelemből, amennyit csak elbírtak a cölöpök és elaknásíttatta a kikötőt és az öblöket. Augusztus hetedikén fel is robbant rajta az első tengeralattjáró. Emlékezett a sokszoros döndülésre. Arra a mély morajlásra, és a hullámokra amik végigszaladtak a csatornákon. Utána csend lett. Másnap megkezdődött a bombázás.
Kiürítette a Cannagregiot és a Santa Crocet, és vízre szállt. A bombák ott húztak el a feje felett. Százszámra zuhogtak a vízbe. A Bukott mögötte állt a parton, tollas maszkját messziről megismerte. Széttárt karokkal kacagott.
Egyszer már biztosan felgyújtotta Velencét, Marco atya nem tudta biztosan hányszor, de abban az egyben biztos volt. Akkor, 1912 augusztusában ott a gondolában nem érdekelte hányszor vezette le dühét a városán a Bukott, csak annyit szeretett volna elérni, hogy ne érjék el a bombák a partot. Akarata és a víz mágiája ott feszült a levegőben. A ködös nyúlós pára novembert idézett. A körülötte úszkáló roncsok meg-megrogytak a becsapódó bombák erejétől.
-Még ott pusztulsz, pádre. - hörgött a Bukott. Hangja mint a földrengés fodrozta meg a vízfelszínt.
Pont elég volt hozzá, hogy kibillentse a koncentrációból. Két bomba csapódott be a kikötőbe. Aztán újabb négy, majd az átszakadt mágikus védelem immár beengedett mindent. Több száz találat érte a Santa Crocét. A fejük felett elsüvítő bombák és repülőgépek zúgásában ott álltak egymással szemben. A démon a parton a cölöpökre emelt folytonos mocsárszagot árasztó rothadó város területén, melyen úgy virítanak a csipkés homlokzatok mint hullán az esküvői ruha. Szembe vele a város saját embere, akinek minden hatalma a víztől ered egy gondolában állva. Alakját aranyos színbe olvasztja Velence égő házainak tüze. Bukott meghajolt felé és hátat fordított, lassan tűnt el andalgó alakja a tűzben haldokló épületek között.

Marco atya hosszan nem engedte eltakaríttatni a romokat a háború után. Saját magát kívánta vele büntetni, de ezt természetesen úgy tálalta mint a kultúrát ért hatalmas sebet, melyet mementóként elkaparva hagy. A második világháborúként elhíresült háború, az ő szemében csupán a második felvonása ugyanannak a háborúnak ma is. Emlékeket őrzött róla. Tiszteket és egyenruhás fenevadakat fogdosott össze éjszaka a kocsmák és bordélyok körül. Egymásnak eresztette őket és vérükkel higította a városa sós vizét. A Bukott érintése ott simogatta a nedves falakat és hosszú köpenyének sosem rojtosodó selyme a mohás kockaköveket.
Végül egy gyengébb pillanatában, mikor már rendőrök voltak városőrök helyett, mikor a dózsét leváltotta a polgármester hivatala, és őt a városkapitányt már nem ismerték másnak, csak az egyik papnak, ráébredt önnön gyarlóságára. Felismerte magában a haragot, és hiányzott neki a győzelem vad, nyers ereje. A legyőzöttek félelmének szaga és az utolsó megsemmisítő döfés nehézsége. Hiányzott a szabadság illúziója ami a városkapitányi poszttal járt. Szerette ezt. Róni az utcákat, és nyugodtan belenézni bárki szemébe. Ruházata egyértelművé tette bármilyen utazónak, hogy a legfőbb nemessel találkozott, aki Velencében él. A dózse egy bábú, a tanácsnokok a kéz és a láb, a pékek és pincérek a fülek és szemek. Ő a fej, ő és az istennő, a víz.
De itt a huszadik és a huszonegyedik században a demokráciában ki is lehetne ő? A fő befektető? A legnagyobb tulajdonrész birtokosa? Akkor sem tépheti szét nyiltan, az utcán állva az ellene szegülő vagy a mágikus rendszerekkel babráló démont. A térfigyelő kamerák lassan beóvakodtak a földjére. Leszereltethette őket, de csak újabbak kerültek a helyükre. A rovarlábakon settenkedő, karneváli figurák, akikkel oly szívesen fotózkodik a publikum, akikről nem sejtik hogy a színes kelmék alatt rémálmaik lényei viháncolnak. Ők az ő valódi ellenségei. De így, egyszerű polgárként sokkal gondosabban kell megválasszon időt, helyet és harcmodort a likvidálásukra. A városkapitányi feladatok ezekben a technológiától recsegő időkben megoldhatatlanul nehézzé válltak.
-Panoptikum? - mélázott a víz acélkék csillanásait figyelve. -Milyen igaza van, kislány. De hogy ne történt volna semmi említésre méltó e kicsit több mint egy évszázad alatt, azt nem merném állítani. - Mosolyogva nézett fel a kőolaj finomít irányába, ami a város vízi határától pár száz méterre meredt az ég felé.
-A háború folyamatosan tart, kislány. Világszerte. Látja ott azt a tornyot? Nem démonok húzták. Ami miatt ott van ugyanaz amiért vízre várost húztak ezer évvel ezelőtt egyszerű földművesek. - Felállt és kinyújtózkodott. - Ha engem kérdez, megérte.