Üzletelők

Lógatta a lábát, várta a naplementét. Innen, Nimohiel fáiról volt a legszebb panoráma a lemenő nap előtt kirajzolódó városra.
Lógatta a lábát és egy almát rágcsált apró nőiesen finom harapásokkal. Aztán hátra, lenézett az utcára, ahol egy férfi közeledett, szimatolva, mint egy vadállat. Nimohiel még mindig a kertben állt, nem vette észre, hogy a fán ül. Sosem vették észre, sem emberek, sem angyalok, de méga démonok sem. Nimohiel egyik kezével az egyik, másikkal a másik fát érintette meg. Ő pedig fenntről nézte a bukott angyalt és már-már szánalom ébredt benne. Az egyessége a lovaggal nem a várt módon alakult. Így neki maradéktalanul vissza kellett adja az emlékeket. Nimohiel nem volt csalódott, és ő nem értette miért nem az.
Amikor végzett az almával a csutkát két ujjal a szárnál fogva meg, lehuppant az utcára, egyenesen Dan Trebisch mögé. A démonvadász megperdült és felkiálltott meglepetésében.
-Kerestél. - mondta mosolyogva neki és félredobta a csutkát.
-Igen... - Dante visszanyerte hidegvérét. - Igen. Régóta kereslek. Nálad van valami ami az enyém, és szeretném visszakapni.
-Ó. Csak nem? - mosolygott tovább és érezte a férfiben gyorsuló vér lüktetését.

A Bukott ott maradt a kertben miután az atya távozott. Cleo közéjük állt, minden hitével és szeretetével és könyörgött a szívében neki, hogy ne kényszerítse az atyát, hogy higyjen benne, mint angyalban. Közben a szájával az atyát győzködte, hogy nehogy elhigyje, hogy ő egy angyal. Azt a férfit győzködte, akivé Marco atya az emlékei nélkül redukálódott. Az egykori vérnösző lovagot, aki Velence városkapityának megfontoltságával és gyanakvásával méregette Nimohielt, majd olyan elszántan lendült tárgyalásba, követelésbe, majd támadásba, hogy az magát Nimohielt is meglepte. A Bukott gyönyörködött benne. Olyan volt, mint azon a napon amikor partra szállt. A csónak még meg volt amiben felbukkant a forrongó mágiától savasan maró vízből. Nimohielt eltöltötte a szeretet. az a szeretet amit minden emberi lény iránt érezni volt képes, a legjobb napokon. Az isten elrendelte szeretet, ami reméli, hogy ez a gyarló, esendő, tökéletlen lény egyszer azzá a magasságos tökéletességgé fejlődik, amiért ők annyit dolgoztak.
Összekapaszkodtak az elméik a lovaggal. Cleo csak lassan mozgó hörgő tátogás volt villámgyors ütésváltásaik mellett. A lovag hevesen küzdött, érvelt és ütött párhuzamosan. Végül lerogyott az ő, Nimohiel, angyali nagysága előtt.
-Angyal vagy - mondta ki végül a lovag, és térde lassan a fűhöz ért. A fák felzúgtak. A harmadik pedig azonnal visszaadta a kölcsönvett emlékeit.
-De elbuktál. - fejezte be a gondolatot az atya.
Cleo fellélegzett. Nimohiel pedig elmosolyodott.
-Egyetlen pillanat. - gondolta és míg azok hárman távoztak, ő ott maradt az ősi illatokat izzadó hatalmas fákkal.