Éjjel

Egy pillanat volt csupán. Semmi lassan kifakulás, elillanása az erőnek, ahogy a nyitott ablakon áramlik ki a vasárnapi ebéd illata. Elszippantódott az erő, mintha vákuum szívta volna ki Velencéből.
Lassan forgatta a pestis-maszkot finom kezeiben. Ott voltak azon az elmúlt évek eseményei. Szerette a szemüvegeket, sapkákat és így a maszkokat is. Ott hordozták, mint egy filmfelvevő mindazt aminek tanúi voltak. Nem volt olyan egyszerű előhívni őket, mint az emberekből az emlékeket. De ott voltak. Ő pedig nem hagyatkozhatott a saját emlékeire minden esetben. Amikor olyan sűrű a jelenlét, mint itt Velencében, nem látszik tisztán a történések vetülete.
Szerette ahogy ragyog a szívük közben. Szerette nézni ahogy kiteljesednek egymásba hajolva, mint túl közel növekedő hatalmas szomorúfüzek.
Nézte a maszkot, és arra a fiatalemberre gondolt aki maga sem tudva miért, ifjúi hévvel vetette magát a háború mocskaiba, nem véve tudomást a vérről, a szenvedésről, és az egyételmű, és ordítóan világító értelmetlenségről.
-Milyen messze vagy. Milyen embertelenül messze vagy már, és milyen embertelenül közel az út végéhez. - Megsimította a pestis-maszkot. - Mindjárt vége, kedvesem, mindjárt vége.

Velencében ez alatt lehűlt a levegő. Romeo felcammogott a szobába és bebújt Cleo mellé az ágyba. Cleo álmában sóhajtott és elernyedtek az izmai. Mona idegesen forgolódott, majd ismét magára húzta Pjotr ott felejtett polóját és elaludt végre. Bona álmatlanul keringett a városháza oszlopsorai között és kereste a jelenést. Könnyei potyogtak cserzett, ráncos arcáról. A hiányérzete az őrületbe kezdte kergetni már.
-Hol vagy? - suttogta. - Segíts meg, kérlek.
A bukott a Szent Márk tér sátrai között járt, teljes karneváli díszben. Nézte a sátrakat és a benne alvókat. Végigsétált az üres gondolakikötőn és elnézett a tenger felé.
Lassan szállingózni kezdett a hó. A Bukott kinyújtotta a kezét, hogy felfogja a hópelyheket. Aztán levette a tollas fekete maszkot és bedobta a vízbe.