Akaratmester

Gyerünk tovább!

Lassan tudott csak haladni. A fény, mint valami vékony hajszál ott pihent ormótlannak tűnő ujjai között. A szál vége elveszett a labirintusnak tűnő, különböző sűrűségű sötétségfoltok között. A pániktól megremegett. A szál érzékenyen vezette a reszketését valami távoli forrás és valami még távolabbi cél felé.

Gyerünk tovább!

A mozdulatok óvatos lassúsága, a minden erejét megkívánó összpontosítás hamar kimerítette. Teste két ujjba szorult. Nem volt feje, sem törzse, se karjai. Semmi, csak a két nehezen mozgó ujj, melynek jellegzetes, mikroszkopikus redőiben meg-megakadt a hajszálnál is vékonyabb, sűrű fény.
Marco atya mozdulatlanná dermedt a fáradságtól. Nem merte elvonni a figyelmét a szálról. Félelmetes volt a lehetőség, hogy elveszti, eltépi véletlenül vagy elejti azt.

Előre! Előre!

Lassan elmaradtak mögötte az ízek, az illatok, gyermekkori emlékek és ifjúkori szerelmek. Ganéval borított nedves föld, vérrel öntözött száraz homok, sós vízben ázó pácolt fa, széltől és naptól cserzett vásznak emléke, korhadó mohosodó terméskő falak, rozsdálló vasláncok és lassan barnává sárguló vékony papír...

Gyerünk, még egy kicsit...

Emlékezett a hatalom ízére, a nyers erőére, a megfontolt cselszövés hatalmára, a jól kiválasztott szóéra, a pillantás erejére, emlékezett a szexuális energiák emésztő hatalmára is. Ismerte a hűséget, a bosszút, a szerelmet és a hálát. Mind elmaradtak a szál mentén, a sűrű sötétség gomolygásában.

Előre...

Se tér, se idő, se test, se viszonyítási pontok, se zajok, se szagok, se színek, se formák. Marco atya elgondolta a szálat a két hatalmas ujj között, majd elengedte ezt a gondolatot, mint egy rossz ötletet. Látta ahogy a ragyogó vonal lassan elhalványul. Az ujjak elengedték, de a szál ott volt még. Marco atya elvonta a figyelmét onnan, és befele kezdett figyelni, felmérve a saját állapotát. Mikor újra a testrészeit kezdte keresni ismét ott voltak az ujjak és a közöttük kis távolságban lebegő lassan halványuló szál.
Marco atya elengedte, mivel már oly rég vágyta a halált, Alfonse DiAmbrose viszont megfogta a szálat, lényének minden élniakarásával, ami átsegítette egykor, az továbbviszi most is. A lovag elgondolta a hatalmas ujjakat és megragadta a fényt.

Gyerünk tovább!